Tegnap

délután, pontban 14,51-kor rám tört a megfázás. De tényleg. Pont akkor néztem az órára, és pont azóta kóválygok zsebkendőkkel és gyógyteás bögrékkel magam után. Úgy hogy ma szeretnék meggyógyulni nagyon hamar, és nem a tőlem megszokott stílusban hetekig halódni. Csak még előtte bedagasztok másfél adag kenyeret, aztán negyed tizenkettőig gyógyulok, aztán három óráig más dolgaim vannak, de utána megint gyógyulok, remélem ennyi elég lesz.
Amúgy pedig szerintem nem jó érzés két szék alatt a földre huppanni, illetve jobb adni, mint kapni - vagyishogy rosszabb elfogadni, mint adni. A közmondásokat nagyon nem szeretem, mert egyrészt mindig igazuk van, másrészt ha rólam van szó, sajnos akkor is igazuk van, és amikor ilyen igazság valósággá válik a hétköz- illetve ünnepnapokban, mindig tanulni kell belőle valamit, ami ugyan pozitív, csak éppenséggel azzal a felismeréssel járnak, hogy nem is tudom okosságosan intézni a dolgaimat, és hogy még büszke is vagyok ráadásul, és hogy ezen tulajdonságomat néha szögre kell akasszam. Érted.