Ezek a

szélben lobogó sörényű kislovak egyrészt azért készültek, mert szerettem volna még néhányat csinálni, mielőtt félreteszem a tudományomat azon időkre, mikor saját unokáimnak fogok majd ilyesmit kötni (remélem), másrészt egyszer régen megígértem, fogunk még olyat játszani, hogy én készítek valamit, ti pedig egy komment árán a játszás örömét valamint annak esélyét nyeritek, hogy egyik ilyen tökéletlen ( ajándék lónak ne nézd a fogát! :) készítmény a tiétek lehet.
Nem az én ötletem, de valahol már láttam és nagyon tetszett: a hozzászólásban egy vagy néhány verssort kérek, ez lesz az én nyereményem a játszás örömén kívül. Nem a blogot szeretném népszerűsíteni, nem kommenteket akarok vadászni, egyszerűen csak így szeretném megköszönni, hogy itt vagytok, titokban vagy nyíltan. Így kevésbé érzem magam egyedül itt a messzi távolban.

Jövő hét szerdán, május. 5.-én este 9 órakor kihúzok két nevet, csütörtökön pedig el is küldöm szanaszét a nagyvilágba a lovacskákat.




Ui. Még csak annyit, hogy minta alapján készültek a játékok, utólag tudtam meg, hogy Freya Jaffke készítette ezt a mintát eredetileg, amit aztán kicsit átalakítva, de használtam.

Anna

nagyon szereti a lovakat. Ráadásul igazán tudja értékelni a kézzel készült ajándékokat.
Az ő jövő hónapi szülinapjára bütyköltem nagy titokban ezt a sárga lovacskát.

Kék és lila

virágok szezonja van, veszem észre. Nagyon szép.

Nehéz mostanában gyereknek lenni. A lakásban nem szabad egyfolytában ugrálni, nem szabad ordibálni, nem szabad üveggolyókat szanaszét gurítani, az erkélyről nem szabad szappanbuborékot fújni. Nem szabad kutyát tartani. Nem szabad zavarni a szomszédokat.

A kertben azért jó, mert ott mégiscsak nincs annyi nemszabad. Van fa, amire fel lehet mászni. Egy párnát is felcipeltek ma valahogy, örültem neki nagyon, ha leesnek -gondoltam - legalább puhára essenek. Vannak diribdarab fadarabok, amikbe lehet szeget kalapálni. Egy kis darab megfizethetetlen szabadság.
Jól van.

Van egy

olyan külföldi blogíró, aki nagyon kedves nekem. Nem értem egy szavát sem, de mindig az ő képeit, írásait nézem meg először. Nem ismerem, nem is akarom megismerni, egyszerűen csak örülök, hogy van és szomorú lennék, ha nem lenne.
Ez egy olyan gondolatnak a kezdete, amelynek nem akarom mondani a folytatását.
Nehéz velem mostanában szót érteni.

Inkább beszéljünk a kertről.

Van itt ugye ez az incifinci darabocska kert nekem és mégis: milyen nagyon fáradságosan művelem meg. Nem is nevezhető művelésnek, tökéletesen tisztában vagyok dilettánsi minőségének a kertészkedő képességeimnek.
Mostanában ások. A kertnek azt a részét ásom, ahol legagyagosabb a föld, pedig oda tervezek veteményezni. Itt hűvös az éghajlat, még csak mostanában veteményeznek a népek. Rossz sejtéseim vannak a termést illetően. Na szép.

Ásni esőben is jó. A lelkemnek pedig akkor is szüksége van erre, ha újfent csak egy cukkini lesz az egész évi munkám gyümölcse.

Hadd meséljem

el a tegnapi fejösszedugós kép történetét. Mert igazán nagyon szép. Anna kitalált egy játékot: cetlikre felírta ötünk nevét és a játék szabályainak megfelelően addig kell kihúzni egymás után a cetliket a csészéből, míg csak egy marad. Akinek a neve ezen az utolsó cetlin van, az pedig majd kap egy csodálatosan szép ajándékot tőle. Apa lett a szerencsés, de akkor Anna elárulta, hogy ő igazából csakis nekem akart ajándékot készíteni, ezért már nem érvényes a játék. Az igazat megvallva, kézzelfogható ajándékot azóta sem kaptam, de ez nem számít, mert én ugyis sokkal jobban szeretem az ilyen szeleburdi történeteket.

S ami pedig az áprilishuszadikát illeti: Isten éltesse a drága kicsi Enikőnket.

A reggelek

amúgy még mindig nagyon hidegek. És gyönyörűek, és fényesek. A reggeli készülődésben általában elfelejtek enni, ezért ma később különösen finomnak találtam a kis kávézóban a mazsolás zsömlét.

A képekkel pedig úgy vagyok, hogy mindenképpen hozzám tartoznak. Az egy teljesen más dolog, hogy jól-rosszul el is készítem őket, s ha nem választanék ki néhányat, hogy itt legyenek, soha többé nem nézném vissza őket. Ez már csak azért is érdekes, mert amúgy egy igazi gyűjtögető vagyok és mégis, az életem egyik (számomra) legfontosabb területén úgy élek egyik napról a másikra, hogy teljesen elengedem és elfelejtem, amit tegnap csináltam.

Egy csodás

nap végén hadd árasszam el képekkel ezt a blogot. Bocsánat. Az utóbbi egy-két hónapban sok bajor városba látogattunk el hétvégenként, mert olyan nagyon szépek. Bamberg a világörökség része amúgy, de én ezzel úgy vagyok, hogy számomra minden teremtmény, minden épület a világörökség része és azért van ott ahol van, hogy azt vegyük figyelembe és örüljünk neki. Egy játszótéren két kis szőke legény maguk szedte virágot próbáltak árulni játszásiból és én vettem egy aranyesőágat 20 centért.
Jó lenne meggyökereztetni és elültetni a kertbe, de ehhez nálam nagyobb kertésztehetség szükségeltetik, attól tartok.

Protestáns

istentisztelethez és egyszerűséghez szokott szemünknek érdekes volt ma néhány katolikus templomban való szemlélődés. Kint sütött a nap és annyi szép fényt láttam, amennyit csak akartam. Sárának a gyertyák tetszettek nagyon, ő is meggyújtott egyet és elhozott néhányat a hozzá tartozó, odakészített kinyomtatott imádságokból is. A lelke mélyéig meghatódva olvasgatta őket.

" Uram,
meggyújtottam ezeket a gyertyákat.
Talán nincs rá szükséged,
de nekem jól esik.
Itt hagyom őket égve Előtted
én pedig elmegyek.
Velük együtt itt hagyom
az örömömet és hálámat,
a félelmeimet és vágyódásaimat.
Eléd hozom az embereket,
akikkel kapcsolatban vagyok.
Áldd meg őket és engem is.
A gyertya lángja a szeretet jele számomra
ami Te Jézus által mutattál meg nekünk.
Ámen."

Valamelyik nap

megnéztem a Záróra adását, az egyetlen amit mindig meg szoktam a neten nézni, hallgatni. Olyan emberekkel folytatott beszélgetések ezek, akik értenek valamihez. Fischer Eszter sok mindennel foglalkozik, amire én felfigyeltem, annak az Ablak-Zsiráf gyermeklexikonhoz kapcsolódó munkájához van köze. A lexikon, mint olyan, el szokott avulni és ő például többször is aktualizálta. Ez a dolga. Közben arra jött rá, nem az a fontos, hogy minél több új vagy nem annyira új fogalmat sűrítsenek bele ebbe a könyvbe, mert mindent úgysem lehet. A tudnivaló végtelen és egy könyvbe a világnak csak egy apró részlete fér bele. Egy 5-7 éves gyereknek például inkább az a fontos, kivel forgatja annak a könyvnek a lapjait.

Mikor én voltam gyerek, soha nem szenvedtem a bőség zavarában, ami a könyveket illeti. Volt néhány könyvünk és kész. Mindent elolvastunk többször is, aztán meg csereberéltünk másokkal. Megnyugtató és átlátható rendszer volt. Boldogok voltunk és nem is tudtunk róla.

Manapság meg azt látom például, milyen sok az, amit még nem tudok. Amit még nem olvastam és nem is tudom, érdemes-e egyáltalán rászánnom az időt. És még az is csak bonyolítja a dolgokat, ha az ember megtanul pluszba egy-két nyelvet, mert annál több lesz, ami érdekelné, ha lenne mindenre ideje. Boldog vagyok s nem is tudok róla, hogy ilyesmiken esem kétségbe.

S hogy jaj, ne legyek már ennyire kékharisnya *, azt is elmondom, valószínüleg idén sem lesz saját termésű paradicsomunk, mert addig-addig vártam a jó időt, hogy csak ma vetettem el a kis palántának való magvakat.

* A korai 1750-es években Elizabeth Montagu és mások női irodalmi kört alapítottak, ami forradalmi lépés volt a hagyományos, kevés agymunkát igénylő női elfoglaltságokhoz képest. Számos vendéget hívtak körükbe, köztük a botanikus, tolmács és könyvkiadó Benjamin Stillingfleetet. Stillingfleet nem volt elég gazdag ahhoz, hogy az alkalomhoz illően öltözzön, ami akkoriban többek közt fekete selyemharisnyát jelentett, ezért utcai viseletben érkezett, kék gyapjúharisnyájában.

Ez valóságos hullámot indított el. A tagok egyikének férje Edward Boscawen tengernagy volt, aki a gyűléseket lenézően Kékharisnyás társaság („Blue-Stocking Society”) névvel illette.

Az elnevezést csakhamar széles körben felkapták, az olvasott, entellektüel nőkre alkalmazták; a gúnyos mellékértelmet (a házimunkát elhanyagoló, műveltsége hiú fitogtatásában tetszelgő nőszemély) csak később fűzték hozzá. (Forrás: Wikipédia)

Reggel

kimentem kicsit a kerti házba, mert ott tartom a befőtteket és szükségem volt reszelt almára a pitéhez. Meg különben is, olyan szépek a harmatos reggelek a város szélén. Mint valami szavak nélküli reggeli imádságok.

×××

Közben arra gondolok, én mindig ugyanarról írok, - a kezdetekhez képest mind kevésbé konkrétumokat, pedig nagyon is prózai és kézzelfogható amúgy az életünk, mint mindenki másé . Ugyanazokat fényképezem - virágokat, csészéket, függönyöket. Minden itt játszódik ezen a néhány négyzetméteren. Így alakult magától. Őszintén szólva csöppet szerintem is unalmas, de ennek ellenére és éppen ezért én nagyon is szeretem.

Azt hiszem,

legközelebb karácsonykor iszunk megint forró csokit. Az télire való. A zacskó alján levő porból még pont négy kis csészényi lett és az erkélyen ittuk meg, így lefekvés előtt. Miközben arról beszélgettünk, milyen lenne, ha lenne egy cicánk.

Nyáron teljesül egy régesrégi vágyam és meghívódás okán elutazunk néhány napra Svédországba. S ha majd egyszer ott leszek, mindenképpen keresni fogom azt a lemezt, amelyiken rajta van ez a a szám. Nagyon szép.

Elmentünk

Enikővel megvenni a hétfői szokásos rozsos-zsemléket a Joey's-nál és akkor egyszercsak láttam egy piros plakátot, egy ilyen egészen egyszerű kis plakátot egy romos épületen. Őrizze meg a szépet a szemében. Az itteni Múzeumok Éjszakáját népszerűsíti, amire eljutok egyszer én is tán, bár annál szebb megőrzendőt, mint jó társaságban sétálgatva a borongós hétfőben várni a zongoraóra végét úgysem tudok elképzelni.





Utóiratos kép: Weimarban minden héten más útvonalat zárnak le, így minden áldott hétfőn eltévedek, s mivel bezsúfolódnak az elterelések miatt az utak, így annyit kell állni egy-egy stoplámpánál, hogy nyugodtan fotózgathatok is akár. Itt már felismertem a kereszteződést és tudtam, hogy újfent haza fogok találni.

Eléggé

fázós vagyok. És nem is értem, miért nem használtam eddig a régi pihepuha vállkendőmet. Olyan jó újra felfedezni régen nem értékelt dolgok nagyszerűségét. Rég nem használt hímzőkereteket használatba venni, ajándékba párnákat kapni. Bár igazából egyáltalán nincs sok dologra szükség, csak egy kis békességre meg hát egy kis boldogságra.

Ritkán, de néha

azért eszembe jut, jó-e az, okos dolog-e az ilyenformán bepillantást engedni az életembe, az életünkbe. A szavak, a képek sok mindent elárulnak, meg el is rejtenek persze. Mindegy, szóval tudom, hogy lehetne ezek által bántani engem, ha valaki éppenséggel azt akarná. Mégis, inkább azt tapasztalom, az emberek hihetetlenül jók. Nagylelkűek. Az elmúlt néhány napban annyi mindent kaptam. Például a bal fenti képeslapot Juttától. (Igaz, őt csakis a "valós" világból ismerem.) Ez egy 1902-ből származó képeslap, amelynek újfent nem tudom kisilabizálni a szép szálkás német betűit a hátoldalán. A bal lenti egy 1945-os tábori képeslap, Budapestről kaptam és itt is nagyon köszönöm. A jobb oldaliak pedig ma érkeztek és 100 év múlva hátha valaki ugyanúgy fog nekik örülni, mint én most.
Szeretem, hogy akármilyen elkeserítő is néha ebben a világban élni, vannak ilyen mindenféle valódi barátságok vagy barátságfélék. És nagyon szeretem, hogy vannak képeslapok.

Tegnap este

nem tudtam kivárni, míg ágyba bújnak a gyerekek, annyira bele vannak mostanában merülve a pompomkészítésbe. Lassan tele lesz a ház kis pompomokkal, kis fonalszöszmelékekkel, de csak készülnek és készülnek az újabbak. Szeretem, hogy ennyire bele tudnak merülni valamibe. Megígértem nekik, ma hímezni fogunk, van már mindegyikünknek hímzőkerete és pont olyanok leszünk, mint valami nőegylet.
Az egyetlen hátulütője ennek a nagy lelkesedésnek az, hogy nem akarnak velem kertbe jönni. De ha cukorkát ígérek, akkor jönnek.
Múlt évben el voltunk utazva a fehér jácintok nyílása idején és a másik két virágfélét sem láttam tavaly. Annyi ilyen kék pici virág van és olyan nagyon szépek. Még nem veteményezek, mert múlt évben túl hamar szórtam el a magokat és nem lett belőlük semmi. Szóval most még várok, addig is elkészítettem az ajtódíszt, meg nézelődöm, mert a nagy dolgok mindig pont ilyen haszontalan szemlélődéssel kezdődnek. Remélem.