Úgyse

fogjátok kitalálni, mit csináltam ma. ( Vigyázat, a legújabb mártabolondéria következik.) Hát például szappant főztem. Na jó, azt még nem tudom, jó lesz-e ténylegesen...de csupa olyan dolgot tettem bele, ami szép, jó és hasznos a bőrnek. Ugyanis kezdem mindinkább nem bírni a boltból vett szappannal vagy tusfürdővel való mosakodást, illetve hát a bőröm tiltakozik.
Először is kimentünk a kertbe, szedtem egy csokor virágot és leszedegettem a hamarosan száradófélbe kerülő virágokat: rózsákat, csokoládévirágot és levendulát. Amúgy ebben az állapotban nagyon szépek a virágok.


Aztán - míg a gyerekek megnéztek egy mesét (nagyon fontos, hogy ne legyenek ott a konyhában szappanfőzés közben) - én húztam egy rózsaszín gumikesztyűt, feltettem a napszemüvegem (mert nem találtam sehol T. búvárszemüvegét), és emígyen felszerelkezve mindenféle védőeszközzel elkészítettem életem első ( de ha sikerül, nem is az utolsó) szappanát. Van benne mindenféle, a recept nem titkos, de nem is fogom ide most beírni ( nem én kerestem ki a netről, nagyon köszönöm, hogy nekem is ideadtad, te kedves A. :), de amit mindenképpen kiemelnék a hozzávalók közül, az a kecsketej. Meg a méz. Meg az olívaolaj. Meg a sáfrányolaj. Meg hát egy csomó minden, ami nélkül nem lesz szappan a szappan.
A végén sütiformákba öntöttem a keveréket, holnap este már kiszedhetem, felvághatom őket, és aztán már csak négy hetet kell várnom, hogy ténylegesen tudjam, jó lett-e vagy sem...Majd meglátjuk.

Ma például

ki sem léptem a házból (mert morcosmárta voltam), de legalább takarítottam, persze ilyenkor sohasem állít be váratlan vendég, hogy lássa, milyen szép rend+tisztaság van. ( Amúgy ezennel bevégeztem a rendrakós bejegyzések sorozatát, akit ilyesmi érdekel, olvasson például takarítós blogot, mert létezik olyan is.)
Viszont a gyerekek valami édes kis tündérek voltak. Reggel ilyen szépen megterített asztal várt ránk. Nekem mentateát főztek. (Mostanában ez a kedvencem, egy bögre teához két kis darab barna kandiscukrot teszek, hát az valami nagyon finom.)


Komolyan, olyan szép volt, mintha minimum egy szilveszteri ünnepi terítékhez lett volna szerencsénk...még ilyen csillogós kis karácsonyfákat is szórtak mindenfele.


És kis tündéreket rajzoltak - ragasztottak fogpiszkálókra, szóval minden, de minden olyan szép volt, mint az elegancia netovábbja...:)

Ma például

csöppet sem haladtam a nagytakarítással. Délelőtt főztem, s miután mindent meg is ettünk, elvittem a gyerekeket egy szomszédos falu játszóterére, ahol találkoztunk Juttáékkal egy kis piknikezésre. Amúgy Jutta nagyon gyorsan és sokat beszél németül, és meg van győződve, hogy én mindent értek, amit mond, pedig nem. Nem baj, a barátság nem ezen múlik.




Délután megint nem tudtam takarítani, mert inkább elvittem a gyerekeket fagyizni. Itt kérlek, nekem előre köszön a fagyisfiú, ha meglát a városban, mert nemkevés pénzt hagyok én ott nála.


Este pedig újfent azért nem tudtam takarítani, mert olyan meleg volt egész nap, hogy muszáj volt elmenni a Goethe forrásához. Itt van egy ilyen szépen kialakított kis medenceszerűség és bárki, bármikor bemehet lábatlógatni.


After all, tomorrow is another day...

Tudom, hogy

lassan készülnünk kellene a hamarosan kezdődő iskolára, de na... Inkább a megkezdett nagytakarítást csinálgatom, igaz nem sok látszattal, s azt is megmondom, miért nem. Mert mindig felborítjuk a szép kis rendet-tisztaságot. Ugyanis ha mindig csak erre figyelnénk, akkor soha nem sütnénk például csokis muffint. Mondjuk ezt Sára sütötte, én csak néztem. :)


Ma pedig elmentünk áfonyát szedni. Ez egy szörnyen szaporátlan foglalatosság amúgy, de arra gondoltam, ha csak egy pici üveg lekvárt főzhetnék, annyira boldog lennék, ugyanis én még soha nem ettem ilyet.


Aztán mikor összeraktuk amit szedtünk, pontosan 1 kg lett, s ebből négy kis üveg lekvár, plusz egy kis kóstoló. Most nem azért, de szerintem soha nem ettem még ilyen finomat...annyira szép a színe és finom, intenzív az íze! Azt hiszem, majd csak karácsonykor ha eszünk belőle, mert az ilyen finomság igazán csak ünnepnapra való.

Nagyon szerettem volna

ma reggelire puliszkát főzni. Mert mindannyian épp itthon voltunk és azt úgy közösen jó enni. Ugyanis még maradt egy kis igazi erdélyi juhtúróm, és annyira finom a juhtúrós puliszka, de nem akárhogyan, hanem szépen juhtúróval rétegezve, aztán rétegezés után kicsit hűlni hagyni, de ne nagyon, mert az úgy pont finom.
Az otthoni kukoricaliszt az durván őrölt, na de itt nem találtam olyat, hanem csak jó drágán nagyon finomra őröltet, de az tény, hogy bio is meg gluténmentes is volt ráadásul, és az mindjárt más. :) Igaz, hogy megfőzni már nagyon nehezen tudtam, akkora gömböcök lettek benne, hogy csuda. Olyan volt, mintha finomlisztet akartam volna sós vízben megfőzni. A végén kicsit mixereltem rajta, így lettek a nagy gömböcökből kicsik, és az mindjárt más. Szépen rétegeztem, hagytam kicsit hűlni, de nem nagyon, tény, hogy mire mentem nézni, vajon milyen lett, a családom alig hagyott nekem is valamit. Muszáj lesz utánanéznem, vajon nincs-e itt erdélyi juhtúróhoz hasonló termék is...hiszen juhok itt is vannak elvileg.
Így van ez, ha az ember összevissza vándorol a világban. Úgyis mindig azokat az ízeket fogja keresni, amik éppen a messzi távolban vannak.

Á, nincsen

kedvem semmihez. Arra gondoltam, sírdogálhatnék csöppet, de minek, ha úgyse látja senki. Kint olyan, mintha dézsából öntenék. Legalább nem kell locsolni a kertben.
További saját magam sajnálása helyett inkább előveszem a nyári képeket és mesélek kicsit. Tarts velem, te nyájas olvasó, ebben a szelíd módjának a feldolgozásának a szomorúságos hangulatomnak.

Szóval. Én nagyon megszerettem a mediterrán helyeket. Eddig ugyan még csak egyetlenegy mediterrán helyen voltam, de ezt extrapolálom az összes ilyen sarkára a világnak.
Én köztudomásuan hétalvó vagyok, ( csak sohase hagynak ezen szenvedélyemnek hódolni), Horvátországban mégis minden reggel korán keltem, s míg a többiek aludtak, én olvastam. Vagy pedig elmentem dinnyét venni és bóklászni a környéken, meg fényképezgetni. Egy ilyen sétán láttam ezt a szép kis házat. A régi házaknak mind ilyen kőből készített teteje van.


Ezt a képet egy hajókiránduláson csináltam. Mi a távoli, szemben levő parton laktunk amúgy, ahonnan minden este láttam a szemben levő Brac szigetének a csücskében ezt a kis világítótornyot. Ez az én saját világítótornyom, jó volt közelről is látni.


Annyira szeretem ezeket az ablakokat. Azt hogy fazsalusak és azt, hogy nemcsak dísznek vannak. Az ottaniak teljesen belakják az ablakokat (is).


A következő két kép nekem nagyon tetszik. Hogy ilyen kicsi oltárszerűségeket alakítanak ki a ház falán vagy egy magas kőkerítés sarkában, szépen elrendezik...nekik ez fontos. Szerintem aranyos.



S ha már mediterrán valami, akkor onnan nem hiányozhatnak a szűk utcák ( s szemközti ablakokkal:) és a száradó ruhák.


Ez Dubrovnik. Azzal a sok szép régi, most is jól belakott kőépülettel. Feltétlenül vissza kell mennem oda. Most csak végigrohantunk rajta, pedig én szeretek ráérősen bámészkodni.


S amiről beszéltem már: mindenütt kőépületek, zsalus ablakok, virágok és száradó ruhák. (Aki hozzám hasonlóan szereti az apró részleteket, kattintson rá a képekre, mert különben nem fogja látni, hogy a virágok mellett-mögött befőttesüvegek is vannak...:)

Egyszerű történet

A nap java részét a kertben töltöttük persze, mert szünidő van. Hát meg amúgy is. A gyerekek elővették a kerti mappájukat és egy ideig rajzolgatták bele a virágokat. Annácska például a szellőrózsát. ( Amúgy ez a kertésznadrág, ami rajta van, ez a kedvenc nadrágja. Már kinőtte egy fél éve. Még van egy barna hosszúnadrág és egy két éve kinőtt piros ujjatlan ruhácska...ezt a három ruhadarabot hajlandó csak felvenni, ha esetleg mást is látni rajta, akkor azt jelenti, nagyon szigorú anyuka voltam és valószínüleg kiabáltam is. )


Aztán eleredt az eső. De nem bántuk.


Aztán még jobban eleredt és végre lehetett táncolni az esőben.


Aztán hazajöttünk.

A lepkeszelídítő :)

Valahogy

úgy sikeredett, hogy csupa szomorú könyvet olvastam a szabadság alatt. (Vigyázat, mindenféle irodalmi szösszenkedés következik.) Hogy csak egyet említsek: még kiköltözésünk előtt vettem meg otthon antikváriumban John Steinbeck "Érik a gyümölcs"-ét és hát ezt vittem magammal olvasgatni a tengerpartra. Megviselt. Volt hogy éjjel azzal álmodtam, nekem is minden nap össze meg szét kell pakolnom az összes dolgainkat és mindig máshol kell táboroznom a családommal, reménytelenségben és bizonytalanságban.
Mikor a hegyekben voltunk pedig, véletlenül pont egy Tóth Árpád versválogatást tettem oda minden eshetőségre. Ó. Azt olvastam valahol, hogy a legjellemzőbb szavai a : bús, halk, szelíd, félszeg, fáradt, beteg, kopott, bágyadt, borong. Nem valami szívderítő mindenesetre. Viszont pont nála olvastam egy olyan szépet, hogy :
"Hátha a bú
Íze kapat a legbölcsebb derűre?"
Nekem tetszik ezt a kifejezés. Kicsit feloldja azt az ellentétet, amit magamban is sokszor látok, hogy bár nagyon tudok szomorkodni, de ez a "bölcs derű" azért még soha nem hagyott cserben.

Visszatérve az Érik a gyümölcsre, most nagy szorgosan be fogok pötyögni egy idézetet belőle, amit sokszor elolvastam. Én messze nem vagyok ilyen erős és bátor, mint ő, de kicsit azért szeretnék hasonlítani a regényben egyszerűen csak Anyának hívott asszonyhoz. Amúgy ajánlom olvasásra a könyvet, csak ne nyaraláskor tegyétek.:)

Kinézett a napsütésbe. Telt arca nem volt puha: önuralom és gyöngédség látszott rajta. Mogyorószín szeme mintha minden lehető tragédiát átélt volna már s a fájdalom és szenvedés lépcsőin emelkedett volna fel a magasztos nyugalomig és emberfeletti megértésig. Látszott rajta, hogy ismeri, elfogadja, szívesen látja a maga helyzetét, hogy ő a család fellegvára, bevehetetlen erőssége. És mert az öreg Tom meg a gyermekek csak akkor érezték a fájdalmat meg a félelmet, ha ő is tudomásul vette, megtanulta a fájdalmat és félelmet megtagadni önmagában. És mert - ha valami örvendetes dolog történt - ránéztek, hogy örvendezik-e: megszokta, hogy jelentéktelen dolgok miatt is örvendezve kacagjon fel. De nyugalma többet ért még öröménél is. Erre a megzavarhatatlan nyugalomra rábízhatta magát a család. Nagy és szerény családi helyzetéből méltóság áradt és tiszta, nyugalmas szépség. Mert ő volt a család gyógyító orvosa: biztos, nyugodt és hűvös lett a keze. Mert ő volt a család döntőbírája, elfogulatlanul ítélkezett, mint egy istennő. Mintha tudta volna, hogy az egész család meginog, ha ő ingadozni kezd, s ha igazán megrendül vagy kétségbeesik, vége a családnak, a cselekvő akarat kivész belőle.

Ha

így haladok a tereprendezéssel,- ami jobbára a mindenféle óriásira nőtt gazok kigyomlálásából áll - akkor hétvégén talán be is füvesíthetem a fák alatti területet. Még soha nem csináltam ilyet, de nem lehet az olyan nehéz.

Közben egy csomó új virág nyílt, például ez a narancssárga liliomféleség...


Enikő épp egy ágat ültet el a kiskertjében, az lesz az ő saját kisfája... az előtérben a saját kicsi kezei által elszórt magvakbók kikelt sarkantyúvirág sárgállik.


Nem tudom eldönteni, hogy ez akkor mályvarózsa, vagy nem mályvarózsa. Help me, please. :) Ezt ültette Anna.


Ezt mondjuk végképp nem tudom, hogy micsoda, de nagyon tetszik. Érdemes rákattintani, mert nagyon szép a szirmok széle. Olyan kis fodros.


Azért ha őszinte akarok lenni, az összes közül ezt a kis bogáncsfélét zártam szívembe a legjobban...mert szép a színe, meg olyan szerényen húzódott meg a hivalkodóbb virágok árnyékában. Nagyon érdekelne a neve, ha esetleg tudja valaki.

Ugyan

ez még mindig anyuék udvarának egy részéről készült, mert ma elfelejtettem lefényképezni a mi kertünket. Amit három egész hétig nem láttam, nem gyomláltam, nem fotóztam és most boldogan rohantam megnézni, mi van vele. Hiányzott nagyon.
A feketeribizli és az egres pont akkor ért meg, mikor mi nem voltunk itthon és én azt hittem, hogy akkor kárba veszik, de mikor hazaértem, egy levél várt Bärbeltől - akit megkértem, hogy menjen ki a gyerekeivel és egyék meg az epret, málnát, ribizlit ami érik, esetleg locsoljon egy kicsit, ha nagy a szárazság - na, és azt írta, hogy ők bizony leszedték mind a 8,3 kg feketeribizlit és 6,3 kg egrest és szépen elvitték egy falusi feldolgozóba, ahol szörpöt készítenek nekünk belőle, nekem csak érte kell mennem és kifizetnem a feldolgozási árat. Hát ilyen kedves ez a Bärbel, de tényleg. Most ő nyaral és én locsolom az ő virágait.
Leszedtem ma a pirosribizlit is, az későbben érik, mint a fekete. Még találtunk pár szem málnát is. Ezenkívül, csak zöldhagyma termett még, de az nagyon finom, az összes többi zöldség...hát hogyismondjam, nem kelt ki, kinyiffant vagy nem is tudom. Ügyetlen volt a kertész. Viszont feléledt az általam ültetett kis oregánóbokor és lesz kömény is. Talán a cukkini is helyrejön, meglátjuk.
A gyerekek által ültetett virágok viszont kikeltek és nagyon szépek. Anna annyira lelkes lett, hogy kivitt az ágyások mellé egy széket és csak gyönyörködött a virágaiban. Annyira édes volt a kis arca, már csak ezért az egy pillanatért megérte foglalkozni az egész kert-projekttel.
A két, általam ültetett rózsabokor is virágzik. Egyik sárga, a másik piros. És a csokoládévirágból egy egész bokornyi lett. Szóval mindenféle empírikus megfigyelések és kutatások alapján megállapíthatom, hogy eddig legjobban a virágtermesztésbe tanultunk bele és ez igenis fontos és hasznos dolog. Amúgy tervezem a kert negyedének, a két szilvafa alatti résznek a befüvesítését és talán egy pici kőfal építését a füves rész szélére, olyan kicsit mediterránosat, amilyet mindenütt látni Horvátországban. S ha ezzel készen leszünk, beszerzünk egy finoman ívelő vasasztalkát, hozzá két bájos vasszékkel és majd oda fogok kiülni az ajándékba kapott szépfüzettel, hátha akkor majd eszembe jut, hogy mi szépet, jót és hasznosat írhatnék is bele...(meg az összes többi üresen vagy majdnem üresen álló szépfüzetbe.)

Nem

nagyon megy ez a beszámolósdi, nézem a képeket, de hát ígyse-úgyse adják vissza azt, hogy milyen is a tenger meg milyen jó illata van a mediterrán fenyőknek vagy a sós vízes bőrömnek...


Vagy milyen jó elszöszmötölni apu kis műhelyében...


...meg aztán elkunyerálni anyutól a régimódi falvédőt...



Vagy 2500 m magasságából nézni a havasokat és az erős szélben száguldozó felhőket.


Szóval mindenütt jó, de legjobb ott, ahol éppen vagyok...mondom én, így aztán nem is nagyon akaródzott visszajönni ide abból a szépséges Erdélyből. Persze azért vágytam már a kis hétköznapjaink után is. S annyira utálok nagy szavakkal dobálózni, de azt hiszem, nekünk, akik egyszer vagy - mint én is, - kétszer váltottunk lakóhelyet (majdnem hazát mondtam), már csak ez az önként vállalt sorsunk: állandó honvágyban élni a másik, éppen (földrajzi szempontból) távoli otthon után.

Azt hiszem, a

kicsomagolás ugyanolyan körülményes lesz, mint a becsomagolás, még az autóból sem pakoltunk ki. Ezért is nem tudok most sok képet mutatni, merthogy ezek egy része is odalent van egy USBStick-re rögzítve a narancssárga hátizsákban, és hát még nem pakolta ki saját magát...A képek egy másik része pedig azon a kártyán van, ami abban a gépben volt, amit valószínüleg elloptak a hátizsákomból még Dubrovnikban, így jár az ember, ha szétszórt és nem vigyáz a dolgaira. Na nem baj. Majd szép lassan csak összeszedem magam.
Amúgy egy hetet voltunk a horvát tengerparton aztán két hetet töltöttünk anyuéknál. Mama is ott volt nagy-nagy örömömre...Igazi régimódi asszony, aki a világért sem venne fel egy színesebb ruhát magára, még a bordó gombokat is lecserélte feketékre egyik ruháján...:) Ja, és mindig sötét kendőt köt a fejére, én pedig állandóan fotózgattam titokban és mikor egyszer észrevette, rámszólt, hogy várjak egy kicsit, míg elrendezi magát. Az elrendezés annyiból állt, hogy lekapta a kendőt a fejéről és így született ez a kedvenc felvételem róla, ami nemmellesleg azt is bizonyítja, hogy a szépség az kortalan. (Vagy olyan nyolcvan év körüli, de hölgyek esetében nem említünk konkrét évszámokat ugye...:)

Itt

üldögélek a konyhaasztalnál, nézegetem a felhalmozódott postát, hallgatom a németországi madarakat, - s természetesen már az éjjel, sötétben megnéztem a virágaimat is - meg aztán iszom a teljesen ízetlen kávét ( apropó: kávésdobozt hűtőben legjobb tartani, különben három hét alatt, hát meg amúgy is teljesen elmegy az íze, csakhát én ezt jól elfelejtettem...) Nem akartam ám ilyen korán kelni, mert nagyon későn feküdtem le, de ha már úgyis felébresztett egy telefonhívás...meg aztán bevallom férfiasan, nagyon hiányzott már a mindenségnek ez a kis rózsaszín sarka. Köszönöm a mindenféle kedves kommenteket, a mindenféle kedves díjakat ( még nem volt időm igaziból átolvasni a bejegyzéseiteket, de többfele is láttam ilyesmiket, köszi mégegyszer, nagyon értékelem őket...), s akkor én most igyekszem megint belakni ezt a blogot, s nem elriasztásképpen mondom, de hamarosan mindenféle képes beszámolók fognak következni. :)