#azéletszép

Van egy szabad délelőttöm, mikor is sokkal több a dolgom, mintha nem lenne szabad.
Szeretem, hogy van mit dolgozni, s főleg, hogy van kiért.
Amit nem szeretek, az ez a feszültség a gyomrom felső részében, ez a belső hajsza, amivel magam terhelem olyankor, ha elárasztanak a tennivalók, s időre kellene kész legyen a rend, az ebéd, az adóbevallás. Azt képzelem, rajtam múlik minden.
Rajtam csak annyi múlik, ami egyetlen emberen múlhat.
S az ember itt, jól tudjuk, kevés a szeretetre.
Néha azért már irgalmas vagyok saját magamhoz is. Talán csak annyira, hogy nem végzek semmi hasznosat, míg várok a gyerekekre. Veszek magamnak egy fagyit, olvasok néhány oldalt a könyből, mit magammal cipelek mindenhova. Pihentetem kicsit a lábaimat. Nem készítek desszertet is az ebédhez, ha vendég jön, sem. Leülök meginni egy csésze teát a nap közepén.
Kit érdekel egy foglalt családanya lelkivilága? Nevetést s évek múlását őrző apró ráncaim a szemek körül, álmaim, miket megvalósítani se időm, se erőm, se tehetségem - ezek kit érdekelnek?
Hallgatom a fiatal lánykák csevegését, tudják, hogy ezek most itt a legszebb éveik. Én nem szólok egy szót sem, csak magamnak tudom: az én legszebb éveim is.

Egyébként pedig, ha csak egészen rövid bejegyzésre futná, ennyit mondanék:
boldog vagyok, hogy olyan világban élhetek, ahol vannak rózsák.