Mese születésnapomra.

Volt egyszer egy szegényleány.
Nem volt neki a világon egyebe, csak egy ütött-kopott, kidőlt-bedőlt szekrénykéje.
Tele volt ez a szekrény mindenféle érdekes dolgokkal. Ez volt ugyanis a szegényleány egyetlen foglalkozása a világon: gyűjtötte-gyűjtögette a szokatlan kincseket az ő egyetlen szekrénykéjébe.

A felső polc tele volt történetekkel. Mindegyik olyan volt, amilyen. Nem volt se elejük, se végük, nem is nagyon kellettek senkinek, mert az emberek az olyan históriát szeretik, amelynek van értelme és van eleje meg van vége. Összeszedte a szegényleány ezeket az összegyűrt történeteket, kisimítgatta szépen és eltette-teszegette őket a gyűjteménybe.

A felső polc alatt volt az üres füzetek polca. Sok-sok füzete volt a szegényleánynak, de egyikbe se írt soha semmit. Nem azért, mert nem szerette volna. Mindennél jobban szerette volna. Mikor aztán újabb füzetet kapott ajándékba, megköszönte nagy komolyan, megsimogatta a borítóját és eltette szépen az üres füzetek polcára, a gyűjteménybe.

Volt egy polc a papírdarabkáknak. Ezekre írta a szegényleány a mindenféle kallódó szépséges szavakat, hátha jók lesznek még valamire. Sose lehet tudni. Elővette néha a papírdarabkákat, nézte-nézegette őket, majd visszatette szépen a gyűjteménybe.

Volt egy polc a csészéknek. Abban az időben szokásuk volt a barátoknak csészét ajándékozni egymásnak, hogy mikor látogatóba mennek, legyen miből a teát inni. Szép kis csészéi voltak a szegényleánynak, ahány - annyiféle. Volt ott kecses, magas, icike, picike, közepes, csíkos, virágos, pöttyös, fületlen, repedt, egyszóval: mindenféle. Mikor aztán jöttek a barátok, nagyon megörült a szegényleány. Főzött teát, sütött kekszet, és itták-iszogatták a gőzölgő teát. Volt amikor beszélgettek, volt amikor nevetgéltek, volt amikor sírdogáltak és volt, mikor csak úgy hallgattak, mert bizalommal voltak egymás iránt és miért kellett volna társalogni. Mikor aztán hazamentek a barátok, visszatette-teszegette a szegényleány a csészéket a gyűjteménybe.

Egy szép napon arra járt egy öreg vándor, nem volt neki egyebe, csak egy tarisznyája. Megkérdezte a szegényleányt, nem adná-e neki a szekrénykéjét, mert ő odaadná érte a vándortarisznyáját.
Gyűjtögettem eleget, gondolta a leány, és sose volt még tarisznyám. Kinyitotta az ütött-kopott ajtókat, végignézte utoljára a történeteket, az üres füzeteket, a papírdarabkákat és a mindenféle szép kis csészéket. Kiválasztotta a legszebb történetet, a legszebb füzetet, a legszebb szót és a legkedvesebb barát csészéjét. Otthagyta a többit ajándékul az öreg vándornak. Majd nyakába kanyarította a vándortarisznyát, benne az elcsomagolt kincsekkel és elindult arra, amerre gondolta hogy van a messzi távol.

Így élt-éldegélt boldogan a szegényleány. Mikor elfáradt, megállt pihenni. Ha útközben meghívta valaki teázni, elővette a csészéjét. Ha vidám volt, később elszomorodott, ha szomorú volt, aztán felvidult. S ha szépen megkérték, hát időnként elővette és elmesélte a tarisznyába elcsomagolt legszebb történetét.

Aki nem hiszi, járjon utána.

Minden reggelnek

megvannak a maga jól bejáratott mozzanatai ugye. Háromnegyed hatkor felkelés, kávéfőzés, teafőzés, tízóraikészítés, reggelikészítés, mindenki tudja. A kezek, a lábak teszik maguktól a dolgukat, míg a tulajdonképpeni márta is felébred. Aztán nyolc után mindig bekapcsolom a gépet, elolvasom mi újdonságot írtak a kedvenc, engem mindig inspiráló fotós blogon. A ma reggeli bejegyzésnek volt némi köze a reggeli kávéhoz, s mivel én jóval korábban megittam az enyémet, gondoltam lefényképezem a teámat.

Levelet kaptam Párizsból. Szeretem, ha eszébe jutok valakinek Párizsban. Jó érzés, köszönöm.

Amúgy itt a tavasz, végre, új sapkák készültek a lánykáknak, kinyíltak a krókuszok a kertben és még egy pici kék virág is kinyílt, aminek nem tudom a nevét, de gyönyörű...Máskor muszáj lesz vinnem csereruhát, mert olyan kis aprók ezek a szépségek, én meg nem tudok a ruhám tisztaságára vigyázni, ha beléjük feledkezem.

Mesélgetős.

Ezt a kis órát is tegnap vettem, a bolhapiacon. Olyan szépnek találom. Szegény árus, mikor látta, hogy nem tudok és nem is akarok alkudozni, magától levitte az árát. Szeretem, hogy olyan kis régimódi. Meg kell még szokjam a használatát, eddig mindig a mobiltelefont nézegettem, ha tudni akartam hány óra.


Nem tudom, kik lehettek ezek a hölgyek, nincs semmi írva a levelezőlap hátuljára. De látszik, hogy egy csapatba tartoznak, teljesen egyforma a ruhájuk, a kalapjuk. Talán nővérek lehetnek, nem tudom. Olyan kis komolyak.


Ennek a fényképnek a hátulján írás is van, de sehogysem tudom kiolvasni. Csak annyit, hogy egy bizonyos Hans írta egy bizonyos kedves Anninak, hetven évvel ezelőtt.



Ez itt egy hely, ahova vágyom egyszer elmenni.


××××

Én úgy vagyok vele, hogy nincs itt túl sok barátom. Sokszor abból élek, amit a posta hoz nekem. Sokszor sokáig nem hoz semmit, nem ír senki emailt, se kézzel írott levelet. Máskor pedig váratlanul levél vagy csomag érkezik, és én meg csodálkozom, hogy például ilyen emberek vannak, akik viszonzást nem várva egyszerűen csak azt szeretnék, örüljek egy kicsit. Szóval, itt is és még egyszer, köszönöm.

Majdnem két éve

mondogatom, hogy gyűjtöm a régi képeslapokat. Mindezt anélkül, hogy akár egyetlen darab ilyen képeslappal rendelkeztem volna. Ma egy bolhapiacon vettem néhány régi képeslapot, fényképet. Nem sokat, mert a gyűjteményt apránként szokták felépíteni.
Ha a mai napnak lenne színe, akkor ilyen szép ódon kastélyos, otthonos szín lenne az.

Lassan rongyosra

hallgatjuk így Húsvét előtt a Music of the Passion of Jesus Christ c. gyűjteményünket. Bach, Mozart, Beethoven, Handel és társai, nem túl könnyű hallgatni őket, de most jó, a gyerekek is szeretik. A szerintem egyik legszebb darab ez.

Közben így, hogy jobban ráértem, a múlt napokban újra elolvastam C.S.Lewis A fájdalom c. könyvét, úgy ahogy az ő könyveit szoktam olvasni: aláhúzogatással és helyenként hatalmas kérdőjelekkel. Szeretem, ahogyan jár az esze. Mégis legjobban az előszó előtti George MacDonald idézet maradt meg az egészből: Az Isten Fia nem azért szenvedett egészen a halálig, hogy az embereknek ne kelljen szenvedni, hanem azért, hogy a szenvedéseik olyanok lehessenek, mint az övé. Már ha szenvedésnek merjük nevezni azokat a csipp-csupp dolgokat, amik miatt időnként megfájdul a szívünk.

Közben meg zajlik az élet, mint mindig, zongorapötyögtetéssel, vasalt ruhákkal és színes festményekkel.
Sose fogom megszokni, hogy ennyi minden elfér egyidejüleg az ember életében és szívében.
De azért szeretem, hogy így van.

Zöld, barnás és

és napsütötte a reggelem. Jó korán keltem, mert eszembe jutott, gofrit fogok sütni a családnak. Mikor Anna kijött a konyhába, mesélte, az éjjel friss, porcukros gofriról álmodott.
Szokásos dolgokról beszélgettünk, és boldog voltam, hogy tudhatom, milyen az, mikor a viseltes szónak is hamva van.

"vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad"
(Kányádi Sándor: Viseltes szókkal)

Bevallom

férfiasan, hogy tegnap orvosnál jártam. Ez csak azoknak fantasztikus hír, akik esetleg személyesen ismernek közelebbről és azok közül is csak azoknak, akik hozzám hasonlóan bármit elkövetnek, hogy ne kelljen orvossal közelebbi kapcsolatba kerülniük. (Egyikükhöz való férjhezmenetel nem számít. )
Utolért, hogyismondjam, egy olyan kellemetlen betegség, amelyről úrihölgy nyilvánosan nem is beszél. A férfiak meg amúgy sem értenék, mert nincs hogy.
Szóval annyira szenvedtem már, hogy dobogó szívvel csak elmerészkedtem a háziorvoshoz. Ilyen helyzetekben valahogy olyan leszek, mint egy elveszett kisgyerek, és ez már így is marad tán, ha eddig így volt. Nyilván a hozzám hasonlók kedvéért öltözött az egész orvosi személyzet narancssárgába a félelmetes fehér szín helyett, nekem mindenesetre jó kedvem lett tőle. Aztán elmentem még kiváltani a gyógyszeremet, de az éppen nem volt raktáron. Mikor elmondtam, hogy én nem nagyon leszek képes később visszajönni érte és nincs is ki elhozza nekem, futárral küldték el délután az antibiotikumot, külön fizetnem - ugyan számomra még nem természetesen, de - nem kellett érte.
Szóval most gyógyulgatok, próbálom egy elfogadható szint fölé tornázni az életkedvemet, és örülök annak, hogy olyan országban élhetek éppen, ahogy narancssárga az orvosi köpeny és hazaküldik a patikából a fontosgyógyszert, bár tény, hogy a joie de vivre valami egészen más tényezők függvénye.
(Ma nincs fénykép. :)

Az ünnep

akkor is ünnep, ha a messzi távolban tartják a fürdőszoba takarítása közben.

Mostanában

semmi sem sikerül, aminek nekifogok. Elkeserítő, mit mondjak. Ha mindent megteszek a családi harmónia érdekében, akkor a gyerekek elkezdenek civakodni. Ha elhatározom, most aztán mindenképpen türelmes anyuka leszek, perceken belül én is kiabálok. Mikor valamilyen oknál fogva úgy gondolom, egy ideig nem kapcsolom be a számítógépemet, hogy csakis imádsággal, elmélkedéssel töltsem a máskor netenlógással töltött időt...mit is mondhatnék, hát itt vagyok. Nem vagyok én sem jobb a deákné vásznánál.

Viszont, minden rosszban van valami jó is: a gyerekek igazán szép kis kuckót építettek maguknak és lassan levelet bont a múlt vasárnap hazahozott ágam.
S mindez belefért egy vasárnap reggelbe, így ahogy mondom.

Ilyesmik vannak.

Nem tudom, mikor

írok majd megint ide, de addig is bemásolom az egyik legkedvesebb versemet. Nagyon szeretem, minden egyes betűjét.
Majd a kép után lesz. :)



Pilinszky János:

Egy szép napon

Mindig az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szelíden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.

Mindig,
mindig is hazavágytam.

A matematika

nagyon szép és érdekes tudomány ( csak ahogy Rosa mama is megmondta, azt még nem találták fel, viszont addig is élni és matekezni kell). Én tudom, hogy így van, és méltó dologért hullajtanak annyi keserves könnyet az én kis lánykáim. Mire kész a lecke, a nap is lemegy. S hogy a kicsi és nagy bánatos szívek felderüljenek kissé, teapartit rendezünk a nappali padlóján. Végezetül zongorajátékkal kísért egyszerű kis dalokat hallgatunk.
Szeretem a nappali padlóján felszervírozott teát.

Hosszú leszek és csapongó, mert csak.

"Az evést nem szabad elkapkodni." Ezt ma reggel mondta a drága kis Annácska, miután feladtam minden arra irányuló próbálkozást, hogy gyorsabb evésre bírjam. Bármilyen rohangálást is műveljen a család többi tagja körülötte, ő egyenes háttal, irigylésre méltó nyugalommal eszi minden áldott reggel legalább fél órán át a vajaskenyerét. Végül is igaza van. Mert van neki egy édes jó anyja, akinek köszönhetően azért minden reggel időben odaér az iskolába, s hogy emiatt már reggel fél nyolcra nagyjából végkimerülésben leledzik szegény, az már igazán nem az ő baja. :)

××××

Ma bearanyozódott a reggelim, de tényleg. Szép volt.

××××

Nagyon szeretek fényképezni. Amolyan hobbifotózásra gondolok, persze. Van néhány példaképem, akiknek a képeit sokáig el tudom nézegetni. Meg fel vagyok iratkozva egy német fotósblogra, amelynek a cikkeit minden áldott reggel elküldik az email fiókomba. A mai cikkben az irigységről volt szó, ami akkor foghat el, mikor azt látom, más sokkal szebb képeket készít, meg az elkedvetlenedésről, ami az előbbinek egyenes következménye. Tudomásom szerint más szebb képei miatt még nem irigykedtem, de minden bizonnyal ismerem ezt a nem túl nemes érzületet az élet más területeiről...A következő szavakat egy Zack Arias nevű fotós írta, mondjuk ez meg éppen angolul van, de nekem bátorítás volt ma reggel:

Every photographer in all of history was a horrible photographer for some period of time.

They learned.
The grew.
They had dark days.
They persevered.

That is the way of the artist.

Just be patient.
Keep on going.
Transformation takes time.
And from what I’ve seen in my life:

It’s really is worth the way.

××××

Más. Ma váratlanul megkérdezte tőlem T., vajon nem szeretném-e előre megkapni a szülinapi ajándékomat. Nyilván elege lett már egy normális makrolencse utáni - amúgy nem direkt történő - sóhajtozásaimból. Van makrolencsém tehát. És milyen nagy kár lett volna még három hétig nélküle élnem az életemet!
Szeretem az előre megkapott szülinapi ajándékokat.

Ennyi.

Próbálok nagyon

örülni most ennek a hóesésnek, ami napok óta folyik. Jólvan, jólvan. Végül is tényleg szép. Mint egy képeslap, olyan nagyon szép.
Annak örülni, ami van, ez annyira elcsépelt és nekem mégsem az, mert ez nekem harc.
Akinek el kell jönnie, az meg fog érkezni.
Akivel találkoznom kell, azzal találkozni is fogok.
Ha tényleg úgy van, ahogy mások tudni vélik, én is érteni fogom egyszer.
Hinni abban, hogy a csend tele van még meg nem érkezett szavakkal.
Úgy menni végig minden nap a megszokott helyeken, mintha először és utoljára tehetném.
Ilyesmik.

Csak képek.

Mert nem vagyok bőbeszédű és mert jobban elmondják, mennyire örülök, hogy süt a nap és fúj a szél és hogy kinyíltak a hóvirágok.

Még nem

lehet veteményezni vagy ilyesmit a kertben, de addig is javítjuk a házikó tetejét, mert a télen több helyen is becsorgott a hólé meg az eső. Megszerettem azt a kis ütött-kopott lakot. Ebben a hónapban szeretném lakályossá tenni, amennyire lehet, múlt évben nem igazán volt rá időm. Közben találtam mindenféle otthagyott kancsókat, pici bögréket, ezeket is megmostam. Használni fogom őket. Ma délutánra biztosan kinyíltak már a krókuszok, ezért kimegyünk oda teázni a gyerekekkel, na meg folytatni a múlt évben megkezdett kerti mappáinkat.

Abban reménykedem,

hátha tudja valaki: vajon létezik-e Robert Louis Stevenson "A Child's Garden of Verses" verseskötetének magyar fordítása.
Nagyon várjuk már, hogy kint szöszmötöljünk újra a kertben, én pedig nagyon szeretném ezeket a verseket a kis kertészeknek majd felolvasni.

Én nem dolgozom

házon kívül, egyelőre nem is tudom, mit dolgozhatnék, mert délelőtt azért - kezet a szívre - lenne időm rá, és időnként nagyon irigylem azokat, akik hamar megtanulják az olyan kucifántos nyelvet is, mint a német és különben is remekül feltalálják magukat a jég hátán is és különben is mindig talpraesnek mint a macska, mert én erre nem vagyok képes. Nincs mivel különösképpen dicsekedjek, ha azt kérdezik tőlem, mivel is foglalkozom. Mert ha őszinte akarok lenni, akkor valami ilyesmit mondanék: "Az emberi természet megfigyelője vagyok, uram - felelte Pickwick úr."
S ha még őszintébb akarok lenni, azt is bevallanám, hogy még azt a kis semmi házimunkát is elhanyagolom, mikor eszembe jutnak "haszontalan" kis ötletek. Tegnap - s igazából erről akartam beszélni - varrtam a gyerekeknek is egy-egy kitűzőt, be is csomagoltam szépen, aztán a megfelelő pillanat az átadásra is kirendelődött, mikor a szokásos hétfői rohangálás és autóban-való-civakodás közepette kaptunk néhány nyugodt percet egy elrobogó vonat miatt leengedett sorompó jóvoltából, s én hátranyújtottam nekik a kis csomagokat.
Szeretem, hogy tudok emlékezetes, kedves pillanatokat szerezni a gyerekeknek.

Úgy szeretem, ha

mindig van valamilyen éppen nyíló virág itthon, így a jácint elnyílásával egyidejüleg elkezdtek előbújni a nárciszok, éppen ma reggelre, március első napjára.

Szeretem megörökíteni valahogy a nekem tetsző dolgokat, valamennyire kézzelfoghatóvá tenni, ezért arra gondoltam, meghímzem magamnak ezeket a virágokat, addig-addig nézegettem őket, míg lett egy nárciszos kitűzőm. Kaptam egyszer egy hímzős könyvet, amelyikben csak úgy vannak kihímezve a kis virágok, ahogy vannak a réten vagy a kertben. Nem nagyon szeretem az előre megrajzolt mintákat.

Felfedeztem a könyvtárban a hangoskönyv részleget, így most Kertész Imre és Eszterházy Péter német felolvasását hallgatom, egy kis darab hazai, vagy valami ilyesmi, valamiért nagyon jólesik.

Ráadásul a könyvtári elvihetős dobozban találtam egy csomó képeslapot, igaz hogy olyan kis egyszerűek, de nem volt szívem otthagyni őket. Szeretem a képeslapokat.