Itt ma

szabadnap van az 1990.okt.3.-ai újraegyesülést ünnepelendő. Aztán úgy alakult, hogy pont ma rendezték meg megint a kislány focicsapatok regionális barátságos mérkőzéses...ebből nem tudok most kikeveredni... de a lényeg, hogy korán kellett kelni és vinni Annát focizni. Azért Annát, mert csak a 2000 után születettek játszhattak, így mivel Sára bő másfél nappal az ezredforduló előtt jött világra, ebből most kimaradt. És amiről tulajdonképpen írni akarok, az a bátorítás, mégpedig a bátortalan, visszahúzódó kisgyerekek bátorítása.
Anna nem szeret focizni. Egyszerűen ott áll a pályán, és általában fogalma sincs, hogy akkor most melyik kapu, és hol a labda, és hogy akkor mi legyen. Nem könnyű idegen szavak röpködése mellett akármit is csinálni. Sokszor nincs is kedve menni edzésre, szóval már azon a ponton voltam, hogy akkor szólok az edzőnek, hogy inkább hagyjuk, ha ennyire nem leli örömét benne. Ettől a találkozótól előre tartottam, mert ha Sára sincs mellette, akkor végleg elveszíti a fonalat. De mivel nem szeretném, ha az életben hamar feladná a dolgokat - elkezdtem minden nap bátorítani, magyarázni neki. Hogy csak akarni kell, és ott lenni, ahol a labda van, és bátornak lenni, és hogy csak figyeljen rám, mert én fordítok neki. Tisztára, mint egy couch.
És most annyira büszke vagyok rá, mert sikerült. Most először összeszedte magát, és ügyesen játszott mind a három meccsben, tudta, hol a kapu, merre kell rugni a labdát, és amikor lehetett, bele is rugott. Szóval, nem kell könnyen feladni, mert a legbátortalanabb gyerek is nagyon sok mindenre képes tud lenni.
U.i. Ja, és az eredmény...:) A megtisztelő negyedik helyezést érték el, de kérlek, ne firtassátok, hogy hány csapat is volt összesen...:) A lényeg, hogy mi, szülők, tiszta szívből biztatjuk ezt a kis csapatot, és hiszünk a fényes vagy akármilyen jövőben.