Mese születésnapomra.

Volt egyszer egy szegényleány.
Nem volt neki a világon egyebe, csak egy ütött-kopott, kidőlt-bedőlt szekrénykéje.
Tele volt ez a szekrény mindenféle érdekes dolgokkal. Ez volt ugyanis a szegényleány egyetlen foglalkozása a világon: gyűjtötte-gyűjtögette a szokatlan kincseket az ő egyetlen szekrénykéjébe.

A felső polc tele volt történetekkel. Mindegyik olyan volt, amilyen. Nem volt se elejük, se végük, nem is nagyon kellettek senkinek, mert az emberek az olyan históriát szeretik, amelynek van értelme és van eleje meg van vége. Összeszedte a szegényleány ezeket az összegyűrt történeteket, kisimítgatta szépen és eltette-teszegette őket a gyűjteménybe.

A felső polc alatt volt az üres füzetek polca. Sok-sok füzete volt a szegényleánynak, de egyikbe se írt soha semmit. Nem azért, mert nem szerette volna. Mindennél jobban szerette volna. Mikor aztán újabb füzetet kapott ajándékba, megköszönte nagy komolyan, megsimogatta a borítóját és eltette szépen az üres füzetek polcára, a gyűjteménybe.

Volt egy polc a papírdarabkáknak. Ezekre írta a szegényleány a mindenféle kallódó szépséges szavakat, hátha jók lesznek még valamire. Sose lehet tudni. Elővette néha a papírdarabkákat, nézte-nézegette őket, majd visszatette szépen a gyűjteménybe.

Volt egy polc a csészéknek. Abban az időben szokásuk volt a barátoknak csészét ajándékozni egymásnak, hogy mikor látogatóba mennek, legyen miből a teát inni. Szép kis csészéi voltak a szegényleánynak, ahány - annyiféle. Volt ott kecses, magas, icike, picike, közepes, csíkos, virágos, pöttyös, fületlen, repedt, egyszóval: mindenféle. Mikor aztán jöttek a barátok, nagyon megörült a szegényleány. Főzött teát, sütött kekszet, és itták-iszogatták a gőzölgő teát. Volt amikor beszélgettek, volt amikor nevetgéltek, volt amikor sírdogáltak és volt, mikor csak úgy hallgattak, mert bizalommal voltak egymás iránt és miért kellett volna társalogni. Mikor aztán hazamentek a barátok, visszatette-teszegette a szegényleány a csészéket a gyűjteménybe.

Egy szép napon arra járt egy öreg vándor, nem volt neki egyebe, csak egy tarisznyája. Megkérdezte a szegényleányt, nem adná-e neki a szekrénykéjét, mert ő odaadná érte a vándortarisznyáját.
Gyűjtögettem eleget, gondolta a leány, és sose volt még tarisznyám. Kinyitotta az ütött-kopott ajtókat, végignézte utoljára a történeteket, az üres füzeteket, a papírdarabkákat és a mindenféle szép kis csészéket. Kiválasztotta a legszebb történetet, a legszebb füzetet, a legszebb szót és a legkedvesebb barát csészéjét. Otthagyta a többit ajándékul az öreg vándornak. Majd nyakába kanyarította a vándortarisznyát, benne az elcsomagolt kincsekkel és elindult arra, amerre gondolta hogy van a messzi távol.

Így élt-éldegélt boldogan a szegényleány. Mikor elfáradt, megállt pihenni. Ha útközben meghívta valaki teázni, elővette a csészéjét. Ha vidám volt, később elszomorodott, ha szomorú volt, aztán felvidult. S ha szépen megkérték, hát időnként elővette és elmesélte a tarisznyába elcsomagolt legszebb történetét.

Aki nem hiszi, járjon utána.