Ilyen

ez az ősz. Hideg, nyúlós, esős, vacog bele még a lelkem is. Ma mondjuk nem, ma éppenhogy nem, mert kisütött a Nap és főztem egy termosz forró teát, majd elmentünk a kicsivel akármit gyűjtögetni.

Az én történeteim nagyon érdekesek: mindig arról szólnak, hogy elmegyünk teát inni az erdőbe.

Már tudom, hogy csinálni kell együtt valamit, mondjuk palacsintát sütni, vagy szilvásgombócot gömbölyíteni, vagy krumplit pucolni, - mert csak valamicsinálás közben tud mesélni. Szeretem, amikor mondja-mondja, és közben kisimul a lelkünk. Hogy aztán legyen erő elhordozni a koránkelést, a fáradtságot, a kedvetlenséget - hát ki tud mindig csak kedv-es lenni, mert én sem.

S ki borít be engem, mintha jó nagy puha meleg takaróval, ha szótlan vagyok, és nehezen érthető és nehezen elhordozható? Néha senki. Mert halandó emberfia nem tud mindig csak jó lenni. Senkinek se legyenek irreális elvárásai.
Maximum annyi, hogy megosztunk egymással néhány felbecsülhetetlen pillanatot, néhány igazi találkozást. De erről beszélni nem lehet, nem szabad, ragaszkodni sem hozzá foggal-körömmel... Ami ajándék, hadd ragyogjon szabadon, mi pedig csak sétáljunk tovább a csodálatos őszi erdőben, süssük tovább a palacsintát, csináljuk tovább a valamit.