Próbaidő.

Halkan énekelgetve kanyarogtam kora reggel az autóval a még sötét, ködös tájon át. A CD-lejátszó és rádió már rég elromlott ugyanis, de jól esik a csend, szeretni fogom, ha így kezdődnek majd a napjaim. 
Az interjúval egybekötött pénteki próbamunka-nap után most van ugyanis egy ugyancsak próbaidős munkám, részidőben, s e héten még csak nem is kell minden nap ott lennem. Fizetésről, munkaidőről megegyeztünk, a továbbiak az együttműködés milyenségétől válnak függővé. Egy biztos: semmi sem biztos.

Tegnap volt az első nap. Odabent az asztalomra máris letesznek négy nagy dossziét, tessék, sok sikert hozzá. Az első fél órát meglehetős pánikban töltöm, majd lassan, türelmesen elkezd összeállni egy kép. Önállóan dolgozom, csak akkor kérdezek, ha már a saját megoldásaimat is végiggondoltam. Néhány hosszú, megfeszített munkával töltött óra után veszem csak észre: nem ittam, nem ettem, azért fáj a fejem. Közben egy központi számítógépről valaki ellenőrzi a munkámat, - szóval ez így működik, rendben - valaki más odajön és megmondja, négy sort kell törölnöm, a többi egész jó. Apróságok leszámítva. Nem tudom kihez viszonyítani magam, nem tudom, vagyok-e elég jó, de bizonnyal ez is a próba része.

S még nem tudni, lesz-e szép, kerek, sikeres a történet, nem látni előre, mi számít egyáltalán annak.
Szerintem a nemszép, nemkerek, nemsikeres, átmeneti, útközbeni történetek is méltóak az elmondásra, a köszönetre, legalább egy mondatban:
a gondviselés útján időnként, mint mikor sötétedés után elemlámpával megyünk át az udvaron enni adni a nyulaknak, egyetlen következő lépéshez elegendő csupán a fény.