Kedves mindenki,

aki az év utolsó estéjén is szán rám néhány pillanatot. Ez itt a város központja, az ott a köd a hátam mögött, csepereg az eső, és igen, én is ott vagyok a narancssárga esernyőmmel, amit hol itt, hol ott hagyok el, de aztán mindig megtalálok. Mostanában sok dolgom akad, de a napi séta nélkül nehezen vagyok meg, hát így zárom az évet is, hogy aztán hasonlóképpen folytassam a következőt is. Szép évünk volt, és igen...még meg sem köszöntem nektek a jó társaságot amit végig hűségesen biztosítottatok nekem, pedig sokat jelent, nagyon is sokat, hogy akkor is jösztök, mikor mondjuk butaságokat írok, - csak szégyenlős vagyok és nehezen beszélek arról, ami leginkább fontos.
Szóval, boldog Új Évet kívánok nektek, találkozunk 2010-ben, ugyanitt vagy akárhol.

És ami nekem fontos még, bár néhány hete elvesztettem a fonalat, de egy új évkezdet tökéletes alkalom a fölvételére...lassan de biztosan haladok a Biblia (most már nem) egy éves kiolvasásával. Tegnap este megnéztem, hol is hagytam abba, és leírok egy kis részletet, mert én hiszem, hogy ezek a régi dolgok nekünk is írattak.
"Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az Úr - békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Ha segítségül hívtok és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám." (Jeremiás könyve 29 : 11 - 13)

Ma róla

szólt a nap, s nekem titokban egy picit arról is, hogy éppen tíz éve vagyok egy anyuka.

Nézegetem itt a

lassan elmúló évemet, ha volt is valamikor az elején újévi fogadalmam, már nem emlékszem rá, ami nem baj, mert sose tudom az ilyesmiket teljesíteni, s ha nem lennének a bejegyzéseim, minden bizonnyal az se jutna hirtelen eszembe, hogy történt-e egyáltalán valami ebben az évben, pedig - ahogy a következő beszámoló is bizonyítja - nagyon sok érdekesség történt.
Januárban megtanulok zoknit kötni és megtanulok horgolni.
Februárban még inkább elkap a horgolás szele valamint Fibonacci számsorának köszönhetően elkezd sodorni a fotózás szele is.
Márciusban elképzelek egy kertet és hihetetlen módon lesz is egy kertem, ezzel a világ legügyetlenebb kertészévé avanzsálódom. Szegény blogolvasóim bele is törődnek, hogy eztán állandóan csak a kerti beszámolóimat kell olvassák. Mellesleg harminckétévesedem is közben.
Áprilisban egyfolytában csak kertibeszámolok.
Májusban is.
Igazából júniusban is.
Júliusban elmegyünk nyaralni és szappant főzök, ami nem sikerül jóra, csak szépre.
Augusztusban egy szép nyári napon strandolni viszem a gyerekeket és megint kertibeszámolok.
Szeptemberben elkezdek rendszeresen futni valamint lesz egy nagyonpiros cipőm is mellesleg. A futást abbahagytam átmenetileg, a cipő meg szorít.
Októberben egyfolytában csak zoknit kötök és szomorkodom, valamint palacsintát sütök.
Novemberben állandóan csak fényképezek.
Decemberben is, ráadásul lábon kihordok egy átmeneti elmeháborodottságot, mikor úgy döntök, hogy bezárom a blogot, aztán meg úgy döntök, mégiscsak kinyitom.

Karácsonyi félhomályok.

Köszönettel

fogadtam, hogy ma kimenőt kapván ilyen szép havas tájakat láthattam, s hát azt már meg sem említem, hogy ráadásul a természet egytől-egyig a legkedvesebb színeimet vonultatta fel, nem mintha látszana a kabátom alatti kékesszürke pulóverem, bizonyítandó hogy ma kivül-belül hozzáöltöztettem magam ehhez a szépséges téli naphoz.

Karácsony-est

Angyal zenéje, gyertyafény –
kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? –
kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.

(Áprily Lajos)

Egész napos

sütésfőzés közben elindultam fokhagymát venni, mert azt tegnap elfelejtettem, de ahogy kiléptem az ajtón, lenyűgözött a köd és a csend, ez utóbbi itthon nemlétező fogalom mostanság, és sétáltam egy nagyot a városban, néztem az ablakokon át ahogy díszítik az emberek a karácsonyfájukat, aztán hazajöttem az ajtóig, ahol szerencsésen eszembe jutott, hova is indultam eredetileg, majd visszamentem megvenni a fokhagymát is persze.

Ünnepváróban.

Az a tény, hogy a

német közúti rendőrség a házunktól néhány méternyire állít meg vasárnap este fél tizenegykor, pont mikor a karácsonyra érkezett vendégeink "hiszen ugyis otthon vagyunk már" felkiáltással kikapcsolták vagy nem tudom mit csináltak a biztonsági övükkel, és ezért engem jócskán meg akarnak büntetni, de éppen akkor a nyakamba borul egy rendőrlány, akiről később kiderül, hogy igazából ismerős és még később az is, hogy egy karácsonyi angyal, mert neki köszönhetően megúsztam az egész mindenséget egy szóbeli figyelmeztetéssel - szerintem ez egy teljesen megszokott, hétköznapi dolog a márták életében. De az, hogy én oda is találtam a repülőtérre, aztán meg haza is találtam, az már nem annyira. S akkor köztes időben előforduló hóvihart, szélvihart, ónos esőt, ködöt s a világ legrosszabb benzinkúti kávéját még nem is említettem.

Idén

minden személyes karácsonyi hagyományt előre hozok tán...a Kisasszonyokat már megnéztem valamelyik éjjel, és azóta is, mint mindig amikor látom, énis! ÉNIS! olyan jó akarok lenni, mint Marmee, a kisasszonyok már meg is vannak hozzá. De hát olyan nagyon nehéz jónak lenni, legalább olyan nehéz, mint előre nem megenni a karácsonyi kekszeket.

Ma reggel

horgoltam meg az utolsó félpár kiscipőt, és most aztán már igazán mehetnek a kis huncutok a karácsonyi dobozba. :)

Mikor

kétségbeesve adta ide aláírásra a pirossal aláhúzott hibáktól hemzsegő olvasástudásfelmérő lapot, megsimogattam azt az édes kis buksiját és újraolvastuk az egészet majd megsúgtam neki, hogy legyen a mi titkunk, de én úgy vettem észre, hogy ő tud olvasni. És tényleg majdnem tud.
Aztán csillagot akart fabrikálni a nővérének, de csak egy keszekusza valami lett belőle, és mielőtt mérgesen összegyűrte volna, sikerült meggyőznöm, hogy szerintem egy szép hullámzó tengert hozott létre, majd tengeri csillagot és halakat ragasztottunk a hullámokra és tényleg nagyon szép lett.
És most akkor nem szeretném megemlíteni, hogy a tegnapelőtti délutánt viszont nagyjából végigkiabáltam a rettenetes rendetlenség miatti mérgemben, fátylat rá, viszont meg vagyok győződve, - mert én is voltam valamikor kicsi copfos lány, - hogy ez a két apró dolog sorsfordító lesz az életében, mint mikor egy vonat a megfelelő vágányra tér át, és nekünk szülőknek semmi más dolgunk nincsen, csak a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen ottlenni, és milyen jó, hogy néha valami kegyelmi csoda folytán ténylegesen ott vagyunk.

Miután

"ide nekem az oroszlánt is" felkiáltással kirámoltam az összes kuszasággal teli konyhafiókomat rendcsinálás idejének ittlétele okán, végül a kupac mellett egy hokedlin egyenes háttal üldögélve lassan megettem az utolsó Mon chériet is, hát mi más ez, kérdem én, ha nem az elegancia netovábbja?!

Ha még

kékebb és mélyebb kialvatlansági karikákat akarok a szemeim alá, akkor ma éjjel összeszedem magam és befejezem a harmadik tarkabarka babát is, de mondjuk az is igaz, nem tudom mi lesz akkor a hagyományos utolsó pillanatban való elkészítésével és csomagolásával a karácsonyi ajándékoknak.



(Inspiráció: innen )

Reggelre

virradva hóesésre ébresztett a vekker, és minden függönyt azonnal leszedtem, mert minél több hópelyhet szerettem volna látni, és mivel ebben az évben sem vettünk egy darab égőt sem az ablakokat díszítendő, mécseseket raktam a párkányokra, aztán délután egy kecses ámde határozott mozdulattal kizártuk magunkat a lakásból, hát muszáj volt feltrappoljunk négyesben a klinikáig, ahol vidám perceket szereztem a recepciósnak, mikor tökéletes nyelvtudásom segítségével elmeséltem neki, hogy hölgyem, ugyan fogalmam sincs, melyik osztályon ügyeletes a férjem, de legyen szíves előkeríteni, mert különben három ártatlan gyermek plusz egy fráu fog a csillagok alatt aludni ma éjjel, ójaj.

A mai

istentisztelet számomra elmaradt, szóval nem jutottam el, helyette ez a szépséges Donata Wenders kép vált számomra prédikációvá.


The Prayer - Donata Wenders

Reggel

elvittem autóval Tibit munkába, aztán hazajöttem, aztán elvittem a két kicsit iskolába, aztán elvittem a nagyot orvoshoz, aztán haza is hoztam, aztán elmentem a kicsiért, aztán elvittem a középsőt edzésre, mindjárt megyek a középsőért edzésre, aztán megyek Tibiért a munkába, aztán kész is, mehetünk aludni, mert mindjárt itt az éjfél.

Nem mondok igazat, mert azért mást is csináltam: egy rakat tobozangyalt a gyerekeknek, bár ezt a ködnek plusz fénytelenségnek plusz a határtalan makacsságomnak köszönhetően, mely sehogysem engedi, hogy vakut használjak, inkább csak sejteni lehet, mint látni.

És persze

sehogyse bírom ki, hogy ne mondjam el: még ősszel beküldtem néhány fotót egy helyi pályázatra és nem szerénytelenségből mondom, de nyertem. (Az itt levő két képnek van egy harmadik, hasonló változata, azt választották ki.)
De tényleg nem ez a lényeg, bár...na jó... fél lábon ugráltam örömömben, mikor vasárnap este megtudtam. Én nem vagyok fotográfus, sajnos, de véletlenül néha mégis sikeredik egy-egy jó kép. Ilyenkor én lepődöm meg legjobban, és most próbálom a szavakat egy helyre terelni, hátha el tudom mondani, amit akarok. Egy ilyen fényképezési pillanat pont olyan, mint annyi más az életben. Ahol én, aki mondjuk éppen fotózom, csak egy láncszem vagyok egy folyamatban, ami valahonnan odafentről elindul, és a nap véletlenül éppen úgy süt, éppen akkor érek oda, mikor a fa árnyéka így vetül, és a gyerekek odamennek, vagy idejönnek (mert ha már megmondom, mit csináljanak, az úgyse fog sikerülni), és éppen a megfelelő pillanatban nyomom meg a gombot...ráadásul mindezt nem lehetne még egyszer, ugyanígy...Ezért látok én például minden egyes szép képet ajándéknak, amelyben a készítőnek tulajdonképpen a legkevesebb szerepe van.
( Mellesleg, két jegyet nyertem egy Carmina Burana előadásra, plusz egy hónapig ki lesznek állítva a fotók, és igen, én is jogosnak tartom Enikő felháborodását, aki nem érti, miért nem ők hárman kapnak valami szépet, hiszen nélkülük nem is létezne az a kép...:)

Akkor legyen

inkább előbb, mint utóbb. Jólvanna. A drámai bezárásnak csendes kinyitás a vége, nyilván hozzánőttünk egymáshoz, ez a napló meg én. Mint a héja meg a borsó. Többet ilyet nem csinálok.

Holnap

vagy valamikor kicsit bezárom ezt a naplót. Aztán majd előbb vagy utóbb megint kinyitom. Addig is, csupa jót kívánok, mindenkinek, de tényleg. :)

S ha már

igyekezetekről tettem említést, egy dolgot mindenképpen szeretnék megvalósítani, és miért ne, akár egy kis hagyományt teremteni belőle. A múlt évben is meghívtam két barátnőmet adventi uzsonnára és barkácsolásra, és nagy nehezen idén is sikerült olyan időpontot találni rá, amikor mindenki ráér. Most már négyen leszünk felnőttek, mert meghívtam még egy valakit, aki nem barátnőm, sőt alig beszéltünk eddig, mert nagyon hallgatag. Szóval az van, hogy én is hallgatag vagyok, ráadásul elég ordenárén beszélem így két év után is a nyelvet, így nem csoda, ha nem sokat beszéltünk. :) Persze lesz jónéhány gyerek is.
Az uzsonnán kívül, aminek az elkészítése nagy öröm amúgy, a gyerekek elő fognak adni egy rövid karácsonyi színdarabot. Még nem megy sehogysem, de jövő szerdáig még sok van. :)
Igazából az ilyen szervezkedés kissé idegen tőlem, szóval olyan furcsa teremtménye vagyok a Fennvalónak, hogy akármeddig elvagyok magamban is, de nagyon szeretem azt a Simone Weil idézetet, hogy "Tanuljunk meg vágyakozni azután ami a miénk." , és az ilyesmi igyekezetekkel vágyakozni tanulgatok.

Nem úgy

indultam neki ennek a várvavárt ünnepi időszaknak, hogy ha törik - ha szakad mindent megvalósítunk, amit ilyenkor szokás. Mondjuk ezt hajlamos vagyok elfelejteni, és mikor este fáradtan nézek körül a rendetlenségen, azt csinálom, mert mit is tehetnék hirtelenjében mást?... hogy leülök egy konyhaszékre (miután áttettem egy másik konyhaszékre a rajta levő cuccot), és olvasok egy kicsit. Például most C. S. Lewis A fájdalom c. könyvét vettem elő, mert világos, logikus gondolatmenetei az én (némiképpen állandóan káoszos) világomból egy másikba vezetnek át. Így karácsony tájékán különösen fontos volt eszembe jusson, hogy a szeretet nem egyenlő a kedvességgel. "A szeretet sokkal szigorúbb és ragyogóbb, mint a puszta kedvesség." Én általában kedves vagyok (ha nem vagyok éppen túl félénk a kinyilvánításához), és mikor kedves vagyok, azt képzelem, hogy akkor szeretek is. Pedig szeretni sokkal többet jelent. Például szigorúságot is, meg ragyogást is. És mindenképpen annak felvállalását is, hogy bántani fognak vagy én fogok bántani esetleg.
Isten, a "titkos Ceremóniamester":), nem egyszerűen kedves velünk, sőt szerintem nem is kedves annyira, de szeret. Szigorúan is, meg ragyogóan is. Különben nem is lenne karácsony. Jó, hogy eszembe jutott mindez, és sokat gondolok erre, miközben mindenféle igyekezetekkel próbáljuk emlékezetessé tenni ezt az időszakot.