Január.

Az Uniklinik szürke, négyszögletes épületei között piros-fehér kordonszalaggal meghúzott ideiglenes útak jelzik az irányt. Az épületbe - járványügyi intézkedés - nem kísérhet el senki. A fejemben növekvő, múlt évben felfedezett daganat eltávolítására érkeztem, körülbelül két hétre, valamennyivel kevesebbre, ha minden jól megy. Az első napot a folyosón töltöm, miközben millió vizsgálatnak is alávetem magam, nap végére egész jól eligazodom az épületben. A csomagomra a nővérek vigyáznak. Aztán csak várok, míg végre megérkezik a korona teszt eredménye, és elfoglalhatom az ágyamat. Másnap reggel, a műtét reggelén készítettem az első képet az ablakból, aztán szinte minden nap többet is. Odakint még sötét van, szemben már világítanak a pszichiátriai klinika fényei. Az itt töltött napok alatt ez az ablak az otthonom. Néha eső verdesi, néha besüt rajta a napfény, néha rajta keresztül figyelem, hogyan havazik. Hűséges, néma társ az álmatlan éjszakák közepén.

Az ember kétféleképpen szigetelheti el önmagát másoktól: egyrészt, ha azt képzeli, az ő baja olyan nagy és olyan egyedi, hogy azt senki sem értheti, mert olyat senki nem élhetett még át. Másrészt, ha azt hiszi, a problémája másokéhoz viszonyítva olyan kicsi,  hogy az említésre sem érdemes. 

Az én bajom se nem túl nagy, se nem túl kicsi. Egyszerűen csak emberi. 

A kezdő hívő ilyenkor az eget ostromolja a "miért" kérdéssel. Miért velem történik mindez? Vagy csodáért imádkozik. Tűnjön el a daganat. Néha valóban megtörténik. Sokat küszködöm a világban levő szenvedés értemével, és itt annak minősítek minden olyan fájdalmas, testet-lelket megpróbáló különbséget, ami egy vágyott és egy adott helyzet között van. Ami engem illet, egy dologban biztos vagyok: a boldogságom nem függhet attól, hogy ez a különbség eltűnik-e vagy sem. Minél több ilyen helyzet van az életemben, annál inkább érzem a késztetést, hogy egy élhető kapcsolatot építsek fel a szenvedéssel. Isten nem automata, létének bizonyítéka nem függhet attól, ha szépen kérem, gombnyomásra eltünteti minden fájdalmamat.

Így indultam a kórházba. Először is teljes szívvel elfogadva - most éppen - ezt a konkrét betegségemet. És hálával, hogy vannak lehetőségek, még akkor is, ha visszatérhet később a daganat, ha lehetnek mellékhatások. Az álmatlan éjszakákat már előre a másokért való imádkozásra ajánlottam fel. Tudom, kire gondoltam utolsó gondolattal és szerető szívvel, mielőtt betoltak a műtőbe, ott, ahol az ember már csak idegen szempárokat lát, és neonfényeket a plafonon. Nem ez a világ legnehezebb helyzete, de ezt, ami van, nem csak elszenvedni szerettem volna, kiszolgáltatottan, hanem átváltoztatni magamban, felajánlani. Tudom, sokan gondoltak rám, hordoztak engem, és ezt én is viszont megtettem. Előre megcímzett, felbélyegzett képeslapokat vittem magammal, mikor nem fájt nagyon a fejem, egyenként megírtam őket. Köszönetképpen. A lányom küldött egy csokor virágot, azt minden nap úgy gondoztam, mint egy kertet. Mint a lelkemet. Vizet cseréltem a vázában, visszavágtam a szálakat, egyenként megcsodáltam a szirmokat. A betegágy, az asztal rám eső része és az ablak közötti teret nem éreztem túl szűknek. A szeretet s a hála minden apró gondolata lefelé is, felfelé is végtelenné teheti azt, ami kivülről néha nem más, mint egy szürke, szögletes betonépület.

Tegnap este hazajöhettem. S míg a két hétben kifejezetten bátor, mosolygós voltam, most csak folynak a könnyek. Éjszaka álmomban arra ébredek, hogy zokogok. S hogy párnahuzatot kellene cserélni. Utólag, az itthoni biztonságos környezetben elengedhetem magam, nem kell bizonyítanom senkinek semmit. Megpihenhetek. S bár azt mondtam valakinek, ez a január annyira nehéz volt, hogy én inkább újrakezdeném az új évet - ez nem igaz. Hozzám tartozik. Nem cserélném el. Hiszem, hogy gyümölcsöt terem bennem. S mert egy percig sem éreztem magam elszigetelve, ezen keresztül talán a világ is egy kicsit élhetőbb, kedvesebb hellyé válik valahogy.