Eszembe jut egy néhány hete történt eset.

Leírom, hogy ne merüljön feledésbe. Mivelhogy az idén nálunk a tél egy szombat délutánra esett, és az akkor hullott hó másnapra már el is olvadt, hát úgy határoztunk, hogy elmegyünk Ausztriába, hátha ott találunk havat. Azért sejtettük, hogy lesz, mert megnéztük az interneten. Vittük a szánkót, Tibi a sílécét és elindultunk. Majd máskor leírom, milyen az, amikor Prodánék elindulnak valahova, most maradjunk annyiban, hogy elindultunk. Miután a város széléről még visszamentünk a kötelezően ottfelejtett nemtudommiért, ténylegesen is elindultunk.
Három és fél óra után meg is érkeztünk, és úgy döntöttünk, hogy Tibi és Sára síelni fog, én meg a kicsikkel szánkózom. A síelők ezzel el is húztak, és néhány óráig remekül elszórakoztak.
Maradtam én a szánkózókkal. Már rosszul kezdődött, mert Anna már az első körben, mikor egyedül próbált lecsúszni, el is kaszált egy osztrák gyereket, aztán mindketten bömböltek egy sort, míg én az osztrák mamával "társalogtam". Elég kedves volt, de nem értettem, mit mondott.
Aztán mind rosszabb lett a kedvem. Mérges voltam: az olvadó hóra, arra, hogy ahányszor lecsúsztunk, sárba érkeztünk, hogy a gyerekek nyafogtak és inkább a sárban, mint a latyakos hóban játszottak, és persze nagyon bosszantott, hogy míg én szenvedek, Tibi és Sára milyen jól elvannak. Kívülről nézve mérges pulyka benyomását kelthettem. Na, míg én ott sajnáltam magam, látom, hogy jön egy csapat ember (amúgy románok voltak), és belevetik magukat a szánkózásba. Tenyérnyi nylondarabokon csúsztak, hangosan hahotáztak, egyszerre beszéltek és nagyon, nagyon élvezték az egészet. Nem törődtek a sárral, a latyakkal. Állandóan fényképezkedtek, viccelődtek. Szerettem volna hozzájuk tartozni.
Ennyi a történet. Akkor túl kemény és sértődött voltam, hogy kövessem a példájukat, de már akkor tudtam, hogy most egy kis leckét kapok abból, hogyan is kellene ÉLNI.