Szerencse

  Tegnap délután elvittem orvoshoz a gyerekeket, és annyi betegséget megállapított nekik (Sára + Enikőnek, Annának egyelőre nincs baja), hogy csak néztem. Aztán magamhoz tértem, mikor a gyógyszertárban 8000 Ft-ot kellett fizessek:(  Sára annak örül, hogy többek között fagyit is javasolt neki a doki, mert állítólag az lohasztani fogja az óriásira duzzadt manduláját. Úgyhogy most ápolgatom őket, örülök, hogy a 39 fokos lázuk már 38 alá csökkent és annyi mesét olvasok, hogy már fáj a szám. Próbálok a kedvükben járni, de olyanok, hogy mindegyik más fajta ennivalót szeretne. Szóval, egyik lábam itt, a másik ott.
 És hogy miért éppen "szerencse" a bejegyzésem címe? Hát azért, mert tegnap a gyógyszertárból kijövet Enikő fejét lepottyantotta egy madár. Ez pedig köztudomásuan szerencsét jelent:)

Kirágta az egér

  Ma reggel felfedeztem, hogy valaki ollóval szétvagdosott néhány ruhadarabot: kis terítőt, babaruhát, ilyesmit. Hívtuk a három szóba jöhető lehetséges kis elkövetőt. Tibi szigorú apuka tekintettel kérdezi:"Ki vagdosta szét  a ruhákat"? "Én nem"-feleli a nagyobbik. "Én neeeem"-feleli a középső. "Én seeeeeem"-feleli a kisebbik. "Vérfagyasztó" csend után a kicsi megszólal: "Kirágta az egér..." :D Láttam, ahogy átsuhant Tibi arcán egy akaratlan mosoly, és ezzel itt a vége, fuss el véle, ennyi volt ma reggel Prodánéknál a fenyítés. Ezt megúszták a kis büdösek.

Tehén csoki

Tegnap délután Anna és Enikő ragaszkodtak hozzá, hogy ők mosogassanak ebéd után. Telve bajsejtelmekkel, De előkészítettem a vízet, odahúztam a mosogatóhoz két széket és otthagytam őket, mert látni sem akartam, mit művelnek...Mikor végeztek, nagyon büszkén feszítettek a csuromvízes kötényükben és én persze agyba-főbe dicsértem őket. Jutalomképpen szétosztottam köztük egy fél Boci csokit. Kis idő múlva odajön Enikő, és azt kérdi:"Anya, maradt még abból a...Tehén csokiból?" :D

Még egy hajcihős reggel...

   Mesélhetnék akár a tegnap reggelről is, amikor az még az utolsó percben is kételkedtem abban, hogy eljutok-e a gyülibe. 10 órakor még itthon voltunk, a gyerekek bömböltek, tehát minden a szokásos volt. De aztán szépen elindultunk, nem is késtünk sokat, mert a pápai baptisták valahogy mind késősök. A prédikáció igazi lelki táplálék volt. A böjtről volt szó. Aztán délben javasoltam a családnak, hogy akkor az ebéd alatt tartsunk böjtöt, merthogy nem volt előre főzött ebédem, de leszavaztak.
  Aztán a ma reggel... Mindhárom gyerkőc beteg lett, ki jobban, ki kevésbé.  Ilyenkor már tudom, hogy jobb, ha kis üvegbe gyűjtött pisivel megyek az orvoshoz, ha nem akarok kétszer járni. Ott voltunk már kora reggel, de  már tele volt a váró. Amúgy jóban vagyunk az orvosnővel, ezért bekopogtam a VIP bejáraton, máskor is ott szoktunk bemenni, ha sokan vannak. De ma nagyon rossz napja lehetett a dokinak, mert nem fogadott bennünket, csak elküldött a laborba és holnap délutánra kaptunk időpontot. De a laborba már friss nedű kellett, tehát kocsiba be, kocsiból ki, bilire rá. Hát alig csurrant valami, hiába folyattam a vizet, hiába itattam őket. Végül elindultunk a laborba annyival, amennyi adatott. Most nem untatlak benneteket a parkolásom részleteivel... Végül nem kevés várakozás után sikerült mindent elintézni, és most várjuk az eredményt, illetve reménykedem, hogy holnap a doki nem lesz olyan harapós kedvében, mint ma. Ja, és próbálom túlélni a napot a három kis drága, zsémes csöppségemmel:)

Én

Tibivel egy horvátországi pizzériában múlt nyáron

Anna és én

Ilyen az, amikor becsomagolunk az Opel csomagtartójába:

Ilyen az, amikor a leendő sógornőmmel egy húron pendülünk:

A méltóságról

    "Valójában minden nő királynő. S ha ezt élettársa vagy a környezete nem veszi észre, neki magának tudnia kell.
    A méltóság nem téveszthető össze a gőggel vagy a hiú beképzeltséggel, mert ez még mindig színjáték. Másoknak szóló szerep. A méltósághoz nem kell senki. Egyedül egy szobában, olvasás közben, vagy éppen hagymavágás közben a  konyhán is méltóságunk lehet - mert ez nem egy olyan rang, amelyet kapunk, hanem amelyet magunknak adunk.
   A méltóság nem a külső élethelyzettől függ.
   Hogy egy hatalmas példát mondjak: Jézus élete szinte elejétől végig a méltatlanságok története volt, de ha figyelmesen olvasod az Írást, látod, hogy méltóságát soha, egyetlen pillanatra, még a Golgotán sem veszítette el:" ( Müller Péter )

  Csak azért írtam le a fenti idézetet, mert egy újságban olvastam valamikor, és bár az írója nem a kedvencem (mert a sok okos dolog mellett, amit leír, kb. ugyanannyi összevisszaságot is kitalál), de ez a téma, amit felvetett, szerintem érdekes. Mert értem, hogy miről beszél, csak nem tudom, hogy bennem megvan-e ez a fajta méltóság, pedig annyira szeretném, hogy meglegyen. De tudom, hogy van ilyen, mert ismertem-ismerek néhány embert, akiben megvan. Csak sajnos keveset.
  Mert annyira nehéz, hogy ne attól függően érezzem magam értékesnek, hogy más annak lát-e vagy sem. Ja, csak gondolkodom...:)

Hétvégi programajánló:)

    Olvastam a hírportálon, hogy február 24,25-én szeretettel várnak mindenkit békamentésre. gondoltam, leírom nektek, hátha valaki csillapíthatatlan vágyat érez arra, hogy megmentse néhány brekuci életét. Helyszín: Nagykáta (nem tudom, hol van). Na, ott Nagykáta közelében felébredtek téli álmukból a kutykuruttyok, és most csapatostul elindultak valamilyen nádas felé, ahol a szaporodási helyük van. Csakhogy! A vándorlási útvonaluk keresztezi a forgalmas 311-es műútat. EZÉRT kell őket összefogdosni, vagy nem tudom mit csinálnak velük, és biztonságba helyezni a nádasban, mert különben lapos békák lesznek. Tavaly állítólag 35000 béka életét mentették meg. Minden kedves önténtes arra kéretik, hogy ne felejtse otthon a gumicsizmáját és a jókedvét! :)

A legnehezebb dolog a világon

1. Igent mondani akkor, amikor mindenki nemet mond, és fordítva.
2. Egy időben, egy helyen elégedetté tenni egy öttagú család minden egyes tagját.
3. Két autó közé, párhuzamosan a szegéllyel úgy leparkolni, hogy nincs minimum 3 autónyi szabad hely köztük.
4. A német nyelvtant megérteni.
5. Egy vasárnapi ebédet úgy végigenni, hogy közben ne boruljon ki semmi, senki ne vesszen össze a másikkal, ne sértődjön meg illetve ne pattanjon fel az asztaltól senki. Ha más nem, akkor megteszem én.
6. Válaszolni arra a kérdésre, hogy hogyan kerül BE a baba az anyuka pocijába.
7. Nem megenni karácsony előtt az összes szaloncukrot.
8. Nem sablonos választ adni akkor, ha esetleg valaki megkérdezné, hogy mi is az élet.
9. Szeretni azt, aki engem annyira nem.
10. Leseperni a lépcsőt akkor, amikor a szomszéd a soros.
11. Egy végigtakarított nap után nem felhúzni magam, ha a Drága azt kérdezi: "Mikor porszívóztál utoljára?"
12. Nem megnézni naponta 19-szer, hogy írt-e valaki kommentet a blogomba.
13. Annának második vacsorát adni, mikor egyszer már teleette magát, fogat mosott, lefeküdt és azt hittem, hogy már alszik, és különben is csak arra vágyom, hogy mindenki hagyjon békén.
14. Nem belealudni, ha a párom este 11 körül akarja elmagyarázni az agy működését.

Látjátok,hölgyeim, így kell hegyet mászni!

Kellesz hozzá Te, egy kanapé és legalább három jó pasi:)

Kiderült, hogy 2003 novemberében Magyarországon is lehetett látni Északi Fényt, nem is akármilyet...Csak tudnám, hol éltem eddig, hogy csak majd' négy év késéssel szerzek tudomást róla. Most aztán várhatok, míg újra lesz...
Jó hétvégém volt. Anyu volt nálunk, pénteken jött és vasárnap már ment is. Annyira szeretett volna látni, hogy képes volt egy együtt töltött nap miatt megtenni azt az óriási távolságot, ami Hunyad és Pápa között van. Hozott egy csomó mindent: töltött káposztát, rakott káposztát, egy (levágott) pulykát,befőtteket...Mikor kérdezték a vámnál, hogy van-e nála sertéshús, azt mondta, hogy nem. Hát AZ tényleg nem volt, de minden más igen. Most egy hétig nem nagyon kell főznöm. :) Drága Anyu! Sok mindenben szeretnék hasonlítani Hozzá, abban, ahogy el tudott engedni, hogy éljem a saját életem, és abban, ahogy adni tud, nem várva érte semmit.
Most "A dzsungel könyve" hangulatban élünk tegnap óta. Ugyanis Sára megnézte az osztályával a musicalváltozatát Kipling művének , és azóta állandóan előadja a látottakat. Minden plüssállatka felvette az előkelő "dzsungel" előnevet, tehát van dzsungel-kutya, dzsungel-nyuszi, dzsungel-medve...
A német tanulást nagyon nyúzom, és egyedüli reményem abban a közmondásban van, hogy :"Evés közben jön meg az étvágy." Hát én "eszem", ha kell, ha nem, aztán majd csak megjön az étvágy is. Képzeljétek, a közgazdásznak úgy mondják, hogy der Wirtschaftswissenschaftler. Vicces nyelv ez a német...

Ime, néhány fotó az Északi Fényről (más néven Aurora Borealis) :

Egy csésze kávé

Olvastam valahol egy kis történetet, megosztom veletek, egyrészt, mert nagyon szeretem a finom kávét , másrészt, mert szeretem az ilyen kis tanulságos történeteket.

Egy csoport diák, akik nagy karriert futottak be, összejöttek, hogy meglátogassák régi egyetemi tanárukat. A beszélgetés hamar panaszkodásba csapott át a stresszes élet és munka kapcsán. A tanár, kávét ajánlva fel vendégeinek, kiment a konyhába, s egy nagy kannányi kávéval és többféle csészével tért vissza: porcelán, műanyag, üveg; néhányan simák voltak, néhány közülök drága és ritkaság volt, szólt, hogy mindenki szolgálja ki magát. Amikor minden diák kezében egy csésze kávé volt, a tanító így szólt: "megfigyeltétek, minden szép és drága csésze elkelt, hátrahagyva az olcsó, műanyag csészéket? Habár mindenkinek az a természetes, hogy mindenből a legjobbat kívánjátok magatoknak, ez a problémáitok és a stresszetek forrása is. Amit valójában mindeki akart, az a kávé volt, s nem a csésze, de tudatosan a jobb csészékre vadásztatok, s egymás csészéit figyeltétek. Feltételezzük, hogy az Élet a kávé, s a munkahelyek, a pénz, és a társadalmi pozíció a csészék. Ezek csak eszközök az élethez, de az élet minőségét nem változtatják meg. Néha, azzal, hogy a csészére figyelünk, elmulasztjuk élvezni a benne lévő kávét. Tehát, barátaim, ne engedjétek, hogy a csészék irányítsanak.......a kávét élvezzétek.

Ugye milyen szép ez a versrészlet?

"S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
Szivükben szép, zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén..."
(József Attila)

Micsoda reggelem volt...

Annáéknál ma farsang van az óvodában. Már rég megvarrtuk a pillangójelmezt, tegnap sütöttem, vasaltam, egyszóval kitettem magamért, elvégre ilyen hececáré csak egyszer van egy évben (szerencsére!). Csakhogy! Ma reggel Annipanni kitalálta, hogy neki nem is tetszik ez a ruha, különben is már kinőtte (!), mindenütt szorítja, és egyáltalán ő már nem is akar pillangó lenni. Közben meg már indulni kellett volna, és még a másik két leányzót is készíteni kellett. Ráadásul Tibi elmerengő hangulatban volt. Na, hát el tudjátok képzelni, milyen bolondulás volt...Meg kell, hogy mondjam, hogy most, kivételesen, elég jól kezeltem a helyzetet. Nem mondom, hogy nem ment fel a vércukorszintem, de sikerült apró kis kompromisszumokat kötni és nagy nehezen elindulni. Aztán úgy tűnik, ma mindenki autóval vitte oviba a gyermekét, ráadásul mindenki egyszerre érkezett, és alig tudtam leparkolni. Bármennyit tolattam és próbálkozatm, sehogy se tudtam rendesen beállni két autó közé. Végül ott hagytam az egészet, ahogy volt. A fél autó kilógott az utca közepéig, kerülje ki aki akarja.
Bár esik az eső, jó kedvem van, mert miért ne lenne. Megyek porszívózni, aztán meg tanulok egy kicsit németül, mert képzeljétek, tegnaptól kezdve tanárhoz járok, és nem akarok égni előtte a következő órán.

Az éhezők köztünk élnek.

Lassan hagyománnyá válik nálunk, hogy Karácsony és Szilveszter között Tibivel elutazunk két napra, csak mi ketten. Általában Ausztriába megyünk, de legutóbb csak a hecc kedvéért beléptünk Olaszországba, és körülnéztünk Szlovéniában is. Hihetetlen, hogy mennyi mindent bele lehet sűríteni két napba...Na, de nem is ez a lényeg. Már rájöttünk arra, hogy Ausztriában az Interspar önkiszolgálós éttermekben este 6 és 7 óra között féláron lehet enni. Ezt nevezik ott Happy Hour-nak. Persze, hogy mi is pont hat óra egy perckor véletlenül betértünk:) Legutóbb megfigyeltem egy 50-es fickót. Szeretem feltűnés nélkül megbámulni az embereket. Elég jól öltözött volt, és ápolt. Egyedül jött és egyetlen tányér főzelékfélét vett magának, ital nélkül ( amúgy azért egész árat kell fizetni). Irtó gyorsan megette. Én még soha nem láttam senkit annyira élvezni az evést. Aztán csak ült, és nézett maga elé. Látszott rajta, hogy ezt várta egész nap, és milyen kár, hogy vége...Egy idő után a felszolgáló elvitte előle a tányért. De ő nem ment el, csak ült tovább. Nem nézett senkire. Nagyon magányosnak és éhesnek látszott. Aztán úgy tíz perc múlva szépen felöltözött és elment. Tibivel sokáig beszélgettünk róla.
Más. Az iskola, ahova Sára jár, egyházi iskola. Nagyon jó sulinak tartom, már csak azért is, mert ugyanazt hallja ott is, amit itthon. A délelőtti órák után ebédelni mennek a gyerekek a református gimnázium ebédlőjébe, és utána kezdődnek a napközis órák. Sára arra már nem marad mert én tanulok vele itthon. Általában várnom kell rá egy kicsit, míg visszajönnek ebédről. Az utóbbi időben észrevettem, hogy ebédidőben mindig ott téblábol néhány gyerek az udvaron. Megtudtam, hogy ők nem járnak ebédelni, mert a szüleik nem tudják kifizetni az ebéd árát. Tehát reggel 8-tól délután 5-ig ott vannak a suliban, és alig esznek valamit. Pedig ránézésre nem tűnnek szegény gyerekeknek. Tegnap láttam, hogy az egyik tanítónő pénzt adott nekik, hogy vegyenek egy-egy kiflit maguknak.
Nagyon fáj a szívem értük, és azon gondolkozom, hogyan lehetne úgy megoldani az ebédeltetésüket, hogy az ne legyen megalázó a szüleiknek.
Amúgy a gyerekek nagyon jófejek, hallanotok kéne, hogy egymás között hogy próbálják megtárgyalni a helyzetük pozítiv oldalait... ("Jobb is, hogy nem mentünk ebédelni velük, mert otthon majd sokkal finomabbat eszünk!")

Itt van még néhány kép a gyerekekről. Mind a héten készültek.

Eszembe jut egy néhány hete történt eset.

Leírom, hogy ne merüljön feledésbe. Mivelhogy az idén nálunk a tél egy szombat délutánra esett, és az akkor hullott hó másnapra már el is olvadt, hát úgy határoztunk, hogy elmegyünk Ausztriába, hátha ott találunk havat. Azért sejtettük, hogy lesz, mert megnéztük az interneten. Vittük a szánkót, Tibi a sílécét és elindultunk. Majd máskor leírom, milyen az, amikor Prodánék elindulnak valahova, most maradjunk annyiban, hogy elindultunk. Miután a város széléről még visszamentünk a kötelezően ottfelejtett nemtudommiért, ténylegesen is elindultunk.
Három és fél óra után meg is érkeztünk, és úgy döntöttünk, hogy Tibi és Sára síelni fog, én meg a kicsikkel szánkózom. A síelők ezzel el is húztak, és néhány óráig remekül elszórakoztak.
Maradtam én a szánkózókkal. Már rosszul kezdődött, mert Anna már az első körben, mikor egyedül próbált lecsúszni, el is kaszált egy osztrák gyereket, aztán mindketten bömböltek egy sort, míg én az osztrák mamával "társalogtam". Elég kedves volt, de nem értettem, mit mondott.
Aztán mind rosszabb lett a kedvem. Mérges voltam: az olvadó hóra, arra, hogy ahányszor lecsúsztunk, sárba érkeztünk, hogy a gyerekek nyafogtak és inkább a sárban, mint a latyakos hóban játszottak, és persze nagyon bosszantott, hogy míg én szenvedek, Tibi és Sára milyen jól elvannak. Kívülről nézve mérges pulyka benyomását kelthettem. Na, míg én ott sajnáltam magam, látom, hogy jön egy csapat ember (amúgy románok voltak), és belevetik magukat a szánkózásba. Tenyérnyi nylondarabokon csúsztak, hangosan hahotáztak, egyszerre beszéltek és nagyon, nagyon élvezték az egészet. Nem törődtek a sárral, a latyakkal. Állandóan fényképezkedtek, viccelődtek. Szerettem volna hozzájuk tartozni.
Ennyi a történet. Akkor túl kemény és sértődött voltam, hogy kövessem a példájukat, de már akkor tudtam, hogy most egy kis leckét kapok abból, hogyan is kellene ÉLNI.

Ők a blogom főszereplői:

Egyelőre ugyan nem lehet comment-et hagyni...

...de azért majd lehet próbálkozni. Valamit nem állítottam be jól, de majd egy szakértő segítségével orvosolom a dolgot.
Ma reggel Annácskám mindent elkövetett, hogy itthon maradjon velem. Betegnek tettette magát, érvelt, könyörgött...Azt hittem, történt valami az oviban, azért nem akar menni, de végül elárulta, hogy csak velem szeretne lenni, kettesben. Amúgy ugyanezt Sára megcsinálta velem a múlt héten, has- és fejfájást szimulált, és miután elmúlt nyolc óra, és már lekéstük a sulit, csodálatosan meggyógyult. Teljesen átvert. Csak tudnám, hogy más anya hogyan tudja elosztani az idejét és figyelmét egyenlő módon a gyerekei között! Nálunk ebből mindig reklamáció van. "Őt többet ölelted! Őt jobban szereted! Világgá megyek!"
Szerencsére ők olyan gyerekek, akik kimondják azt, amit éreznek és gondolnak. Másokkal szemben már többé-kevésbé tapintatosak, ( például tudják, hogy nem mondunk olyant hangosan, hogy :"Niiii, öreg néni!", vagy "Anya, ennek a néninek miért látszik ki a pupija?")
De Tibit és engem nem nagyon kímélnek. Ami a szívükön, az a szájukon.
Csak remélni tudom, hogy nem rontunk el sok mindent a nevelésükben, és hogy boldog, egészséges lelkű felnőtté válnak. That's why I'm praying for...

Hétfő reggeli szösszenet...

Lassan kezdek rájönni a blogozás rejtelmeire, annyira azért tényleg nem bonyolult. Most hétfő reggel van, Tibi és a gyerekek nemrég mentek el. Számomra ez a nap fénypontja, na nem azért,mert elmentek, hanem mert ilyenkor van egy kis időm magamra, leülni kicsit a rendetlen lakásban,( mert egy öttagú család itthon töltött hétvégégéje után ugyan milyen másmilyen is lehetne? ), és csak úgy el-lenni egy félórácskáig...Úgy kell nekem ez a fél óra, mint virágnak a napfény. Mert én elfogadom, hogy van olyan ember, aki szeret mindig beszélni és társaságban lenni, ( amúgy gyakran én is), de én úgy lettem összerakva, hogy kifejezetten szeretek hallgatni és egyedül lenni. Azt hiszem, öröklődési tényezők is közrejátszottak ebben. Apu is ilyen, illetve én vagyok olyan, mint Ő.
A hétvégén itt voltak Ágiék, és annyira, de annyira jó volt. Mert hogy nem csak fizikailag, de azt hiszem, lelkileg is rokonok vagyunk. Gyakrabban kellene találkozzunk.
Tegnap nem voltunk gyüliben,( a család kétharmada náthával küzdött, a másik egyharmad meg ápolási szolgálatot végzett), de azért néztük a Golgota on-line igehirdetést, ahol egy angol fickó prédikált, és magyarra fordították. Sára is nézte egy darabig, aztán azt mondta:" Az a néni utánozza a bácsit, csak ő magyarul beszél!" Nem is olyan roszz körülírása a tolmácsolásnak egy hétévestől. Jó activity-játékos lesz belőle.
A hétvége másik nagy eseménye az, hogy Annának kiesett az első foga. Hozott is neki a fogtündér a párna alá "rengeteg" csörgő pénzt :)