Ma

túl betegnek és nyomorultnak éreztem magam ahhoz, hogy (porlevesen és rántottán kivül mást is) főzzek, hogy takarítsak, hogy futni menjek, - de annyira azért mégsem éreztem magam se betegnek, se nyomorultnak, hogy ne olvassak egy kis Dietrich Bonhoeffert, és nem menjek el a lányokkal egy rövid sétára. Mindenáron fára akartak mászni ugyanis.

Rég nem írtam Miciről.

Pedig mindig lenyűgöz, hogy annyira más mint én, és mégis ő az én legjobb macska-barátom.
Mikor reggel enni viszek neki, soha nem lát neki azonnal, ha mégoly éhes is lenne. Először gondosan körbejár, hozzám simul, köszön, mintha azt mondaná: nemcsak húskonzervvel él a macska. Nem szereti, ha ölbeveszem, morog, ha dédelgetem, s ha nem hagyom abba, fogai közé veszi finoman a kezemet, fenyegetésképpen. Soha nem harapna meg. És mikor nyaranként hetekre elutazunk, mesélik a szomszédok, hogy keservesen nyávog napokig az ajtónk előtt, s az ételt még úgy-ahogy elfogadja, de simogatást, vigasztalást mástól, köszöni szépen, nem kér.
Lehet egy macska hűséges?
És amúgy nagy vadász, akkor jön-akkor megy, mikor csak eszébe jut, időnként benéz az udvarról a konyhába megnézni, ott vagyok-e. Ott vagyok.
Nagyon szabad, vele én is szabad vagyok, és valami olyat segít megérteni a barátságról, amit sokáig nem tudtam és még most sem tudok.
Igaz, hogy csak egy macska, de a legmacskább macska a világo(mba)n ám!

Ilyen

ez az ősz. Hideg, nyúlós, esős, vacog bele még a lelkem is. Ma mondjuk nem, ma éppenhogy nem, mert kisütött a Nap és főztem egy termosz forró teát, majd elmentünk a kicsivel akármit gyűjtögetni.

Az én történeteim nagyon érdekesek: mindig arról szólnak, hogy elmegyünk teát inni az erdőbe.

Már tudom, hogy csinálni kell együtt valamit, mondjuk palacsintát sütni, vagy szilvásgombócot gömbölyíteni, vagy krumplit pucolni, - mert csak valamicsinálás közben tud mesélni. Szeretem, amikor mondja-mondja, és közben kisimul a lelkünk. Hogy aztán legyen erő elhordozni a koránkelést, a fáradtságot, a kedvetlenséget - hát ki tud mindig csak kedv-es lenni, mert én sem.

S ki borít be engem, mintha jó nagy puha meleg takaróval, ha szótlan vagyok, és nehezen érthető és nehezen elhordozható? Néha senki. Mert halandó emberfia nem tud mindig csak jó lenni. Senkinek se legyenek irreális elvárásai.
Maximum annyi, hogy megosztunk egymással néhány felbecsülhetetlen pillanatot, néhány igazi találkozást. De erről beszélni nem lehet, nem szabad, ragaszkodni sem hozzá foggal-körömmel... Ami ajándék, hadd ragyogjon szabadon, mi pedig csak sétáljunk tovább a csodálatos őszi erdőben, süssük tovább a palacsintát, csináljuk tovább a valamit.

Helyzetjelentés.

Szombat délelőtt van, és nekiveselkedtünk némi szekrényösszeszerelős, edénysúrolós,ablakpucolós, nagytakarítós aktivításnak, miközben azt az új éneket gyakorlom, amit három hét múlva a szomszéd falu templomában fogunk énekelni istentiszteleten, igaz, még nem igazán megy, de majd menni fog, legfeljebb úgy járunk, mint a legutóbbi esküvőn, ahol az utolsó előtti dalnál a tenor két másodperccel később ért finisbe, mint a szoprán és az alt, de nem baj, mert mi addig mind nyújtottuk a végső hangot, míg ők is! ők is! végre valahára célba értek.

Az erdő, ahol

futni szoktam, az egy mesebeli erdő és Narniában található. Tényleg. Múlt vasárnap magamra húztam az itthon található legszakadtabb nadrágot, pulóvert, vállamra kaptam a fényképezőgépet és az állványt, majd anyósommal ketten, mi nők, nekivágtunk a rengetegnek. Akikkel találkoztunk, mindenki kedves volt, csak nem tudták, mi fán terem Narnia. Megálltak, nézték, mit csinálok, majd megkérdezték: de hát mi a csudát látok, mi olyan érdekes ott a földön?

Én pedig tökéletes német kiejtésemmel mind csak mondtam-mondtam a magamét: hát nézzék csak, mennyire szép ez a moha! mennyire szép ez a gomba! mennyire szép ez a táj!

Hétvégén

olyan jó korán kelni, mert ilyenkor egyáltalán nem kell, és olyan jó kávét főzni a csendben, felét még úgy forrón felhörpinteni, majd felhúzni az esőnadrágot, a piros kockás gumicsizmát, aztán kimenni a harmatos dombra, lehasalni a fűbe és csak nézni, hogyan ébred a reggel.  Felfelé és mindenfelé határtalan a tér. Az elnyílt pittypangok, a kis semmilyen fűszálak, amik mellett máskor figyelmetlenül el - mind csillog és ragyog, én is ragyogok, s egy felcsillanásnyi időre elhiszem: minden lehetséges.

Miután

egy röpke hét leforgása alatt másodjára olvasom különböző helyeken a kérdést, hogy : Hahó, nincs itt senki, emberek?! Mármint a blogvilágban. - csak annyit szeretnék mondani, hogy hahó, de igen, én itt vagyok, ugrálva integetek éppen, s lengetem a kockás kendőmet. Maradok is, fészbuk ide vagy oda. Tudom, hogy mind kevesebben olvasnak, de most ez az általános tendencia, s engem ez nem bánt. Nem sok elvárásom van egyébként sem, ami van, inkább csak magam felé, és még a gyerekek felé is lenne az a reménytelen követelődzésem, hogy pakoljanak el maguk után, miután naphosszat alkotnak ezt-azt. Ez utóbbit csupán csak azért, mert a történetemben én királylány szeretnék lenni, s nem naphosszat zsörtölődő boszorkány.

Amúgy semmi különös. Ritkán süt ki mostanság a Nap, de amikor! Akkor aztán! Ősz van, s a napok pont olyan hosszúak, mint amilyenek. A mindennapok kemény héját át-áttöri időnként egy ismerős gondolat: ezzel a kis darab múlandó életemmel, - és mindenki a magáéval - hordozói vagyunk a végtelennek. Erről szól a meghívás, engem ez lelkesít, valami ilyesmi lenne a feladat. Erről írok és fogok írni, míg világ a világ.
Hahó! Hahó!

Mi nők.

 Mi nők a következők miatt szoktuk szégyellni magunkat: a szarkalábaink, a szeplőink, hogy göndör a hajunk, hogy nem göndör a hajunk, hogy kövérek vagyunk, hogy soványak vagyunk, hogy csak háziasszony, az ősz hajszálaink miatt, a nemkívánatos szőr miatt, hogy van diplománk, hogy nincs karrierünk, hogy van akcentusunk, hogy butaságokat beszélünk (mert összekeverünk két hasonló szót mondjuk), de csak jóval később döbbenünk rá. Mi nők egyszerre írunk önéletrajzot és ragasztunk albumba képeket a csodálatos évekről, mikor majd' belegebedtünk  a mindennapokba s egyáltalán nem volt időnk fényképezésre, meg semmire se. Mi nők igényesek vagyunk, mindig akarunk valamit, majd sírva fakadunk pont akkor, mikor semmi értelme. Másnap reggel bedagadt szemekkel ébredünk. Mi nők ráérünk mindenre, aminek semmi látszata. Fárasztóak vagyunk. Mi nők nem adjuk fel. Igenis megyünk futni ma is, közben belehalunk és maximumon hallgatjuk a rockzenét, majd hazaérve gyorsan ebédet főzünk hét személyre. Majd elmegyünk szedret szedni a gyerekekkel az erdőbe, és főzünk egy kis üveg lekvárt karácsonyra. Az edényt nem mossuk el azonnal, majd hosszasan súroljuk lefelé az odaszáradt maradékot. Tudjuk, melyik gyerekünknek van szüksége rengeteg minőségi időre. Mi nők sokat kínlódunk feleslegesen, jódolgunk van, éjjelenként sokat gondolkodunk, viszonylag rengeteget olvasunk, nehezen tanulunk, hamar felejtünk, gyönyörűek vagyunk és elég jó a humorunk.
Mi nők. Csak ennyit akartam mondani.

Tegnap este

úgy alakult, hogy magamra maradtam. Gyermekeim apja ügyeletben, férjem gyermekei pizsamapartin, és én? Én majdnem behívtam társaságnak a Micit, ha ugyan nem mászkált volna ő is épp most el valamerre.
A kezdődő ősz néhány szerény életvitelemre szabott terv szövögetésére késztet amúgy. Olyan leszek lassacskán, mint Egon az Olsen-bandában ("Van egy tervem!"), vagy mint a hátsó bejárat felett élő pókunk, aki egy időben minden nap kétszer is új káprázatos háló-rengeteget szőtt úgy fejmagasságban, én pedig állandóan nekimentem.
Ezek a tervek annyira mindennapiak. Egy tanfolyam (beiratkoztam), egy részidős munka (nekiláttam önéletrajzot írni, de bizonyos szempontból nézve annyira borzasztóan néz ki az önéletrajzom!), egy új fényképezőgép ( ez erős összefüggésben van az előző ponttal), egy kis sport. Ez utóbbiban vagyok a legsikeresebb: ma reggel, két év után először, elővettem a futócipőmet. Tele volt pókhálóval.
De leginkább csak boldog szeretnék lenni, mint ahogy vagyok is, és kitartó, miképpen vagyok is (még mindig zongorázom, csak nem írok róla), és hűséges barát meg mindenféle, mint ami vagyok is. Ennyi. És még van itt egy komplett konyhafelújítás is, de egyelőre inkább csak megfőzöm a mai ebédet. (Kicsit későn. Joggal hal éhen a családom.)

                                              (fotó: Eszter)

A természet

szépsége mindig, de mindig megvigasztal. Akkor is, ha nem bánkódom én semmi miatt, csak éppen nem látom, már megint nem látom, ki vagyok és mi legyen. Gondolkodom, elégedetlenkedem, tervezek, papírgalacsint gyártok, aztán kezdem előlről. Majd belefáradok, és kimegyek a hátsó kertajtón át a dombra, megbékéléseim állandó színhelyére.
A dombon fúj a szél, fázom, megy le a Nap és egyedül vagyok. Egyetlen elnyílt pittypangot hozok be a konyhába magammal, legyen mégis valami virágféle idebent. Idén nem voltam annyira gondos, mint más években, a kertemmel - nincs is annyi szép virágom. A kertnek lelke van ugyanis, és meglehetősen bántódékony.
Láttatok már közelről elnyílt pittypangot? Tökéletes.