Már nem azért mondom,

de végre megértem azt is, hogy még csak este kilenc óra, és már kész is a csomagolás. A fél előszobát elfoglalja a csomag-hegy, innentől már a T. baja, hogy mindezt hogyan teszi be a csomagtartóba. Amúgy épp most ment el vásárolni (!), mert eszébe jutott, hogy ő feltétlenül szeretne majd horgászni, de sehol nem találta a horgászbotját, tehát elindult venni egy másikat. Teljesen logikus ,nem? !

A fejfájást

most sem tudom megspórolni, nem tudom, úgy működöm, hogy mikor arra gondolok, hogy "csomagolás", akkor azonnal elkezd fájni a fejem, nem nagyon, de éppen elég ez. No, hát holnap reggel indulunk, két hétig nem leszünk, aztán megint leszünk. S ha mégsem, akkor megevett a medve, vagy ilyesmi. De az is lehet, ha közben eljutok egy netkávézóba, még benézek, sose lehet tudni. Még kb. negyedénél tartok a pakolászásnak, pedig már tegnap is ezt csináltam, de hát közben eszembe jut, hogy még felporszívózok, meg felmosok, meg kivasalok, hogy ha hazaérünk, ne essünk azonnal depresszióba. A hűtőszekrény már majdnem üres, csak egy kis szalámi, meg sajt, meg egy fél pizzakrém van benne, s mivelhogy még van egy fél tasak szárított élesztőm is, akkor összeütök egy pizzát ebédre. De az biztos, ha még három napom lenne csomagolni, azt is végigcsomagolnám, s ha csak fél nap, akkor is elkészülnék. Fura ez, de így van. Hát mit még mondjak? Ja, ezt még leírom: tegnap Enikő mondta, hogy neki a piros a kedvenc színe, és kérdezte, hogy az enyém melyik? Hát mondom, hogy a lila. Erre ő: "Az túl bonyolult!" :) De igaza van, nem? A lila az olyan bonyolult. Amúgy volt már, hogy a színes ceruzákat szétosztotta két csoportra: fiú és lányceruzákra.

Akit untat, hogy

sokat írok a gyerekekkel való kaladjaimról, "ugorgyon", mert most is ilyesmi következik, meg aztán miről másról írjak, arról nem írhatok, hogy hogyan úsztam át a Balatont...Mindig olyan sóhajtozva indulok neki, ha valahova menni kell, mondjuk hogy olyan helyre, hogy vásárolni, vagy postára, vagy gyógyszertárba, vagy biztosítóhoz, ahol gondolkozni is kell valamennyire, meg odafigyelni. Mert a gyerekek olyanok, hogy mindenhol feltalálják magukat, Enikő például egyszer szépen hanyatt feküdt a zsúfolt posta közepén, míg én számlát fizettem be, hát nem mondom, gondolhatták az emberek, ennek is miféle anyja van. De nem hagyhattam ott a sort, miután több, mint félórát vártam, hogy én is a kis ablakhoz kerüljek. Meg össze szokták szedni az összes szórólapot és reklámlapot, és jó hangosan mindenféle dolgokat mondanak és nevetgélnek, vagy veszekednek, nem nagyon lehet feltűnés nélkül maradni. Ma a gyógyszertárban például volt egy olyan telefondrótszerűen odaerősített toll, és azt jól meghúzták és élvezték, hogy milyen jól elrepül. Na, csak azt akarom mondani, hogy éljen a Renault Autószalon itt Pápán, éljen, mert ma zöldkártyáztatni vittem az autómat, és míg vártunk,felfedeztünk náluk egy olyan jó kis gyermeksarkot, hogy csuda, nem is akartak onnan hazajönni. Máshol is gondolhatnának arra, hogy sokan gyerekkel indulnak neki ügyintézni meg ilyesmi. Hogy ne kelljen annyit sóhajtozzak előre.

Tudom, hogy hét év

anyaság után már bölcsebb kéne legyek, de fogalmam sincs, hogyan vegyem rá őket, hogy rakjanak egy kis rendet maguk után, vagy ha én rendet rakok, ne forgassanak fel mindent azonnal, hogy én is érezzem csak egy kicsit, hogy kezem munkája valamennyicskére maradandó. Hogy ne ÍGY nézzen ki állandóan ez a lakás. Itt ma mindenki süketségben szenved. Vagy az én hangom lett hallhatatlan, vagy mi. S még jó, hogy kiírhatom a bánatomat. Mert nagyon nincs kedvem most felkapni a vízet. Ne is figyeljetek rám. Csak hangosan elmélkedtem.
Utóirat 1: úgy ennék egy kis akármit.
Utóirat 2: Naplopónak üzenem, hogy nagyon jók a mai pósztjai, csak nem kommentelek most, hanem inkább itt mondtam el, ország-világ előtt.
Utóirat 3: Ildikónak üzenem, hogy én már akkor eldöntöttem, hogy nagyon fogom szeretni az öcsém választottját, amikor ő még a láthatáron sem volt, és így is lett, mert olyan jó látni, hogy ennyire jó felesége van Zs.-nek. Ja, és küldd el nekem a gyümölcslevesed receptjét. :)
Utóirat 4: T.nek üzenem, hogy megkerült a távirányító. A TV állvány alatt volt.

A mai napom

jól elrepült, pedig tényleg alig csináltam valamit, ügyeket intéztem, meg miegymás, voltam németórán, vásároltam, s mindjárt itt a vége, fuss el véle. Hétvégén, pontosabban vasárnap, megkezdjük a kéthetes szabadságunkat, hazamegyünk Anyuékhoz, hegyet mászunk, sátorozunk a gyerekekkel, ilyesmi. Ha valaki csatlakozni akar hozzánk bármelyik programban, az jó lenne. Csak ez a csomagolás ne lenne előtte. Már el is kezdtem a fejfájást. Az valami elképesztő, hogy bármilyen rövid útra, de ez nem is lesz rövid ráadásul, mennyi hóbeleváncot össze tudunk pakolni. Illetve csak én, mert senki más nem érez affinitást a csomagoláshoz ebben a családban. Nade, tegyük a dolgunkat, Barátaim, ne lankadjunk! Tartsuk a tempót!( Ki tudja, kinek a szavait idéztem az utolsó két mondatban? :))

Kultúra

Bábelőadásra voltam hivatalos a minap, azaz ma délután, Sára és Luca művésznő színvonalas játékát tekinthettem meg a népes hallgatósággal egyetemben. Nagyszerűen mutatták be a szegény kismanó meséjét, akinek minduntalan elgurult a feje. Ki sem kell lépnem az utcára. Házhoz jön a kultúra.

A világszerte tért hódító

mohamedánizmus elérte szerény hajlékunkat is. Befogadó nemzet vagyunk.

Nagyon készülődött

tegnap délután a vihar, de aztán mégse érkezett meg úgy igazán, pedig mikor láttam, hogy kezd cseperegni az eső, valami indokkal ki is mentem az udvarra, azt hiszem a szemetet vittem le, mert én a nagy melegben megfogadtam magamnak, hogy én bizony kiállok az eső alá, ha végre megjön. Ez amúgy titkos vágyam, jó, most már az egész netvilág tudja, hogy kiálljak az esőbe egyszer, de jó lenne, ha nem sokan látnák, mert ez azért nem egészen normális dolog. Ilyenkor mindenki előveszi az esernyőt, behúzódik, ilyesmi.
A másik dolog, ami az eszemben mocorog, az a szépséghez kapcsolódik. Azt olvastam néhány napja valahol, hogy egy nő talán nem tehet arról, ha nem szép, de arról már igen, ha nem tartja magát annak.

Tündér vagyok

Ezt már rég tudom :), de azért mostanában sok a dolgom, állandóan kívánságokat teljesítek, és ez azzal is jár többek között, hogy az a kis konyhapénz, amit T. jóhiszeműen rám bíz, hogy elég kell legyen legalább egy hétig, hááát, nem elég ,na. Ma például Teszkóban voltunk, és a következőket vettem: cserepes virágot , mindjá' három darabot, mert ha már állatjuk nem lehet, akkor legalább saját virágjuk legyen ugye. Aztán vettem még egy nagy dinnyét, vaniliás kürtőskalácsot, almás pitéhez hozzávalókat, mert Enikő most pont almás pitét óhajt. Még mást is vettem, ezt-azt, s aztán izgulhattam a kasszánál, hogy futja-e mindenre. De ha mindent megvettem volna, amit kértek, hát el kellene küldjem T.-t munka után még fát vágni is. A virágok nevét nem tudom, csak a középsőét, azt nebáncsvirágnak hívják.

Jó kis délutánunk

volt, egyszerű és szép. Arra gondoltam, hogy összetehetem a két kezem, hogy ilyen jó dolgom van, figyelhetem ezeket a drága kis gyerekeket, ahogy felnőnek, velük lehetek. Sok szülőnek nincs ideje ilyesmire, illetve ha van is, fáradt vagy inkább mással foglalkozik. A gyerekek felnőnek mindenképpen, ha velük vagyunk, ha nem. Én nagyon szeretem figyelni őket, bár nem érzem mindig szükségét, hogy beavatkozzak a dolgaikba, vagy hogy foglalkoztassam őket, de szeretek elérhető lenni, szóval ott lenni. Ma délután Sára és kis barátnője, Luca, nagyon "értékes" vadalmákat szedtek, egész délután rendezték őket, elosztották, megmosták, szárították, összevesztek rajtuk, megegyeztek, hogy eladják és az árából cukrot vesznek, aztán a végén meg az egészet otthagyták egy fa alatt, mintha rájöttek volna, hogy nem fontos semmi más, csak a barátság. Enikő pedig sokat énekelt saját maga költötte dalokat, és azt mondta, hogy a víz ami a Földön van, az Isten szeméből származik. Meglepődtem rendesen, kérdezgettem, hogy ezt hogy gondolja, és elmagyarázta, hogy amikor Istent bántják, akkor sír, és így sok víz van a Földön. Érdekes elmélet egy négyévestől, én ilyen szentmeséket soha nem mondtam neki.

Szokásos hétfő délelőtt:

összepakolom a tegnapi fürdőzés "maradványait" (fürdőruhák, törölközők szanaszét), elmosogatom az immár szertartásosan vasárnap esténként( és nemcsak) otthagyott mosatlant, szalmakrumplit sütök ebédre, és most már sütőben a meggyes süti, Enci-krokodilkönnyeket törlök le, unatkozó gyerekeket szórakoztatok, ruhát teregetek, piknik-kosarat pakolok össze, összezördülünk Sárával, kibékülünk, blogokat nézegetek de nem nagyon ír senki, nekem sincs semmi mondanivalóm, de értek hozzá, hogyan lehet a semmiről is írni valamit. Ha akarjátok, estig is tudok ezt-azt írni, de ennek tényleg nem lenne semmi értelme. Közben kész a süti, mindjárt indulunk a parkba. Sára barátnőjét is visszük, anyukája biztosított arról, hogy megbízik bennem, és nem engem fog hibáztatni, ha netán eltörne a csemetéje keze :) Azért remélem, hogy nem fog. No, hát ez volt az én unalmas hétfői bejegyzésem.

Megvettem

egy illemtan könyvet, mert szeretem az ilyesmiket olvasni, és nagyon le volt árazva (3500 Ft-ról 399 Ft-ra), és ennyi pénzért igazán nem hagyhattam ott. Kedvenc könyv lesz, mert például az ajándékról azt írja, hogy aszongya: "Minden nap ajándék. A mindennapos figyelem és szeretet a legtöbb, amit adhatunk. Már csak ezért se érezze senki szükségét annak, hogy naponta különféle ajándékokkal nyerje meg embertársait. Ez tolakodás...A nő kivétel, bármikor javallott ajándékkal kedveskedni neki, a hölgyeket ugyanis minden egyes nap újra és újra meg kell hódítani." :)
Amúgy a tőlünk keletebbre élőknek üzenem, hogy jön a felüdülés ideje, ma már egész élhető volt nálunk az élet. Például kimentünk délután strandolni, és FÁZTAM. Úgyám. A víz is hideg volt és a szél is fújt. Végre.

Egyszerűen nem tudok visszaemlékezni,

milyen is voltam, mielőtt férjhez mentem volna, nemcsak azért mert már ooooolyan régen volt, de azt hiszem, a meleg miatt is van ez, meg a memóriám sem a régi. De nemcsak úgy általánosságban értem ezt, hanem olyan szempontból, hogy szerettem-e vagy sem előre tervezni és adott tervhez tartani is magam. Tehát előre tudni, mikor mit csinálok. Ezt nevezik kiszámíthatóságnak. Mert azért mondom, mert mióta Mrs. vagyok, hááát, nem nagyon szoktam tudni, hogy mikor, hol és mit...Például, ma lett volna egy Reuben Morgan koncert Velencén, és hát én szerettem volna elmenni, T. meg nem annyira, de végül rávettem, hogy jöjjön már el, és meg is ígérte, hogy elmegyünk, HA nem lesz fáradt, meg nem jön közbe valami, meg nem lesz sok dolga, ilyesmi. Na, gondoltam, ebből még bármi lehet. De hogy tegnap és ma hányszor gondoltuk meg magunkat, azt nem részletezem. Hogy mégis, és hogy mégse. Mikor már én nem akartam menni, akkor ő igen. Végül az döntötte el a dolgot, hogy elromlott az autó. Így maradtunk itthon. Nem tudom, ki a kiszámíthatatlanabb, Ő, én vagy az autó. De lényeg a lényeg, jól megvagyunk, és nem is azért írtam le ezt a pósztocskát, mert nincs ínyemre valami, hanem mert rájöttem, hogy engem nem is zavar annyira, hogy nincs előre gyártott terv, ami szerint élünk (bár időnként morcogok emiatt, de az én morcaimat nem kell annyira komolyan venni:)). Ezek szerint ez az a szerencsés eset, amikor zsák a foltját megtalálja.

Várom,

hogy teljen el ez a mai nap is, mert mit mást csináljak, jó meleg van, meg minden...Ma nem is ettünk mást, csak egy dinnyét meg néhány őszibarackot. A gyerekekre olyan hatással van ez az áldott napsütés, hogy állandóan veszekednek. Nem lehet kimenni a forróság miatt, az autó már megint elromlott, nincs klímánk a lakásban, de legalább van redőnyünk, aztán elvagyunk itt jótékony félhomályban. Nem panaszképpen írom mindezeket, csak nem tudok mást írni, mert ez van, és ezt kell most szeretni. Mit nem adnék egy kis esőért!

Képek

No, hát ez lenne a kartonból készült házikó és boltocska. Könyv formájában lehet megvenni ( 999 Ft), és szépen össze lehet állítani néhány óra alatt. Kell hozzá némi türelem, de a végeredmény megéri, mert nagyon jól játszanak vele, rajzoltak egy csomó új szereplőt, papírból készült embereket, állatokat, ilyesmit. A házikó már régebb óta megvan, ajándékba kapták Magditól, és tartós, csak azért görbe a kerítés, mert valaki rálépett. Láttam még az üzletben egy összeállítható tanyát sok kis állattal és egy szerelőműhelyt a kisfiúknak. Azt hiszem, megveszem a tanyát is nekik. Ha valakinek nagyon tetszik, és szeretne ilyet én szívesen megveszem és elküldöm.

Egyszer részt vettem

egy beszélgetésen, ahol arról volt szó, hogy hogyan tudunk válaszolni például olyan kérdésre, hogy létezik-e Isten, és persze erre nem elég az a válasz, hogy igen...Vagy olyanra, hogy miért enged meg Isten ilyen-olyan rossz dolgokat. Mindenki próbált választ találni, de aztán rájöttünk, hogy nem nagyon tudunk minden kétséget kizáróan válaszolni EGY ilyen nehéz kérdésre sem. Én már csak azért sem tudok, mert nekem is meg vannak a saját kis visszatérő kérdéseim, kétségeim, hiába mondhatom magam kereszténynek immár X éve. Tegnap annyi beteg embert láttam a kórházban, meg mindenféle borzalmas balesetről hallottam a rádióban, meg azt is, hogy az EU szakértői szerint, ha így folytatódik a globális felmelegedés, akkor nem lesz élhető a Föld, nem lesz víz stb., és hát a hitem ellenére, engem úgy elfogott valami rettegés-féle, hogy mi lesz velünk, mi lesz a gyermekeimmel...Jó lenne mindig rendíthetetlenül bízni és remélni és optimistának lenni, de vannak pillanatok, amikor körülnézek és megszédülök. Néha nem megoldás, ha nem nézek körül, s amit nem tudok, az nem fáj. Fontos tudni az igazságot. Ma reggel a Bibliát olvasom, és látom, hogy még Pál is, aki annyira nagy hithős, meg minden, ezt írja: "Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk." (Róma 8: 24, 25) Sokan azt mondják, hogy a keresztények gyávák és buták, mert mesékre hallgatnak, én meg azt mondom, hogy a keresztények nagyon bátrak, mert nem látható, hanem remélt dolgokra építik az életüket, és ehhez igenis nagy bátorság kell.

Itt nosztalgiázom,

nézegetem a You Tube-on a New Kids on the Block klippeket. Elég ciki :) Hú, hány éve is annak, hogy odavoltam értük kis tinédzserként...Nahát! Hogy ez nekem valamikor tetszett! S már csak az bosszant, hogy nem tudom rendesen kinyitni az ablakokat ebben a melegben, mert állandóan berepülnek valami rusnya bogarak, kicsit hasonlítanak a csótányokhoz, de nem azok, mert ezek repülnek és elég idétlenek, simán el lehet kapni őket.

Az az igazság,

hogy elég rendetlenség van most nálunk, de minden tennivalót elhalasztok holnapra. Mióta hazajöttem, egy kartonból készült kis bolton dolgoztam, mivelhogy van már egy hasonló babaházuk, és most már van egy kis boltjuk is. Szép lett! Le akartam fényképezni, de pont lemerült az elem a gépben, és lusta vagyok újat keresni. Míg én ezzel foglalatoskodtam, ők "segítettek", meg összevesztek, megsértődtek, kibékültek néhányszor, és most, mikor már rég aludniuk kellene, na most, végre elkezdtek normálisan játszani a kisbolttal. Hát akkor hadd játszanak. Ma minden szabályt felrúgok: nem mosogatok el este, nem szedem össze a kismillió papírfecnit, és azt hiszem, láttam egy sört a hűtőben, lehetséges, hogy azt is megbontom :)

Orvosnál

Reggel bementünk Sárával Győrbe, mára rendelték vissza kontrollra a kezével. Azért Győrbe vittük, mert a pápai baleseti osztályról épp elég rémtörténetet hallottunk, úgyhogy köszi szépen, nem nagyon kérünk az itteni kezelésből. Minden rendben van, csak egész nap ott ácsorogtunk: három órát vártunk, hogy sorra kerüljünk, aztán vártunk a röntgenre, aztán a röntgeneredményre, aztán vissza az ambulanciára, megint sor...Aztán épp lekéstük a vonatot, ezért elmentünk a plázába, ahol rekordgyorsasággal elvertünk egy "kis" pénzt, pedig csak a könyvesboltba és egy önkiszolgálós étterembe mentünk be :) Aztán a vonatozás haza, zitty-zötty a hatvan fokos melegben. De Sára annyira élvezte! Kihajolt az ablakon és szívből örült minden napraforgómezőnek, traktornak, szederbokornak, bárminek. ÍGY érdemes élni!

Nem akarok panaszkodni,

maradjunk annyiban, hogy jó meleg van :) Nemhiába vágyakozok én északra. Kicsit kiszámíthatatlan, hogy mikor is megyünk szabadságra, ugye én akkor megyek, amikor visznek, de nagyon szeretnék már valami szép hegyeket, vagy legalább dombokat, meg patakot látni, ha már tengert biztos nem látok az idén. Amúgy ezt hallgatom, már vagy százszor lejátszottam, és ez egyáltalán nem túlzás. Egyébként pedig várom a telet.

Korán reggel

arra ébredtem, hogy a gyerekszobából éktelen veszekedés, perpatvar hallatszik ki. Anna és Enikő vesztek össze valamin. Hát nem rohantam oda, hogy mi van, mert ha nem muszáj, nem avatkozom bele a dolgaikba, egyezzenek meg, ahogy tudnak. T. azt mondta, ő is félálomban, hogy legalább tudjuk, hogy megvannak, nem vesztek el :) Na, egy idő múlva Sára beszámolt az eseményekről, miszerint a két kicsi azon a répán veszett össze, amit Anna vágott le a húsvéti plüssnyusziról, amire azonban Enikő "kényszerítette" satöbbi, satöbbi. Lényeg, hogy kibékültek, most már senkinek sem kell a répa. Aztán később meghívtak engem piknikre, külön Enikő és külön a nagyobbak, hm, minden nagyon finom volt, főleg a folyékony szappanos leves :) Cserébe én is meghívtam őket estére egy igazi piknikre ( bocs Katka, tőled loptam az ötletet :)), és ez még T.-nek is meglepi lesz.

Ma reggel

szemtelenül jó kedvem van, bár ez a blog nem az én kedv-barométerem, de akkor is, hátha valakit pont az érdekel, hogy én milyen kedvemben vagyok éppen :) Az iwiw-es kezdőlapon is van egy olyasmi, hogy be lehet jelölni, milyen a kedvünk. Mondjuk, nem értem, arra miért van szükség, valami jókedvátlagot, vagy mit akarnak kiszámolni... Pedig nem nagy okom van az örömre, mert ma reggel, mikor a T. csereautóját kellett már megint menedzselni, és érte kellett menjek a saját autóval, hát nem megint meghúztam az elejét, ahogy álltam ki a parkolóból!? Nem tudom, hányszor kell még meghúzzam, hogy tanuljak a hibámból. Szegény T., már nem is nagyon mondott semmit. Mit mondjon, nem? Amit kellett, már elmondta a múltkor, amikor a hátulját húztam meg.

Balatoni képek, már megint :)

Még múlt pénteken

elromlott T. autója, aztán a szervíztől bérelt egy csereautót, de az nem tetszett neki, főleg azért, mert nincs benne klíma, meg elektromos ablakemelő, meg szervó, meg ilyesmik, amiket én nem értek, aztán ma reggel a csereautó nr.1 helyett bérelt egy csereautó nr.2.-t, és EZ egyáltalán nem ment olyan könnyen, mint ahogy én azt ide leírom. Merthogy én is kellettem hozzá, hogy a különböző helyeken lévő csereautókat leadjuk és átvegyük, na, lényeg, hogy jók összekavarodtunk, a végén már mondtam neki, ne magyarázzon nekem semmit, csak mondja az utasításokat, aztán én meg szót fogadok, és azt a csereautót és odavezetem, ahova akarja. Ez működött is, nem kell az asszonynak mindent értsen. Ezzel telt a reggelem, kávé nélkül meg minden, aztán még csodálkozok, hogy most még a hajhagymáim is fájnak, amiből azért nekem van jónéhány, mármint hajhagymából, bár lehet, hogy végül is a hihetetlen meleg miatt fáj ennyire a fejem. Azután bepakoltam a gyerekeket az én autómba, ami hálistennek nem csere, és elvittem őket a kullancs elleni oltás második felvonására. Ennyit csináltam ma eddig. És közben próbálom a közérzetemet valami normálisabb szintre feltornászni.

Befejeztem

egy könyvet. Már rég nem sikerült valamit úgy igazán elejétől végig elolvasni, a Jadviga párnáját (Závada Pál) most igen. Csak 16 éven felülieknek ajánlanám. Naplóformában írott regény, elég szomorú, nemis, nagyon szomorú, elidegenedésről és széthullásról, egy család széthullásáról szól. Hm. Jó a stílusa, ezért is olvastam végig. Na, csak azért említem, hogy ne gondoljátok, hogy én tényleg semmit nem tudok végigolvasni.

Ma olyan igazi

pihenőnapom van. T. szegény dolgozik, Anna és Enikő istentisztelet után megkérdezték a Mamát, hogy elmehetnek-e hozzá vendégségbe :), én pedig hazajöttem Sárával és Apuval, aki még egy hétig nálunk lesz. Amúgy a gyüliben nagyon jó volt, az állhatatosság volt a téma, már második vasárnapja, és az a lényege, hogy ha szeretnénk állhatatosak lenni, s ki ne szeretne, akkor ezt nem kapjuk meg masnis ajándékcsomagban, hanem több mint valószínű, hogy nehézségeket kapunk, amelyek alkalmat adnak a kitartás kimunkálódására bennünk. Aztán hazajőve megebédeltünk, aludtam egy kicsit:), közben meg Sára játszik az Anna csacsijával, de ezt nem áruljuk el majd neki, mert ő azt nem adná oda senkinek. S akkor már jobb, ha nem tud róla. Na, még eltötyörgök egy kicsit, aztán bemegyek a városba a gyerekekért és kiviszem őket a parkba, remélem, ma már nem töri el egyik sem semmijét.

Nahát, hogy ma délután

én milyen kis szorgos voltam! Annyi mindent sütöttem-főztem, hogy csak na. Többek között készítettem francia salátát, és elmerengtem azon, hogy egy ilyen kis aprósághoz is mennyi idő és edény kell: először is odateszem külön-külön főni a krumplit, a borsót és a sárgarépát. Ez eddig három edény. Aztán, ha megfőttek, mindegyiket leszűröm. A szűrővel együtt már négy edény. Aztán mindent apróra vágok. Ez egy csomó idő, a vágódeszka és a kés lesz az ötödik mosogatnivaló. Aztán egy újabb nagy edénybe teszem az egészet, rá a majonéz, és összekavarom. Ez már a hatodik edény. Aztán átteszem egy hetedik edénybe, egy kissebbe, hogy jól beférjen a hűtőbe. Aztán már nem is említem a számtalan tányért és kanalat, amivel esznek a salátából a családom tagjai. Hipp-hopp el is fogy az egész, és úgy tűnik, mintha egész nap nem csináltam volna semmit :)

No comment

Tegnap,

ahogy jól elvoltunk a Balcsi partján, arra a következtetésre jutottam, hogy egyes embereknek nem lenne szabad gyerekük szülessen. Még jó, hogy nem én igazgatom a világot, azt hiszem, elég szigorú lennék. Láttam egy anyukát, aki a barátjával üldögélt egy padon, a barát sörözött és a maminak udvarolt, és velük volt a nő kislánya is. Szandinak hívták és összebarátkozott a mi lánykáinkkal. Igazi gyönyörű és aranyos kislány. De nagyon sajnáltam szegényt, mert az anyukája sajnos nem nagyon szereti. Gondolom ezt onnan, ahogy beszélt vele. Nem engedte, hogy leüljön melléjük a padra, állandóan elküldte és ellökte a kezével onnan. Amikor enni kért, rákiabált, hogy nem kap, mert egész nap csak enne és ne hisztizzen, mert otthon bezárja a szobába. ANNYIRA megfájdult a szívem. Na, ilyen embereknek én nem engedném meg, hogy gyerekük legyen. Mert nem érdemlik meg.

Képek

Végre van

néhány percem leülni a gép elé. Tegnap délután lementünk a Balatonra, nagyon jó volt, majd teszek fel képeket. Olvastunk, játszodtunk, a gyerekek az összes kajánkat odaadták a hattyúknak és a kacsáknak. A víz nagyon hideg volt, de ez nem zavart minket. Ma délelőtt kivittem az aprónépet a parkba, de hazajöttünk, mert Sára leesett a mászókáról, és még nem tudjuk, van-e baja a kezének, eléggé fájlalja. T. mindjárt viszi röntgenre. Ja, és az eperszörpbombámnak van egy második felvonása is :) Tegnap egyszer csak hallottunk egy nagy robbanást a szobában. Hát kiderült, hogy T. a múlt héten odatett egy félig tele üveg szörpöt az ügyeletes táskájába. Jól megkocsikáztatta ugye, jól összerázódott, és most már nem bírta tovább, kirobbant. Úgyhogy az estémet a táska tartalmának a pucolgatásával töltöttem. SOHA TÖBBET nem főzök semmiféle szörpöt :(

Lehet, hogy más,

nálam türelmesebb anyuka nagyon szereti, ha drága kicsi gyermekei "segíteni" akarnak neki a sütés-főzésben, de én nem szeretem. Ezt kimondani így elég szörnyű, nem? De ez az igazság. Próbálom is titokban elintézni az ilyesmit, de valahogy mindig megneszelik, ha készül valami, aztán máris ott sürögnek a picike kis konyhámban, hogy alig férünk egymástól, belenyúlkálnak a lisztbe, összevesznek, hogy ki, milyen sorrendben nyújtson nekem segítő jobbot, ki nyalja ki az edényt, ezernyi apró dolgon lehet patáliázni. Például azon is, hogy ki evett egy picurival több nyers répát, vagy nyers tésztát, vagy mittudomén, nyers akármit. LEHET, hogy át kellene állnom az éjszakai főzésre. BÁR, azt hiszem, marad minden, ahogy eddig volt: jó képet vágok a dolgokhoz, közben meg remélem, hogy néhány év múlva learatom fáradozásom jól megérdemelt gyümölcseit.

Ez nem mehet így

tovább. Leültem németezni, itt oldok szép lassan, -hangsúly a "lassan"-on - valami Abschnitt Acht-ot... Közben vagy tizenhétszer megnéztem, nem jött-e új méjl, nem írt-e valaki kommentet, nem írt-e valaki új bejegyzést, nem írt-e valaki új kommentet más új bejegyzéseihez stb. És még csodálkozom, hogy nem haladok a tanulással. Ennek most azonnal véget vetek. Kikapcsolom a számítógépet és nem is gondolok semmire és senkire. Punktum. Mostantól csak a német nyelvnek élek. Megyek a konyhába tanulni, hátha ott nem tereli el semmi a figyelmemet. Bááár, van még egy kis fagyi a hűtőben...De annak is ellenállok. Most nagyon nekidurálódtam. Viszlát!

Képek összevissza

A gyerekek

felszedték az előszobában a szőnyegeket és görkoriznak. Nem tudom, mit szól hozzá a lenti szomszéd. Ma reggel nehezen szedem összefele magam és a lakást, pedig elég korán keltem, de előbb talán az agyamat kellene "összeszednem", és akkor könnyebben menne a többi. Ma néhány zsoltárt olvastam a Bibliából. Mind arról szólt, hogy csak az állhat meg Isten előtt, aki hűséges, és tiszta szívű és nem a hiábavaló dolgokra figyel meg ilyesmi. Hm. Jaj nekem. Most mennem kell, mert a lányok félpercenként kérnek valamit, és kérdeznek valamit, és jobb, ha odafigyelek rájuk.

Nem igazán tudom,

mitisírjak, mitis, mitis...csak hát írni kéne, már csak azért is, mert ma több, mint százszor kattintottatok ide, és hát, ha már ilyen sokszor jutottam eszébe valakiknek, hát csak írok valamit. Vendégeink most este mentek el, jó volt nagyon találkozni velük, beszélgetni, ilyesmi. Sok mindenen gondolkozok, de ezek olyan dolgok, hogy megfogalmazni se nagyon tudom őket, nemhogy leírni. Főleg kapcsolati dolgokról, hogy miért hiányzik valaki, vagy miért most jövök rá arra, hogy egy hozzám közel álló embert nem is ismerek igazán, mert nem vettem a fáradtságot, hogy beszélgessek vele mélyebb dolgokról, ilyesmik. Néha olyan ijesztő a világ, mintha egyedül lennék benne, s persze tudom, hogy nem így van, de néha elfog egy ilyen homályos érzésféle. Ugyanakkor meg tudom, hogy a jó helyen vagyok, jó emberek között, s pont ma sok baráti szeretetet kaptam és íméjleket, ami nagyon jól esett, mert például tegnap egyet sem kaptam. És kaptam egy vicces képeslapot is (virtuálisat) valakitől, akitől nem is számítottam ilyesmire. Szóval jól vagyok, és jó nekem, és nem szaporítom tovább a szót, inkább mindenkinek szép estét kívánok, és kevesebb mosogatnivalót, mint amennyi nekem van :)

Nem is tudom,

miért nem csodálkozom azon, hogy a drága kis gyermekeim pont akkor viselkednek "kissé" lehetetlenül, és vesznek össze rettenetesen azon, hogy ki fújja fel a pumpával a matracot, meg ilyesmi, amikor rég látott vendégek vannak nálunk...És pont most törik el az ágyat is. Most azt hihetik, hogy minálunk minden este valami ágytörés és ribillió van. Mikor senki sincs itt, bezzeg milyen szépen elvannak és lefekszenek. Na. Hát most, hogy már csend van, megyek vacsorázni, mert eszembe jutott, hogy elfelejtettem enni.

Ma nagyon jó

a kis Daily Snippet a blog baloldalán, leírom magyarul: A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe. Péld. 15:15 Én gyakran csüggedek el, de talán még gyakrabban vagyok jókedvű. Tegnap megérkezett errefelé az esős idő, pont a parkban voltunk a gyerekekkel, Sára barátnője is velünk volt. Nem rohantunk haza, hanem elővettem az autóból egy óriási narancssárga esernyőt, és beálltak alá a gyerekek, onnan nézték az esőt. Én meg örültem, hogy ázhatok egy kicsit, hátha növök még. Meg is lett a jutalma a kitartásunknak, mert utána még kisütött egy kicsit a nap. Hát ilyen szép élményeket tapasztalok én meg.

Mostanában

úgy telnek a reggeleim, hogy jól. Már nem kelek hat előtt, hogy kiflit hozzak a családnak, mert a gyerekek szünidőznek, s mivel T. nem fix időre megy dolgozni, nem kerget senki, hogy hajnalok hajnalán felkeljek. A reggeli futással még mindig sehogyse állok, mert mindig elhalasztom holnapra. Van időnk általában, nem mindig, hogy kicsit beszélgessünk T.-vel reggelente, s ez jó, teljesen más így kezdeni a napot. Ha már felkeltem, kivasalom T. ingét, amit mindig lusta vagyok este megtenni, reggelit készítek neki, aztán míg megiszom a kávémat ( ma reggel egy macis bögréből), megnézem, ki mit írt a blogjába. Hú, mind több blogot "kell" megnézzek, egyszer össze kell számoljam, hányat. Olyan, mintha mindenhova beköszönnék, hogy jó reggelt. Ahol még nem tettem meg, ott hagyok egy-két kommentet, mert imádok kommentálni :) Na, ezután indulhat a nap. Ma rendbe kell rakjam a házat, meg minden, mert délután ritka vendégeink lesznek :)

Kaptam

egy képeslapot, azt írja rajta, hogy Allgauer Alpen, és olyan szép táj van rajta, hogy teljesen oda meg vissza vagyok, hogy elmenjek oda. Van egy szép faház, és egy ösvény, a háttérben hegyek, meg minden. Ha én egyszer szembetalálnám magam ezzel a házikóval, azt mondanám, hogy ilyen nincs. Na, megyek főzni ebédet, ami ma paradicsomleves és pizza lesz. Meg talán valamilyen süti, de az nagyon bizonytalan, mert azt hiszem, nincs itthon se cukor, se liszt, ezek nékül meg bajos lenne bármit is sütni.

Azt hiszem,

Enikő az életben nem fogja elhinni, hogy én egy felnőtt vagyok. Ma nagyon korán kelt, mondtam neki, feküdjön vissza egy kicsit, mert a gyerekek még alszanak ilyenkor. Erre ő megkérdezte, hogy akkor én miért keltem fel? Mondtam, hogy a felnőttek már felkelnek ilyenkor. Erre ő felháborodottan: Dehát te nem vagy felnőtt, te egy nagy gyerek vagy!

T. azt mondja,

hogy ezt feltétlenül írjam le. Sára ma este nagyon kis szorgos, kötényben, mosogatószivaccsal a kezében készenlétben áll vagy egy órája, hátha elmosogathat valamit, hálás minden pohárért, tányérért. Ugyanebben az időben Anna vagy egy órája ül az asztalnál, és na, mit csinál? Hát eszik. T. jól megdicsérte Sárát, hogy milyen ügyes, és mondta, hogy álljon sámlira, hogy jobban felérje a mosogatókagylót. De Sára kikéri magának, hogy ő már nagy, nincs rá szüksége stb. Egyszer csak megszólal Anna a maga kis nyugodt módján: Engem csak a kaja érdekel :)

No, hát már csak azért sem

hiszek a horoszkópokban és társaiban, mert még véletlenül sem stimmel, legalábbis ami engem illet. Ha valaki kíváncsi, olvassa el, milyen egy igazi kos, és én pont olyan nem vagyok. De ha stimmelne, se hinnék benne, csak úgy megemlítettem...

Más

A másik ember más, és nem hibás, ha
nem érted őt, bár szíve, lelke nagy.
Minden zebrának más a csíkozása,
de "zebra" ő is, zebrább, mint te vagy.
(Füle Lajos)
Hát igen. Egyik ember zebrább, mint a másik. S már csak azt nem tudom, mit csináljak két tubus Univer csípős gulyáskrémmel, amiket tévedésből vettem meg, mert mi amúgy a csemege gulyáskrémet szeretjük a levesben. S az még megbocsátható, ha az ember egyet vesz tévedésből, de hogy mindjá' kettőt!

Nem is mondtam,

ma valaki egész áldott nap ugratott, és kekeckedett velem, és ilyesmi. Nem is értem, miért élvezem én az ilyesmit ANNYIRA :) Például olyat kérdezett hirtelen, hogy szeretem e a Túró Rudit, mire én, hogy persze, mire ő, hogy jó. Már azt hittem, meg akar kínálni, pedig dehogyis. Mondjuk, ez nagyon lightos volt, ennél sokkal olyanabbak is voltak. Rengeteget tudok nevetni az ilyen semmiségeken. Csak a fejem ne fájna már.

Ma egész nap

Sümegen voltam a gyerekekkel, néhányan elmentünk kirándulni. Én vezettem, egy barátnőmet is vittem és nagyon jó volt beszélgetni vele végre, mert hiába élünk egy városban, mindig annyira foglalt. Csak az a bajom, hogy egész nap fájt a fejem, már meg is szoktam, remélem, elmúlik már egyszer, mert hiába voltak kinn egész nap a kicsik, annyi energia van még bennük, hogy nem is értem. Na, hát ez volt ma. Ja, és észrevettem, hogy már három nő is áldott állapotban van itt a házban. Talán valami gólya szállt erre, vagy nem tudom, mi van :)

A gyerekekkel

mostanában olvassuk (újra) Pán Pétert és A kis hableányt, és ez utóbbiról jutott eszembe, hogy mennyire más az Andersen verzió, tehát az írott mese, mint a rajzfilmváltozat. Mondhatnám azt is, hogy semmi közük egymáshoz. Most már tudják ők is, hogy kétféle kishableány van, az egyik férjhez megy, a másik meg nem :) Nekem egyik kedvenc könyvem az Utolsó mohikán, számtalanszor elolvastam, és mindig megsirattam a végét, épp ezért kiváncsian vártam a filmverziót, hát az meg hepiendes lett. Na. Nem is tudom, mit akarok evvel mondani. Semmi újat. Nekem jobban tetszenek a nem különösebben hepiendes filmek, mert az élet sem mindig különösebben hepiendes, bár az én életemre nincs panaszom, nem azért mondom egyáltalán. S egy egész más téma: arra gondolok, olyan ez a blog, mint egy palack, amit bedobok egy nagy virtuális óceánba, és lesem, mikor találja meg valaki, és válaszol nekem. És még arra is gondolok, hogy ha nem válaszolna senki, milyen szomorú lennék, de így nem vagyok az.

Na, hát még mindig

megvagyok, most teát iszogatok egy kutyás bögréből, de ez sem az igazi, mármint a bögre. Mit is akartam...Ja, akartam képeket feltenni, de hát ez se működik, biztos érzi, hogy csak lányok vannak itthon. Visszavittük a könyvtárba a könyveket, mert nyári szünet lesz ott is, gondoltam is, hogy most már nem veszünk ki semmit, pedig dehogynem, még többet, nagyon jó kis könyveket. Mindjárt meg is osztok veletek egy Wilde aforizmát, s aztán ígérem, megyek dolgomra s hagyok mást is menni dolgára. "Önzés az, ha emberttársainktól azt kívánjuk, gondolkodjanak, mint mi, legyenek hozzánk hasonló véleményen. Miért is tennék? Ha valaki képes a gondolkodásra, bizonnyal "másként" gondolkodik. Aki meg képtelen rá, attól nevetséges egyáltalán "gondolatokat" várnunk." Na, mentem gondolkodni.

Na, hát itt vagyok,

megvagyok, iszom a finom kis kenyai kávét egy bögréből, ami bár cicás, de nem az igazi. Még keresem az igazit. Nemrég kivittem Ildikót és Magdit az állomásra, ők voltak a vendégeim, remélem, jól érezték magukat , mert én örültem, hogy itt voltak :) Hoztak a lányoknak egy szép kis babaházat, most is azzal játszanak. Kissé kába vagyok, de ez nem újdonság nálam, idejében kellett volna lefeküdni, de ez szerintem sose fog sikerülni. Nameg, talán nem kellett volna ma annyit hintáznom, mert utána olyan lettem, mint az a zokniba gyömöszölt macska, aki bár lány volt, mégis Fernandónak hívtak, és egyszer valami lókötő fiúk jól megforgattak aztán útjára engedtek, aki látott már ilyet, tudja miről beszélek...

Így éjfél körül

nem állítom, hogy nagyon pihent és friss az agyam, de mondja meg már valaki, miért nem működnek sehogyse a mindenféle elektronikai és ilyesmi dolgok, amikor éppen nincs otthon a férfi, aki amúgy otthon szokott lenni, de most éppen nincs. Például miért nem tudok megnézni még egy nyomorult filmet sem, mert a drágalátos dvd-lejátszó mindenféle errorüzenetet ír ki nekem, ami eszébe sem jut akkor persze, mikor férfi is van a házban, pedig akkor is mindent ugyanúgy csinálok. Na, ezt nem értem én sehogyse így éjfél körül, amikor már azt se tudom, hogy ma van még, vagy már holnap...

Írtam én olyasmit,

hogy jó, ha az ember szabad és független mindenkitől, miközben szereti őket persze, de azt hiszem, ez nekem nem megy. Néha arra gondolok, jobb lenne nem megszeretni senkit, aztán élni világomat, akkor nem esne rosszul, ha a másik elmegy, nem hiányozna, mert az nagyon furcsa, amikor valaki hiányzik. Nem rossz, de nem is jó. Miközben meg azt sem tudnám elviselni, ha nem ragaszkodnék senkihez, vagy én nem hiányoznék senkinek, mert azt hiszem, a halál is könnyebb, ha tudod, hiányozni fogsz valakinek. Már megint rágódom a rég elrendezett dolgokon, s arra gondolok, mért nem tudok én szépen, egyszerűen élni, ahogy a régi falusi emberek, akik úgy fogadták az élet dolgait, ahogy az eléjük került, például a világháború idején elmentek a férfiak és nem tudtak róluk semmit, de nem lettek depressziósak és nem írtak tipródásokat a blogjaikba...De úgy látszik, van olyan ember is, aki csak azután tud továbbmenni, miután jól kiforgolódta magát önmaga körül.

Már azt hittem,

túl vagyunk azon az időszakon, amikor egyesek úgy gondolják, KÖTELEZŐ engem elkísérni oda, ahova a király is egyedül meg. Hát tévedtem.

Legyen már

vége a mai napnak! S mindenki örüljön, hogy ma nem lát engem személyesen, mert lehet, hogy egy tüskés kisdisznócskát látna csak, semmi mást. Fogjuk a fronthatásokra vagy akármire. Ma senkise fogadott szót nekem, senkirese mondhatom, hogy nem veszekedett sőt urambocsá' verekedett, s aki most nem akart nyavalygást hallani, az jobban tette volna, ha ezt a pósztot el se olvassa. Na.

Semmisejó

hangulat van minálunk ma, kezdve onnan, hogy reggel voltunk Enikőnek útlevelet csináltatni, aztán a kisasszonynak nem tetszett a fénykép, amit készítettek róla. Ezen eldünnyögött vagy két órát, mert elég kitartó gyerek. Aztán esik az eső, nem lehet kimenni, bár azt hiszem, ennek ellenére sétálunk egyet, megnézzük, nincs e véletlenül megmentésre váró csiga...Aztán nem tetszik nekik az ebéd, hát esznek szendvicset és barackot, ha akarnak, s ha nem, csak nem halnak éhen. Veszekednek velem hol emiatt, hol amiatt, csak úgy, most ez van. Jaj. Na, nem lehet minden nap a felhőkben járni.

Minden pedagógusnak

üzenem, hogy nem hiábavaló a munkája, és nem hiába mondja-mondja a jó és szép dolgokat a drága kicsi gyermekeknek, mert van, ami később csak úgy előjön. Ezt azért mondom, mert nagyon örvendesen Sára elkezdett csak úgy magától olvasni, a saját örömére, úgy hogy este 10-kor még sehogysem akart lefeküdni. Azt mondta, hogy Ági néni szerint a tudás az olyan kincs, amit senki sem vehet el tőle, ezért ő minél többet szeretne olvasni és tudni. Hát majdnem padlóra ültem ettől a kijelentéstől. Na, juhé! :)

Valaki, valahol

biztosan számon tartja a kisgyerekek kívánságait, mert Enikő ugye karácsonyi lázban ég, és mind kéri a mézeskalácsot, amit én nem akartam sütni neki, de cserébe ma délután nekifogtam másfajta aprósüteményt készíteni. És, nézegettem, hogy mibe rakjam a elkészült "példányokat", gondoltam jó lesz a szekrény tetején levő karácsonyi doboz. És volt benne vagy tíz darab tavalyi mézeskalács, és képzeljétek, még mindig puha és finom. Azta. Mondtam is Encinek, küldte a Mikulás. Azt hiszem, ideje újra hinnem a Mikulásban.

Megkerült

a német-cucc, Anna találta meg, most már sajnos nem mondhatom, hogy én tanulnék szívesen és szeretettel, de ha egyszer eltűnt...Na, mindegy. Ma a gyerekekkel voltunk bogárvadászaton, ugyan nem fogtunk egy árva bogarat sem, de megetették kenyérmorzsával a kishangyákat. Olyan jó kis dolgaik vannak, élvezet beszélgetni velük, mindent nem jegyezhetek le, csak szeretném megállítani az időt, mert most nagyon jó anyának lenni. Mert most még annyira elfogultak ők is velem szemben. Sára egyszer azt mondta, hogy ő megfigyelte az összes anyukát a játszótéren, de egy se volt olyan szép, mint én :) Hát a szeretet az olyan, hogy kicsit vak, kicsit süket, és ez pont jó így.

Ma úgy vagyok,

hogy jól vagyok, s nem tudom, hogy van tovább a szövege, de a dallam itt van a fejemben. Egyszerűen nincs rá okom, hogy ne legyek jól, s ha lenne, se érdekel. Eszem a vajas-lekváros kiflit, iszom a teát, végigböngésztem a blogokat, s indulhat a nap. Az este, vagy tegnapelőtt este, már nem is tudom, elmagyaráztam T.-nek, hogy milyen jól járt azzal, hogy engem feleségül vett:) Ő is úgy gondolta, mikor már felsoroltam neki, hogy miért is :) Hát meg amúgy is úgy gondolta, legalábbis nagyon remélem. Nem lehet tudni ezeknél a férfiaknál, nem nagyon szeretnek nyilatkozni. Mindig csak nézem az amcsi filmekben, hogy mondják lépten nyomon, hogy drágám, meg szeretlek,meg ilyesmi. De nem erre vágyok, félre ne értsen senki, meg arra se, hogy újból elvegyen feleségül (mostanában ez a divat a sztárok között), csak mittudomén. Na, nem mondtam semmit:) Az biztos, hogy én újból hozzámennék, ha újra 20 éves önmagam lennék. Ezt azért írom le most, mert ugyan jobban illene házassági évfordulós pósztnak, de az még odább van, és mi állandóan elfelejtjük a jeles napot megünnepelni.

Már vagy két napja,

hogy semmiféle híradót nem hallgatok, nézni meg pláne nem nézek, de még a neten sem olvasok. A Kossuth Rádió műsorát úgy átalakították, hogy alig lehet ráismerni, és azóta nem is nagyon hallgatom, még a híreket sem. Jól elvagyok így, úgysincs semmi jó hír, akkor meg minek tájékozódni. Struccpolitizálok, amiről nem tudok, nem fáj. Majd szóljon valaki, ha tényleg történik valami fontos, mondjuk északi fény lesz valahol, vagy valami ilyesmi...

Eltűnt a

portörlőm és a német tanulási-cuccom, úgy ahogy van, cakkom-pakk. És elromlott a porszívóm. Azt hiszem, el tudom viselni ezeket a csapásokat :) Hála Istennek, ma olyan meleg volt, hogy egy adott pillanatban MUSZÁJ volt elmennem venni vagy két kiló fagyit. A parkban ma olyan, de olyan álmos voltam, hogy minden erőmmel arra kellett koncentráljak, nehogy szégyenszemre végigdőljek a padon, vagy a földön, a fűben, AKÁRHOL, és aludjak egy jót. Bezzeg a saját és vendéggyerekek NEM voltak álmosak cseppet sem. Ja, és megfőztem az Emi blogján talált gomba-mártást, és ANNYIRA finom, hogy el sem tudom mondani. Vagy felét már megettem egymagam, még jó, hogy sokat főztem. Na, ezzel el is telt a napom. Nem jó ez, hogy ilyen hamar eltelik egy nap, még nem csináltam semmit...

Ma reggel

azt olvastam, hogy jó, ha az ember minél különbözőbb emberekkel veszi körül magát, persze ez is spanyolviasz, meg minden, de tény az, hogy amúgy inkább a hozzám hasonlók társaságát keresem. Biztonságos az ismerős terep, de amúgy kíváncsi vagyok azokra is , akik teljesen másképp látják a világot, mint én, nagyon másképp, és nem azért vagyok kíváncsi, hogy rájuk kényszerítsem az én "szemüvegemet", hanem csak úgy, mert kevés nagyobb dolog van annál, mintha két ember között igazi kapcsolat jön létre. Most nem azt mondom, hogy feltétlenül közeli ismeretségbe akarok kerülni, mittudomén, egy bőrfejűvel, de ha nem akar agyonütni, azt hiszem, még rá is kíváncsi lennék.

Jajdejódolgomvan,

a lánykáimra rájött a sertepertelhetnék, és most be se engednek a konyhába, mert ők most mosogatnak és sepregetnek, mert az irtó érdekes. Anna azt mondja, hogy nem is uncsi a takarítás, de hát ezt én már rég tudom, milyen jó, hogy ők is rájöttek erre. Azt mondják, ma egész nap szorgosak lesznek és állnak rendelkezésemre. Nahááát!

Anna

ma este rekordot döntött, nem kétszer, hanem háromszor vacsorázott. Igaz, hogy most meg fáj a hasa. Enikő még mindig naponta megkérdi, hogy mikor jön a Mikulás, és azt is mondta, hogy az ő agyában karácsony van. Nyúz, hogy süssünk mézeskalácsot, de nem akarok, mert a mézeskalácsillat csak karácsonykor az igazi. Miisvanmég? Semmi, csak azért pötyögök, mert nincs kedvem semmihez. Meg ehhez nem kell beszélni, mert most beszélni sincs kedvem. S nem is értem, miért szaporítom itt a szót, mikor az égadtavilágon semmi, de semmi értelmes mondanivalóm nincsen.

Előkeveredett

valahonnan egy régi füzetem, amolyan naplóféle, de nem egészen az, csak azért nem szeretném, ha más is olvasná, szóval most itt van, 1996-ban kezdtem el írni, és nem jön, hogy elhiggyem, hogy én vagyok az, aki írta. Azt hiszem, megváltoztam.

Ma délelőtt

többek között egy kb. három éves kisfiúra kellett vigyáznom, és olyan fura, hogy nem tudtam vele szót érteni sehogysem. Pedig mindent megtettem, beszélgetni próbáltam, simogattam, épp csak a bőrömből nem bújtam ki a kedvéért, de nem és nem. Sőt, felvett egy botot és agyon akart csapni vele. Hm, lehet, hogy én vagyok ilyen irritáló :(
A másik már vidámabb téma, bár kissé idegesítő is már számomra. Azért, mert T. valamikor vett egy tűzriasztót, vagy nem tudom, hogy mondják neki, tök feleslegesen amúgy, mert be se lehet szerelni sehova, én mondtam is neki, hogy ne vegye meg, de ő mégis. Na, és néhány napja ez a ketyere kb. 5 percenként kiad olyan csipogásszerű hangot, mintha egy csirke lenne a lakásban. És ez megy mostanság, mert T.-t ez szórakoztatja, de engem meg már nem. Most is csipog. Én nem értem ezeket a férfiakat...