Egyszer részt vettem

egy beszélgetésen, ahol arról volt szó, hogy hogyan tudunk válaszolni például olyan kérdésre, hogy létezik-e Isten, és persze erre nem elég az a válasz, hogy igen...Vagy olyanra, hogy miért enged meg Isten ilyen-olyan rossz dolgokat. Mindenki próbált választ találni, de aztán rájöttünk, hogy nem nagyon tudunk minden kétséget kizáróan válaszolni EGY ilyen nehéz kérdésre sem. Én már csak azért sem tudok, mert nekem is meg vannak a saját kis visszatérő kérdéseim, kétségeim, hiába mondhatom magam kereszténynek immár X éve. Tegnap annyi beteg embert láttam a kórházban, meg mindenféle borzalmas balesetről hallottam a rádióban, meg azt is, hogy az EU szakértői szerint, ha így folytatódik a globális felmelegedés, akkor nem lesz élhető a Föld, nem lesz víz stb., és hát a hitem ellenére, engem úgy elfogott valami rettegés-féle, hogy mi lesz velünk, mi lesz a gyermekeimmel...Jó lenne mindig rendíthetetlenül bízni és remélni és optimistának lenni, de vannak pillanatok, amikor körülnézek és megszédülök. Néha nem megoldás, ha nem nézek körül, s amit nem tudok, az nem fáj. Fontos tudni az igazságot. Ma reggel a Bibliát olvasom, és látom, hogy még Pál is, aki annyira nagy hithős, meg minden, ezt írja: "Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk." (Róma 8: 24, 25) Sokan azt mondják, hogy a keresztények gyávák és buták, mert mesékre hallgatnak, én meg azt mondom, hogy a keresztények nagyon bátrak, mert nem látható, hanem remélt dolgokra építik az életüket, és ehhez igenis nagy bátorság kell.