A természet

szépsége mindig, de mindig megvigasztal. Akkor is, ha nem bánkódom én semmi miatt, csak éppen nem látom, már megint nem látom, ki vagyok és mi legyen. Gondolkodom, elégedetlenkedem, tervezek, papírgalacsint gyártok, aztán kezdem előlről. Majd belefáradok, és kimegyek a hátsó kertajtón át a dombra, megbékéléseim állandó színhelyére.
A dombon fúj a szél, fázom, megy le a Nap és egyedül vagyok. Egyetlen elnyílt pittypangot hozok be a konyhába magammal, legyen mégis valami virágféle idebent. Idén nem voltam annyira gondos, mint más években, a kertemmel - nincs is annyi szép virágom. A kertnek lelke van ugyanis, és meglehetősen bántódékony.
Láttatok már közelről elnyílt pittypangot? Tökéletes.