Valahogy

úgy sikeredett, hogy csupa szomorú könyvet olvastam a szabadság alatt. (Vigyázat, mindenféle irodalmi szösszenkedés következik.) Hogy csak egyet említsek: még kiköltözésünk előtt vettem meg otthon antikváriumban John Steinbeck "Érik a gyümölcs"-ét és hát ezt vittem magammal olvasgatni a tengerpartra. Megviselt. Volt hogy éjjel azzal álmodtam, nekem is minden nap össze meg szét kell pakolnom az összes dolgainkat és mindig máshol kell táboroznom a családommal, reménytelenségben és bizonytalanságban.
Mikor a hegyekben voltunk pedig, véletlenül pont egy Tóth Árpád versválogatást tettem oda minden eshetőségre. Ó. Azt olvastam valahol, hogy a legjellemzőbb szavai a : bús, halk, szelíd, félszeg, fáradt, beteg, kopott, bágyadt, borong. Nem valami szívderítő mindenesetre. Viszont pont nála olvastam egy olyan szépet, hogy :
"Hátha a bú
Íze kapat a legbölcsebb derűre?"
Nekem tetszik ezt a kifejezés. Kicsit feloldja azt az ellentétet, amit magamban is sokszor látok, hogy bár nagyon tudok szomorkodni, de ez a "bölcs derű" azért még soha nem hagyott cserben.

Visszatérve az Érik a gyümölcsre, most nagy szorgosan be fogok pötyögni egy idézetet belőle, amit sokszor elolvastam. Én messze nem vagyok ilyen erős és bátor, mint ő, de kicsit azért szeretnék hasonlítani a regényben egyszerűen csak Anyának hívott asszonyhoz. Amúgy ajánlom olvasásra a könyvet, csak ne nyaraláskor tegyétek.:)

Kinézett a napsütésbe. Telt arca nem volt puha: önuralom és gyöngédség látszott rajta. Mogyorószín szeme mintha minden lehető tragédiát átélt volna már s a fájdalom és szenvedés lépcsőin emelkedett volna fel a magasztos nyugalomig és emberfeletti megértésig. Látszott rajta, hogy ismeri, elfogadja, szívesen látja a maga helyzetét, hogy ő a család fellegvára, bevehetetlen erőssége. És mert az öreg Tom meg a gyermekek csak akkor érezték a fájdalmat meg a félelmet, ha ő is tudomásul vette, megtanulta a fájdalmat és félelmet megtagadni önmagában. És mert - ha valami örvendetes dolog történt - ránéztek, hogy örvendezik-e: megszokta, hogy jelentéktelen dolgok miatt is örvendezve kacagjon fel. De nyugalma többet ért még öröménél is. Erre a megzavarhatatlan nyugalomra rábízhatta magát a család. Nagy és szerény családi helyzetéből méltóság áradt és tiszta, nyugalmas szépség. Mert ő volt a család gyógyító orvosa: biztos, nyugodt és hűvös lett a keze. Mert ő volt a család döntőbírája, elfogulatlanul ítélkezett, mint egy istennő. Mintha tudta volna, hogy az egész család meginog, ha ő ingadozni kezd, s ha igazán megrendül vagy kétségbeesik, vége a családnak, a cselekvő akarat kivész belőle.