Most, hogy

már majdnem egy fél éve vagyunk itt, rájöttem, hogy itt szinte minden anyuka dolgozik. Mármint házon kívül. Nincsenek bölcsődék, de az oviban még egy éven aluli gyerekeket is láttam. A szomszéd kisfiúnak nemrég volt az első szülinapja, és már óvodás. Jutta barátnőm Németország nyugati részéből költözött ide, ott állítólag az édesanyák sokáig otthon maradnak a gyerekeikkel. Szóval kezdem furán érezni magam, hogy én csak úgy elvagyok, már megint jól kilógva a sorból. Időnként rámtör, mitcsináljak, ez a szorongás, hogy akkor kezdeni kellene már valamit magammal. Főleg olyankor fordul elő, mikor ugyan egész nap szép rend volt, de éppen akkor, mikor T. hazaér, valahogy mégsincs, és ez még enyhe kifejezés, és bár nem mond ő semmi különöset, mégis, úgy érzem, hogy végül is még ennyit sem tudok biztosítni. Ha ehhez még hozzáteszem azt, hogy miattam nem tudunk pénzt se felvenni most, mert néhányszor elrontottam a kódot, és zárolták a kártyát - szóval, még ilyet, hogy hát még négy számot sem vagyok képes megjegyezni...Ilyenkor válik a nőszemély hiperérzékennyé és foszlik semmivé az a kis önbizalma is, amivel addig rendelkezett. Meg kezd el sálat kötni magának, hiszen olyan jó tipródni, míg szaporodnak a szemek, hol simán, hol fordítottan...:) Meg gondol arra, hogy az életbe' nem fogja megtanulni ezt a nyelvet normálisan, de azt hiszem, ezt már említettem néhányszor itt.
És ezeket nem azért mondom, mert olyasmi vigasztalásokat kérnék, hogy hát aki három gyereket nevel, az végzi a világon a legislegfontosabb munkát - mert tudom...biztosan így van, még ha nehéz is most elhinnem azt, hogy nélkülem nem lennének ilyen kis kedvesek a gyerekek.

Igazából tudom, hogy mindez azért van, mert figyelek arra, amit ez a rohanó világ sugall. Vagy mert hasonlítgatom magam olyanokhoz, akik látszólag tudják, mit akarnak. Meg azért is, mert szokásom, hogy ha nincs bajom, akkor csinálok magamnak, ahelyett, hogy bizalommal és derűsen járnék azon az uton, ami most adatott. És igazából az is jó, hogy így, ahogy leírok mindent szép sorban, meg is nyugszom - hiszen mindenem megvan, ami a megelégedett élethez kell, csak néha elfelejtem alkalmazni...

Reméljük, hogy

ezzel az Apu által készített kis etetővel sok kismadarat csalogatunk ide az ősz és a tél folyamán...Amúgy, ma hirtelen indítattástól vezérelve vettem fonalakat és nekifogtam kötni magamnak egy sálat. S ha már nekifogtam, remélem, hogy valamikor el is készül, és ha elkészült, lesz annyira szép, hogy hordani is fogom. Nemhiába mondják, hogy a remény hal meg utoljára...

Tudtam, hogy

ma el fogok felejteni valamiket, mert reggel ezzel a határozott előérzettel ébredtem. Napközben kiderült, hogy Annának az ebédjegyét felejtettem el odatenni, de elbicikliztem az iskolába és odaadtam neki. Az iskola egy dombon van, és ne tudjátok meg, hogy fele utat a biciklit tolva tettem meg, úgy téve, mintha csak a tájat szeretném nyugodtabban szemlélni, pedig nem is. Aztán pénzt akartam felvenni az automatából, és ez egy olyan művelet, amit kismilliószor megtettem már. Ma nem sikerült, mert elfelejtettem a négy számjegyű kódot. Illetve hát tudom, milyen számokból áll, de a sorrendet sehogy se találtam el, vagy nem tudom. Kíváncsi vagyok, mi következik ezután, hiszen hol van még az este.
Amúgy tegnap este megnéztem ezt a francia filmet, köszi Krisztinek, hogy felhívta rá a figyelmemet...Pont az ilyen filmeket szeretem. Hiába, a franciáknak nem csak nyelvük csodaszép, de filmet is tudnak csinálni...

A hétvége

a tengés-lengés jegyében telt. Perszehogy enni-inni, porszívózni, teregetni, szorzótáblát tanulni tengés-lengés közben is kell. Úgy volt, hogy ma ebédre vendégeket is hívtunk, de szombat délben lemondtuk őket, mert itt köhögtünk, tüsszögtünk, aztán jobban lettünk, és majdnem visszahívtuk őket, aztán mégsem. Amúgy ez a mégis-mégsem hangulat ma is elkísért, mikor elmentünk sétálni a dombokra, aztán nem tudtuk eldönteni, hogy felmenjünk-e a kilátóba, vagy sem. Végülis majdnem felmentünk, s mikor még vagy tíz méter lett volna odáig, akkor fordultunk vissza, de leszámítva a nyilvánvaló zakkantságunkat, nagyon szép volt a séta, és most visszafogom magam egy rakat kép feltöltésétől, leszámítva egyet, vagyis inkább kettőt, de ezek tényleg olyan szépek, mintha egy igazi kis mesevárosról készültek volna.

Igazából

nem nagyon történik semmi különös errefelé, de szvsz a semmiről lehet a leghosszabbakat írni. Meg aztán, nem tudom, más hogy van vele, de jó, ha az ember kétszer meggondolja, mit mond, meg mit ír - csak aztán ebből általában az lesz, hogy inkább nem mondok semmit, és azért az se jó.
A napok zöme azzal telik, hogy még mindig csodálom az őszt - de tényleg, sokkal érdekesebb úgy vinni reggel a gyerekeket iskolába-óvodába, hogy például fényképezőgéppel, és ők is figyelik, mi az, amit érdemes megörökíteni. Meg azért is jó, hogy így legalább nem az jut eszükbe például, hogy utálják a mateket. Az ráér délután is, hogy eszükbe jusson, és fehér hajszálakat szerezzenek nekem, míg kínlódunk a szorzótáblával és miegymással. Sok könnyáztatta matematikakönyv van errefelé.
Amúgy meg Anna már második napja lázas, beteg - lassan én is berekedek, az ebből eredő sok extra felolvasás miatt. Az óvodában Enikőhöz tegnap jött a szakértő hölgy, megfigyelte a csoportban, és azt mondta, hogy majd visszjön egy hónap múlva is - mert igazából még elég kevés idő telt el, mióta itt vagyunk, nem lehet még elvárni, hogy beszéljen. Visszatérni azért fog, mert szeretne neki segíteni, hogy több önbizalma legyen, aminek örülök, és szerintem néha nekem se ártana valami ilyesmi szakember. Sárának jól telt a kirándulás, bár elmondása szerint sokszor kellett "visszaküldje" a könnyeit, mikor eszébe jutottunk és hiányoztunk neki.
S közben már megint hétvége, ami azért jó, mert szeretek arra gondolni, hogy holnap nem kell korán kelni..s ha már így alakult, ugyancsak közben - megmutatom a ma reggeli képeimet is...


Ilyen sejtelmes kilátásaink vannak reggelente.


Az evangélikus templom tornya.


Egy óvodás, aki a piros kabátjával és aranyos mosolyával éppen derűt csempészik a ködös reggelbe...


Patak


A híd korlátja a pókok kedvenc építkezési helye. Mi nagyon szeretjük őket.

Ez a

hatodik üveg lekvár, amit az utóbbi két-három hétben kaptam. :) Málnás, és máris megbontottam. De a kedvencem az almás-bodzás volt, pici alkohollal megbolondítva. A német fráuk, úgy látszik, szeretnek maguk készítette lekvárt ajándékozni.

Bár hideg van, és

esik az eső, - az ősz, mint évszak felülmúlhatatlan, ami a szépséget illeti. Úgy hogy mostanában el sem indulok sehová a narancssárga esernyőm és a fényképezőgép nélkül.

Gyűjtöm őket...vagy hazahozom és lepréselem, vagy hazahozom és nem préselem le, vagy lefotózom, vagy valami...


Ilyen házban szívesen laknék.


Hiányzik egy piros kisesernyő...


Jókistestvérkék :)

Visszatérve

a vasárnapi vendéglátásra, ami előtt annyira izgultam...Volt egy olyan ötletünk, hogy grillezni menjünk, mert azt hittük, hogy mi + egy kilencszemélyes család be se férünk egyszerre ebbe a kis lakásba. Aztán olyan hidegek meg esők köszöntöttek be, hogy inkább nem akartunk kockáztatni. Meg az az igazság, hogy nem akarunk az erdész szeme elé sem kerülni egyhamar. Úgyhogy: a szombat azzal telt, hogy a nappaliba becipeltük az én összehajthatós kis asztalkámat, meg a konyhaasztalt is, és nem mondom, hogy könnyen, de végül is sikerült úgy elrendezni, hogy mindekinek lett ülőhelye is és még be is lehetett lépni a szobába.
Ez csak az asszonyokat fogja érdekelni: főztem egy nagy adag pörköltet, mert az olyan kiadós meg olyan magyaros. Aztán. Sütöttem lerben egy csomó natúr csirkemellet, ami nagyon jól sikerült, de tényleg. És még fasírtot is sütöttem. Ezt így könnyű leírni, de sokat bíbelődtem ezekkel, de nem azért, hanem mert minduntalan elkalandoztak a gondolataim meg a figyelmem. Végül készítettem egy nagy tál káposztasalátát.
Véges-végül pedig sütöttem egy kuglófot, ami úgy ahogy volt szétrepedt, így azt meg is ettük máris. Aztán sütöttem még egy kuglófot, ami nem repedt szét, és még kókuszos kockákat is. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve még egy gyümölcslepényt is gyorsan, mert sose lehet tudni.
Másnap délben pedig, mikor már ott voltak a vendégek, főztem köretként rizset párolt zöldséggel és még tésztát is főztem be. Ennyi.
Kár, hogy nem fényképeztem le az asztalt, mert nagyon szép lett és szinte minden elfogyott, és jó volt a beszélgetés is, és finom volt a kávé is, és elég nagyok voltak a csészék is, és igazából most már bármi jöhet, mert állok elébe.

Nem tudom, másnál

hogy zajlik, de errefelé a reggeli készülődés közepette én majdnemhogy komplett idegösszeroppanásokat szoktam kapni. Mindenkinek mindent előkészítek, és lehet épp ez a baj, mert ők közben olyan nyugodtan üldögélnek, mintha nem öt perc múlva indulna az iskolabusz, meg miegymás. Ilyenkor bújik elő a hárpianyuka, de az vesse rám az első követ...ugye...
Ezek a képek ma reggel készültek, mikor rájöttem, hogy Enikő ígyse-úgyse fog időben elkészülni, így hát legalább megörökítettem, miket csinál akkor, miközben már a cipőjét kellene húznia.
( Ui. A kupit és a konyharuhát, amivel a kiömlött kakaót törölték fel előtte - legyetek szívesek nem észrevenni.)

Amúgy meg

milyen anya az olyan, aki becsempészi a gyereke csomagjába a plüssnyuszit, de elfelejt pakolni neki törölközőt? Ójaj, egy nyugodt percem nem lesz három napig...

Ezt a képet

nemkevés idő alatt hoztuk össze Sárával. Tegnap, miután elmentek a vendégek, készítettünk színes papírból egy ilyen valamiféleséget, ami a kezében van, alufóliából gyűrtünk egy labdát és akkor lehetett dobálózni, és azon iparkodni, hogy a levegőben fotózzam le a labdát.
Amúgy Sára ma reggel elutazott egy háromnapos osztálykirándulásra, úgy hogy nagy pakolászás volt tegnap este, meg legalább ezerféle jótanács, reggel pedig még egy kis aprócska plüssnyuszi odacsempészése a táskába...az itthonmaradt családot képviselendő.

Hogy el ne felejtődjön...

Anya, miért vagyunk mi, miért van egyáltalán olyan, hogy ember? Isten miért akarta, hogy legyen ember? Nem gondolta ki előre, hogy rosszak is lesznek közöttük? Én a helyében nem teremtettem volna embert...
Néha arra gondolok, nem is ismerem a gyerekeimet. Megszoktam, hogy itt vannak, játszanak, veszekednek, nyafognak, nevetnek - mint minden kisgyerek - csak olyankor gondolok arra, hogy ők sokkal többek ennél, mikor például öt évnyi léttel maga mögött egyikük a díványon-ücsörgés közben ilyeneket kérdez-mond. Vajon miért jutnak eszébe egy gyereknek ilyen szomorú gondolatok? Azt hiszem, többet kellene ücsörögjünk velük a díványon.

Amúgy pedig ezeket a verseket érdemes elolvasni. Főleg az Anyaleckéztetők címűt, amit egy óvodás, azóta már felnőtt, kislány írt.

Elmentem

bevásárolni a hétvégi vendéglátásra. Közben rájöttem, hogy nincs elég villánk. Hát vettem egy huszonnégy darabos evőeszközszettet. Aztán rájöttem, nincs miből elegánsan kiöntsem a kávét. Vettem egy mérsékelten elegáns kávékiöntőt. Aztán rájöttem, nincs elég poharunk... Nem ám, nem vettem új poharakat, mert nem akartam továbbgondolni, hogy székünk sincs elég.
Amúgy az ősz még mindig,- mint mindig - gyönyörű. Holnap pedig- először is :legalább nyolcig aludni szeretnék. Aztán: jó lenne, ha a egy kávé magától megfőne és felszolgálná nekem magát. Utána pedig egy szép őszi kirándulást szeretnék. De a legjobban azt szeretném, ha most a gyerekek abbahagynák a veszekedést.

A délelőttöt

Juttánál töltöttem. Meghívott reggelire egy másik barátnőjével együtt, és azonkívül, hogy jót beszélgettünk, de tényleg, most fáj a fejem, három okból kifolyólag: még mindig náthás vagyok, másrészt Juttának hatalmas kávésbögréi vannak, és mire észbe kapok, mindig teletölti nekem, és most három napig nem fogok aludni, míg ki nem megy a szervezetemből a rengeteg koffein, harmadrészt pedig még mindig fejfájdító órákon át németül értekezni. Kaptam kölcsönkönyveket, úgyhogy olvasok és jegyezgetek amennyit csak tudok...mert, mondtam már? Egyelőre nem lesz tanfolyam, pedig már mióta várok rá, mert itt helyben nincs mégsem elég jelentkező, és más városban már túl előrehaladtak ahhoz, hogy bekapcsolódjak. Illetve hát bekapcsolódhatnék, de nincs elég önbizalmam hozzá, és nem is az a célom, hogy minél hamarabb legyen egy nyelvvizsgabizonyítványom, hanem tényleg mindent meg szeretnék tanulni, amit lehet. Lógattam is az orrom emiatt egy kicsit, de majd' félév alatt így is sokat tanultam, magamtól. Beüzemeltem amúgy megint a német blogomat, és azt is úgy próbálom írni, mintha magyarul írnám, tehát nem szótárral és nem túl gondosan, hanem azon a szinten és azzal a szókinccsel, amivel pillanatnyilag rendelkezem.

Ma reggel

az óvodában leültünk a vezető és a csoportóvónővel beszélgetni. El kell ismernem, tényleg segíteni akarnak Enikőnek (ha akarjuk, ha nem :). Elmondták, hogy mikor jön az a szakértő hölgy, nem tudom pontosan, mi a neve, akkor az úgy lesz, hogy "észrevétlenül" ott lesz egy ideig a csoportban, és ugyancsak észrevétlenül megfigyeli Enikőt. Hogy hogyan viszonyul a többi gyerekhez, aktív-e, ilyesmi. Aztán ennek függvényében fog foglalkozni vele, ha szükséges - játékos módon persze, segítve neki, hogy feloldódjon és megtalálja a helyét. Amúgy megdicsérték, mert részt vesz a tornázásban, a táncolásban, gyönyörűeket rajzol, csak a többiekkel nem találja meg a közös hangot. Na szóval így lesz valahogy.
Amúgy voltunk logopédusnál is, és nagyon szimpatikus a hölgy, akihez járni fog Enikő. A foglalkozások is érdekesek lesznek, mert minden alkalommal készíteni fognak valamit, jövő héten például banános tejet, és közben beszélgetni fognak.
Igazából nem tudom, kell-e ennyi fejlesztés, vagyis inkább segítés, de mivel az óvodaival együtt ez max. heti két alkalom, és mindkettő játékos formában kerül "megrendezésre" - meglátjuk, remélem, jó lesz.

Amúgy meg

nem hiszem el, hogy bár minden jel arra mutat, németül kellene sürgősen megtanulnom, mégis képes vagyok francia szövegeket olvasni, amiből semmit sem értek persze, mert hiába tanultam valamikor, csak az olvasnitudás maradt meg. De még ez is nagyon szép élmény.
Azonkívül, hogy arra gondolok, talán Franciaországba kellett volna költözni ahhoz, hogy németet akarjak tanulni, - azt hiszem, beírok egy újabb tételt a bakancslistámba.

Tegnap

délután, pontban 14,51-kor rám tört a megfázás. De tényleg. Pont akkor néztem az órára, és pont azóta kóválygok zsebkendőkkel és gyógyteás bögrékkel magam után. Úgy hogy ma szeretnék meggyógyulni nagyon hamar, és nem a tőlem megszokott stílusban hetekig halódni. Csak még előtte bedagasztok másfél adag kenyeret, aztán negyed tizenkettőig gyógyulok, aztán három óráig más dolgaim vannak, de utána megint gyógyulok, remélem ennyi elég lesz.
Amúgy pedig szerintem nem jó érzés két szék alatt a földre huppanni, illetve jobb adni, mint kapni - vagyishogy rosszabb elfogadni, mint adni. A közmondásokat nagyon nem szeretem, mert egyrészt mindig igazuk van, másrészt ha rólam van szó, sajnos akkor is igazuk van, és amikor ilyen igazság valósággá válik a hétköz- illetve ünnepnapokban, mindig tanulni kell belőle valamit, ami ugyan pozitív, csak éppenséggel azzal a felismeréssel járnak, hogy nem is tudom okosságosan intézni a dolgaimat, és hogy még büszke is vagyok ráadásul, és hogy ezen tulajdonságomat néha szögre kell akasszam. Érted.

Átültettem

a virágaimat nagyobb cserepekbe, és hirtelen sokkal nagyobbaknak tűnnek. Például a rózsám mintha hirtelen egy csomó új kis bimbót növesztett volna. Szemmel láthatóan örül a változásnak.
Amúgy meg, itt is nagyon hideg van. És nagyon gyorsan eltelik egy nap. Miután hazajönnek a gyerekek, jobbára velük foglalkozom. Az iskolásokat külön-külön olvastatom hangosan németül - és ez a tanulással együtt nemkevés időt vesz igénybe. Persze, kedvük se nagyon van hozzá, de ha minden nap egy kicsit gyakorlunk, akkor majd könnyebb lesz. Hétfő reggelenként van nekik ilyen körbeülős beszélgetésük, ahol mindenki elmondja, mi történt a hétvégén, ilyesmit - és erre mi úgy készülünk, hogy egyszer megfogalmazzák és leírják egy papírra magyarul, azt én lefordítom a tökéletes nyelvtudásom segítségével és lediktálom nekik, majd mégegyszer átírják, miután kijavítottuk a helyesírási hibákat. Hát ilyesmivel el is telik egy egész délután, mert sajnos kötelezően egy csomó időt arra szánnak, hogy megpróbálnak kibújni a feladat alól. Ja, és a beszélgető-körben erről a cetliről olvassák fel az ő mondanivalójukat.
Enikő ma reggel azt mondta az óvó néninek szép hangosan, hogy Guten Morgen, hogy hadd örüljön neki, és örült is neki nagyon. A gyerekek sok mindenre képesek, hogy a felnőtteket örülésre bírják.
Esténként pedig a Tündér Lalát olvasom fel nekik, de csak akkor, ha fél kilencre tisztán és illatosan már az ágyban vannak, és készek arra, hogy az alvósállatkáikkal együtt álomba merüljenek. Nem szoktak álomba merülni, és mikor már egy csepp hangom sincs, akkor is azt mondják, hogy "még, még", de azt hiszem, ez pontosan így van rendjén.

A robogó és gazdája :)

Őszi séta

Mióta

itt lakunk, nekem is van saját asztalom. Ez számomra nagyon fontos, ha emlékeztek, bár kilenc évig tulajdonképpen megvoltam nélküle is. Nem mutatom meg, mert elég zűrzavaros, és azon ritka pillanatokban, amikor nem az, elfelejtem megörökíteni. Viszont, a saját területet kiterjesztettem az asztalom mellett levő ablakrészre is, jobban mondva a párkányra.

A kisebb virágokat ideje lenne átültetnem valami nagyobb cserépbe...Meg normális cserépalátétet kell vegyek.


Ez pedig a rózsám, amit úgy gondozok, mintha én lennék maga a kisherceg.

Túl rövidek

a hétvégék. A tegnapi nap is például, úgy elröppent. Tibi vett az ebayen magának egy robogót. Én elintéztem pénteken a biztosítást és a rendszámtáblát, aztán tegnap elvonatozott érte és hazarobogott vele, de ezzel el is telt a nap. Közben mi elmentünk egy Kinder Klamotten Markt-ba, ami egy használt gyerekmindenféleség árusító rendezvény. Érdemes volt, mert például 3 euróért szép kis szinte új nagykabátot vettem Enikőnek, meg nadrágokat ( olyan nehéz nadrágokat beszerezni nagyobbacska gyerekeknek), és persze könyveket, játékokat, ilyesmit. Este még kimentünk a város végére, azzal a céllal, hogy majd én is megtanulok motorozni, de ez a terv csúfos kudarcba fulladt. Nem nekem találták ki az ilyen vagányságokat. De azért Tibi úgy gondolta, hogy ő még megy egy kört az erdőben, mert nem volt neki elég az egész napos döcögés, és persze, hogy találkozott az erdésszel, aki persze, hogy majdnem megbüntette, de aztán mégsem, mert felismerte, hogy ő az, aki a nyáron egyszer már kibérelte egy fél napra a város szép kis grillező helyét. Tibinek pedig nem jutott eszébe, hogy ha már grillezőhely, akkor juteszébe, szeretnénk jövő vasárnap délutánra megint kibérelni, mert akkor jön hozzánk vendégségbe a hétgyerekes család (mitisfőzzek, mitissüssek?!), és egyszerűen nem fogunk elférni a lakásban - szóval most elég ciki megint felhívni az erdészt, de hát aki nem szeretne ciki helyzetbe keveredni, az ne motorozzon ott, ahol nem szabad.

Megérkezett

az első postcrossing képeslap ma reggel. :) Mégpedig Finnországból (szerintem a finnek nagyon aktív postcrossingosok:), és megtudtam, hogy van egy Iisalmi nevű város az ország közepén, ahol megtalálható a világ legkisebb étterme, 3,6 nm-es területtel, ahova pontosan két ember fér be egyszerre. Hihetetlen, mennyi információt lehet bezsúfolni egy képeslapnyi területre.:)
A két könyv is ma érkezett, a hét elején rendeltem az ebayen, autolexiás nyelvtanulási készségeimet fejlesztendő, de azért a szemet is gyönyörködteti ez a festményes könyvborító, és az élethez ez is kell.

Anna

...ezeket a szép és hasznos borítékokat készítette nekem. A kikandikáló rajz igazi tintába mártott madártollal készült...

Édes kis Anna...

Igazából

mióta Sára néhány hónapos volt, és a gyerekorvos azzal riogatott, hogy ez a gyerek túl kicsi a korához képest, soha nem estem kétségbe, hogy valami baj lenne a gyerekeimmel. Sok hibám van, de nem hasonlítgatom a gyerekeket a másokéhoz. Mióta itt vagyunk, történnek velünk jó dolgok és kevésbé jó dolgok, mert ez az egész valahogy olyan ugye, mint egy nagy csomag, amit csak úgy egyben lehet elfogadni. Soha nem fogom megtudni, hogy a nagy váltás pontosan milyen hatással van a gyerekekre. Én vagyok az, aki tartja a kapcsolatot a tanító + óvónőkkel - és ez nem mindig felhőtlen számomra. Például ma az óvónők arra "panaszkodtak", hogy Enikő a világ minden kincséért sem szólal meg. Sok mindent ért, ez nyilvánvaló, de a "ja" helyett legfeljebb bólogat. Ő amúgy elég "antiszociális", a nővéreivel bárhová elmegy, de egyedül nem vállalkozik kalandokra. Az oviba is csak azért jár, mert viszik. Amúgy, ha velünk van, be nem áll a szája, vidám vagy nyafogós, vagy valami - szóval furcsa dolog ez. A magyar óvodában sem találta fel magát túlságosan. Szóval. Most valamilyen szociálpedagógust ajánlottak, aki amúgy is jár az oviba, mert foglalkozik néhány gyerekkel - és legközelebb elmegyek, beszélek vele, hogy mit javasol. Talán tényleg jót tesz majd, ha foglalkozik vele, és megpróbálja feloldani Enikőben a ki-tudja-miért ott levő görcsöket. Ha egy kisgyereknek problémája van, akkor meg kell próbálni segíteni neki.
De mindezen túl, hogy sokat gondolkozom, hogy is lenne jobb neki - nem igazán aggódom, mert hát egyik gyerek ilyen, a másik meg amolyan, nekem például van ilyen is, olyan is, aztán így kerek a világ.

Nagyon aranyos

Enikő, hogy kissé (vagy nem tudom mennyire) selypít, de most már tényleg logopédusra van szüksége. Szerintem. (Bár hiányozni fog, ahogy énekli hogy: Volt egy kicsi kakasom, Eeeeeelvitte a jóka...) Szóval elmentünk a háziorvoshoz, aki ugyan nem tudta megállapítani, mennyire komoly a dolog, mert Enci nem nagyon akart megszólalni, de azért adott egy tíz alkalomra szóló receptet. Ma megkerestem a logopédust is, és bár csak jövő héten kezdődik a "kezelés", egy csomó idő eltelt azzal, hogy megfelelő időpontokat kapjunk. A legmegfelelőbb is olyan, hogy körülbelül három ( bocsánat, mivel három gyerekünk van, akkor pontosan három) helyen kellene legyek adott pillanatban. Sebaj, volt már ilyen, nem is egyszer, valahogy majd megoldjuk. Amúgy pedig kíváncsi vagyok, mikor szokom le már végre arról, hogy akárkivel is szóba állva itt, ne az legyen az első mondatom, hogy: Entschuldigung, ich spreche deutsch nur ein bisschen...

Odakint még

nem szállt fel a köd...és már megint rózsaszín-sízokni + nyúzott pulcsi szükségeltetik a reggeli maradék kávé kortyolgatásával párosítva.
Tegnap Tibi ment el Elternabendre a suliba, mert én még nem érzem úgy, hogy kristálytisztán megérteném, amit mondanak. Mondjuk, véletlenül olyan tollat vitt jegyzetelni, ami nem írt, így lajstrom nem készült a fontos dátumokról, meg mindenségekről, emlékezetből meg...hát tudjátok, a férfiak milyen pontosan és kimerítően tudnak beszámolni az ilyen dolgokról...:) Szóval mehetek mindent újból megkérdezni.

Nos, úgy néz ki,

hogy tényleg van itt egy barátnőm. Ő az, akiről már meséltem (öt lánya van, kettő Down-szindrómás...) Mert mondjuk, van olyan, hogy az ember idegen egy adott helyen, plusz a nyelvet is csak hellyel-közzel beszéli - és azért vannak kedves emberek, akik meghívják egyszer, de aztán másodjára már nem. Ez teljesen érthető, a nyelvi akadályok nem lebecsülendőek. De Juttával már elég rendszeresen látogatjuk egymást, egyszer én őt, aztán ő engem - és van türelme kivárni, míg kinyögök egy mondatot, és szerencsére beszédes, mert én magyarul sem vagyok túlságosan az...szóval jó. Jól érzem magam vele, és érzem azt, hogy nem csak udvariasságból keresi a társaságomat, és ez annyira melengeti a szívemet. Amúgy vannak közös tulajdonságaink is, mert mindketten kétbalkezesek vagyunk, már ami a varrást illeti - de most elhatároztuk, hogy együtt el fogunk végezni egy varrótanfolyamot. S akkor majd felavathatok egy új címkét is, azt hogy: mártavarrnifog. Szuper.

Most, hogy

részletesen kitárgyaltuk a házassági évfordulónkat, a sajátságos menükészítési terveimet meg miegymást, közben meg is érkezett ide az ősz. Nagyon szépen sárgulnak a levelek, s nemcsak sárgulnak, hanem pirosodnak, barnulnak, rozsdáznak mindenféle árnyalatban...De onnan is tudom, hogy itt van, hogy ma este elő kellett vennem egy pulóvert és a rózsaszín sízoknimat. Amúgy meg Annácska szinte minden nap felbosszant a piszmogásával, ahogy órákig ül egy tízperces házifeladat fölött, és mellesleg ma csak este kilenc után derült ki, hogy a felét meg sem írta, de azért elment biciklizni Apával...Hát az úgy is marad, mert az alvás az fontosabb. És csak mondtam, mondtam neki a magamét - ő pedig odajött és átölelt, megígérte, hogy soha többé, csak hagyjam már abba...:) S különben is, ő annyira szeret engem, mint cica a tejfölt... Errefelé a gyerekek tudják, hogyan kell lefegyverezni a zsörtölődő anyukákat.

Tegnap este

összeállítottam egy szép kis egyhetes menüt. Vonalzóval-ceruzával táblázatot rajzoltam, írtam, radíroztam, javítottam - vásárlási listát írtam, aztán listát arról, hogy el ne felejtsek bevásárolni. (Nem, arról nem írtam listát, hogy nehogy elfelejtsem megnézni azt a papírt, amire azt írtam, hogy nehogy elfelejtsek bevásárolni.) Ehhez képest, ma totál mást főztem, mint amit mára kitaláltam. De erre csak így utólag jövök rá. Úgyhogy kiradíroztam a mai napra beírtakat, és feljegyeztem a tényleges ételeket. Igazán, lassan olyan leszek, mint Rickl Mária a "Régimódi történetben", akit állandóan csak a háztartási könyveiben körmölgetve lehetett látni a filmben.
Hát igen. Minden kezdet nehéz. Illetve: a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket. És különben is, az ilyen komolyságos dolgok megszokásához idő kell. Meg aztán, száz szónak is egy a vége...holnap egy új nap lesz, és még bármi előfordulhat.

Nemrég

írtam arról, hogy szeretnék egyhetes menüket előre összeállítani, hogy kissé összeszedettebben tudjak vásárolni, kevesebb pénzt elkölteni olyasmire, amit aztán nem is használok fel, egyszóval, szeretném ha több időm és pénzem is maradna. Ebben sietett segítségemre egy profi dietetikus, aki egy egész bejegyzést szentelt az étlaptervezés témájának. Én már hozzá is láttam a jövő heti ételek összeállításának...remélem, másnak is hasznos lesz.

A tegnapi

napot megünnepelendő, ma elmentünk étterembe. Ezek a képek ott készültek, és szerény véleményem szerint tíz év alatt nemcsakhogy többen lettünk, de: 1. szebbek, 2. okosabbak és 3. fiatalabbak is. (Még szerencse, hogy ez az én blogom, aztán azt írok bele, amit akarok.)

Tíz év margójára...ugyanaz az esküvői mottó...

Váci Mihály: Két szárny

Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égre szálló madár,
ha a két szárny elválna.
Két szárny vagyunk, de fenn a
fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.
Szállj hát velem
Egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
szárnyak lettünk egymással.

Újabb érdekességet

fedeztem fel jártomban-keltemben...:) Regisztráltam ide, és ma készülök küldeni néhány képeslapot a világ különböző tájaira, ismeretlen embereknek, cserébe pedig, mikor ők jelezni fogják a honlapon, hogy megérkezett hozzájuk a küldemény, én is fogok kapni remélhetőleg néhány képeslapot a világ más különböző tájairól, más ismeretlen emberektől. A dolgok pontos menete megtalálható angolul a honlapon. Egyrészt: hátha így hamarabb fog gyarapodni a még csak elméletben létező képeslapgyűjteményem, másrészt pedig, a gyerekeket is szeretném bevonni ebbe, oly módon, hogy mikor egy adott képeslap megérkezik, kikeressük a térképen az adott országot, olvasunk róla valamit, ilyesmi.

Igazából

ebben a pár napban, mióta megvan a mappám, a következő "területeknek" látom a legeslegnagyobb hasznát. Akinek több gyermeke van, érteni fogja.


Elég sok lapot kellet már ide befűzzek: minden olyan információt, ami mindhárom gyerekre vonatkozik. Pl. szünidők időpontja ebben a tartományban, a vasárnapi iskolai tájékoztató, különféle gyermekrendezvényekre való meghívások, stb.



Mindegyik lányomnak külön rész van fenntartva. Különösen az iskolásaim, szinte naponta hoznak haza valami fontos értesítést, miegymást, és ezeket szépen berakom egy-egy átlátszó tartóba, így jól átlátom, mit-mikorára kell beszerezni, elintézni. Ha már nem aktuális, egyszerűen kiveszem. Rengeteg fejfájástól, vajon-mit-felejtek-el érzéstől kíméltem meg már néhány nap alatt is magam. Ugyanitt tartok olyan kis jegyzeteket, amire felírom, mit szeretnék Vele személyesen együtt csinálni, attól függően, hogy mi a szeretet-nyelve. Mivel mindegyik gyerek totál más személyiség, különbözőképpen kell bánni velük, illetve mindegyiknek más területen van szüksége megerősítésre.

Hát igen, magamnak is készítettem egyet...Még elég üres, de van néhány megvalósítani kívánt tervem, ide ezek fognak kerülni, meg hogy mit kell tennem ahhoz, hogy az álmaim realításokká váljanak. Meg ilyesmi. Illetve koncertek, kiállítások, ahova el szeretnék menni, ha lehet. Jó, ha egy helyen van minden.

Amúgy, valószínüleg majd bővül a mappa, ha szükséges - az a jó benne, hogy nem egy füzet, ami úgy marad, ahogy írom, hanem mindig változtathatom, ahogy a helyzet kívánja.

A múlt napokban

készítettem magamnak egy ilyen könyv-féleséget, ami arra hivatott, hogy segítsen nekem rendben tartani összevisszaságra hajlamos háztartásomat. Az ötlet nem eredeti, különféle amerikai blogokból merítettem ihletet. Amúgy világéletemben szerettem listákat írni mindenről - tennivalókról, olvasnivalókról, vásárolnivalókról, meg még ki tudja miről - csak az a baj, hogy ezeket a listákat mindig elkeverem, keresni kell, szóval kész fejfájás az egész.


Vettem egy ilyen befűzhetős lapokat tárolandó mappát, és szépen kidekoráltam, valamint nevet is adtam neki.


Aztán. Belefűztem jó sok átlátszó tartót (nem jut eszembe a hivatalos neve), és felosztottam háziasszonyi hivatásomnak rendben tartandó területeit. Az első tartóba mindjárt be is másoltam a Példabeszédek 31. részében található Derék asszony dicséretét, mert szerintem tartalmazza egy hozzám hasonló élethelyzetben levő nő számára fontos dolgokat, úgymint: férj, gyerekek, háztartás, házon kívüli munka, kapcsolatok, hit, jótékonyság...


Tennivalók. Ez a terület még elég hiányos, mert általában azt teszem, amit éppen kell. Készítettem ugyan egy elnagyolt heti tervféleséget, pl. minden második nap porszívózás, a keddi nap a vasalós nap, a péntek a heti nagybevásárlós, de igazából ezek eléggé rögzültek már bennem, nem szükséges táblázatokat nézegessek. Az amerikai blogokban találtam olyat is, hogy részletesen leírtak mindent: reggel felkelés, fogmosás, fésülködés stb., de én ezt túlzásnak tartom...:)


Menü - Bevásárló lista. Ez a rész is hiányos, de szeretném, ha hozzászoknék a használatához, és akkor egy kicsit célirányosabban tudnék vásárolni, illetve nem kéne sok időt azon témában való tipródással töltenem, hogy vajh' mit főzzek ma!?


Kapcsolatok. Ide pakolom be a különféle névjegykártyákat, meghívókat, sebtiben felírt telefonszámokat, címeket...Eddig, ahány kis cetlim volt, az annyifelé...
(folyt.köv.)

Örömmel

fedeztem fel az mtv videótárában itt és itt egy Polcz Alaine emlékére készült dokumentumfilmet. Ajánlom mindazoknak, akik úgyanúgy szeretik őt és a könyveit, mint én...

Öt hónapja

vagyunk itt. A gyerekek még nem tudják a nyelvet, csak szavakat, de ezen tudásukat sem nagyon csillogtatják, mert nem tudom miért nem...Hm, igen, már sokadszorra magyarázom a tanároknak, hogy nem, nem szoktunk velük itthon németül beszélni, és igen, sokat tanulok velük, és előre is köszönöm a türelmüket. Danke schön. Amúgy kedvesek, de tényleg.
Visszatérve a gyerekek német tudására: bezzeg, ha fagyit kell venni, és én nem veszek, akkor tudnak venni maguknak, és ha nem vagyok szemfüles, még nyalókát is vesznek hozzá.

Amúgy csak most gyűjtöttem elég bátorságot hozzá, hogy elkéreztessem Sára egyik osztálytársát egy kis játszásra . Mert mindig túlóvatoskodom a dolgokat. És mert szerintem idő kell ahhoz, hogy megbízzanak bennünk, meg ilyenek. Szóval ma órák után eggyel több gyerkőt hoztam haza, és hamarosan jönnek érte a szülei. Közben meg fülelek, figyelem, hogyan kommunikálnak a gyerekek. Hát úgy, hogy a Kalákát hallgatják, és közben Sára magyarul tanítja a barátnőjét...:)

Mondjuk, hogy

mától fogva gyűjtöm a régi képeket, képeslapokat. Ez pont olyan, mint amikor egyik barátnőm azt állította, hogy ő gyűjti a városképes bögréket, és megkérdeztem, hogy hány darabja van már, aztán ő azt mondta, hogy egy. :) Azóta már van minimum kettő, mert én is vittem neki egyet a szülővárosomból. Szóval: nekem még nincs egy régi képeslapom sem, de attól még lelkes gyűjtő vagyok, és ha valaki véletlenül Grazban elmenne azon kis antikvárium előtt, ahol elég olcsón egy csomót lehetett volna venni (késő bánat, eb gondolat!), akkor jusson eszébe, hogy de lennék a helyében.

Az éjjel

megnéztem ezt az igaz történeten alapuló filmet. Egy fickóról szól, aki elmegy egy távoli, exotikus szigetre, hogy misszionáriusként dolgozzon a beszülöttek között. A nyelvet nem tudja, persze, és van benne egy olyan rész, ahol annyira felbosszantja ez a tény, hogy nekiül, és napokig nem eszik, nem érdekli semmi más - csak olvassa az angol Bibliát párhuzamosan a bennszülöttek nyelvén írottal. A végén persze kidől, de meg is alapozódik végre a nyelvtudása. Eléggé drasztikus formája a nyelvtanulásnak, de működik.
A wikipédián találtam egy bejegyzést, amit ugyancsak nagyon érdekesnek találtam. Lomb Kató nyelvtanulási módszeréről szól.
"Ahogy fogalmazott, a nyelvek világában három „autó”-val közlekedik, nevük: autolexia, autográfia és autológia. (E görög eredetű szavak elemei közül az auto- az önmagát jelenti, a -lexia, -gráfia és -lógia pedig az olvasást, írást és beszédet.) Az autolexia az önmagamnak való olvasást jelenti: a könyv, amit egyedül fedezek fel, ami mindig újat és újat nyújt, amit bárhová magammal vihetek, ami nem unja el a kérdezősködést. Az autográfia az önmagamnak való írást jelenti, amikor a gondolataimról, élményeimről, mindennapjaimról megpróbálok épp azon a nyelven írni, amit tanulok; nem baj, ha butaság, nem baj, ha hibás, nem baj, ha egy-egy szó kimarad. Az autológia az önmagammal való beszélgetést jelenti, amikor a gondolataimat, vagy amit épp az utcán látok, megpróbálom jártomban-keltemben a tanult nyelven kifejezni, eldiskurálok magamban."
És itt megint arra gondolok, hogy érdekes, ahogy az emberek egymástól függetlenül találják ki ugyanazt. Hogy azt hiszem, eredeti ötletem támadt, aztán később látom, más már rég kitalálta. :)
Merthogy a német nyelv keserves elsajátításának rögös útján én tulajdonképpen főleg az autolexiát használom, és eddig nem is hallottam Lomb Katóról. Ami az autográfiát illeti, hát...khm...elő kellene vennem újból a német blogom, nemdebár..:) Az autológia még új terület nekem, de ezen ne múljék...
Szóval, ilyenek vannak. Mindennap tanulok valami régit és újat.