Gondolhatjátok, mennyire

vártam, hogy délben végre mehessek az iskolásaimért...Próbálok én laza lenni, de izgultam miattuk nagyon. Meg aztán ma vezettem itt először autót, és ilyen apró sikerélmények is kellenek, mert én külföldön eddig valamiért nem mertem vezetni sehol, de ezt csak a női agyak érthetik meg, mert logikus magyarázat nincs rá. Szóval visszatérve a sulira: abszolút pozitív volt, a lehetőségekhez képest. Mert az, hogy idegen minden, az tény, de az itteni gyerekek valami tündériek voltak... hallottam, ahogy próbálják magyarosan szólítani Sárát és Annát ( nem tudják kiejteni az "a" betűt a németek), meg elköszöntek, adtak nekik kóstolót a tízóraiukból, ilyenek. Érdekes, Sára olyanokat mondott, hogy a padtársnője vagy a tanító néni ezt vagy azt mondta, és mikor kérdeztem, hogy hát honnan tudja, akkor nem tudta megmagyarázni, de bizonygatta, hogy bizony azt mondták. Úgy látszik, igaz, hogy a szavak a kommunikációnak csak egy részét teszik ki. Anna kissé szorong, szinte végigaludta a délutánt az átélt izgalmak hatásaképpen. De itthon sok biztatást kap, és remélem, hogy idővel feloldódik. Szóval, ilyen volt az iskola, aztán délután papírokat intéztünk, mert a bürokrácia az itt is olyan, mint bárhol a világon, és jó lenne legalább tudni, hogy mi minden kell, de sokszor csak véletlenül jövünk rá, hogy még kell ilyen-olyan papíros. És végre van lámpaféle felszerelve a fürdőben is. Az élet apró örömei...

Ma reggeltől kezdve

Sára és Anna iskolások. Már a múlt héten beirattuk őket, aztán ma reggel családostul felkerekedvén elkísértük őket és megismerkedtünk az őket tanító fráukkal, meg ilyenek. Nagyon kis bátrak, (igaz, nem nagyon van más választásuk,) mert azért az nem semmi, hogy egy idegen környezetben, semmit és senkit sem értve kell fél napokat eltöltsenek ezután. Sára az apjára hasonlít az ilyen kihívások területén, ő még várta is a mai napot, és nagyon bájosan mosolyog mindenkire. Anna inkább csak belenyugodott, hogy ez van, ezt kell most szeretni, és fogalmam nincs, kire is hasonlíthat ilyen szempontból. ;) Enikő is bátor, mert neki nem kell egyelőre sehova se járnia, de ő hisztizik a legjobban a reggeli felkelés és úgy egyáltalán minden miatt. De ezt tényleg nem tőlem örökölte, a gyerekek maguktól is tudnak negatív tulajdonságokat produkálni szerintem. Én pedig most jól betanulok néhány kérdést, mert van kérdeznivalóm a fráuktól, és a válaszokat majd csak megértem valahogy.

Míg valami

űrlapokat, vagymiket töltöttem ki a tökéletes német nyelvtudásom segítségével, megkértem a nagyobb lányaimat, hogy foglalkozzanak a kicsivel, mert eléggé zavart, hogy állandóan rámugrott közben. Kis idő múlva látjuk, hogy a kicsi tényleg le van foglalva, oly módon, hogy jól odakötözték az emeletes ágy tartóoszlopához. Kezd visszatérni a kreatív gondolkodásmódjuk.

Gyerekekről felnőtteknek...

Az utóbbi időszak eléggé megviselte a gyerekeket (is). Egyrészt hol egyik, hol másik volt beteg, aztán a költözés, a vizsgájuk, az, hogy felborult a jól megszokott napirend...Elég borzalmas szó ez a "napirend", de a gyerekeknek szükségük van rá, és rajtuk keresztül nekem is, hogy nagyobb eséllyel maradjon meg a józan eszem. Megmagyarázom. Például az utóbbi hetekben különböző okok miatt elég sokat nézték a tévét, a rajzfilmcsatornát, pedig eddig ez nem volt megengedett. Már csak azért sem, mert nem volt otthon bevezetve a kábel-tv. És hihetetlen, mennyire megváltoztatta őket. Egyrészt függésféle alakult ki náluk, másrészt, ha sarkamra álltam, és mégsem engedtem bekapcsolni a tévét, akkor annyi nyafogást és látványos unatkozást láthattam-hallhattam, hogy majd' világgá mentem tőlük. Elég egy kis nem-odafigyelés, és szinte romba dől az ember egész nevelésre fordított energiája. Egyszerűen nem tudták lefoglalni magukat se játékkal, se könyvvel, se ceruzával.
Aztán. Mivelhogy elköltöztünk, az utóbbi hetekben volt, aki szabályosan elkényeztette őket (nem én). Minden édességet, ajándékot megvett nekik, ami csak eszükbe jutott. Nem akartam sértődést, ezért nem szóltam bele, pedig most én iszom meg a levét, mert ugyan amúgy is szokásuk édességért meg ilyesmiért kuncsorogni, de most állandóan megsértődnek, ha nem veszek nekik mindig valamit. Márpedig nem veszek, egyrészt pénzünk sincs most ilyesmire, másrészt meg ha lenne, sem tenném. Mert mindig van itthon gyümölcs, és mindig sütök valamit, és az ember elégedjen meg azzal, amije van, és szeretném őket a saját készítésű dolgok értékelésére tanítani.
Időnként nagyon nehéznek érzem ezt az egészet, mert nem értik, hogy nem gonoszságból nem engedek meg dolgokat. Úgyhogy most dolgozunk valami megszokott kerékvágás kialakításán, és remélem, egy kis idő múlva megint kissé könnyedebb lesz a kapcsolatunk a kicsi drágáinkkal.

Még mindig

fogalmam nincs, miről írjak, pedig a múltkor, a net-klubban annyi mondanivalóm volt. Merthogy jó, hogy épp túl vagyunk egy költözésen, de már mindenki átélt ilyesmit. Semmi érdekes, az ilyesmit egyszerűen túl kell élni, át kell vészelni, humorral kicsit megfűszerezni, például így, amikor az embernek már olyan rövid lesz a memóriája, hogy míg lezár egy dobozt, el is felejti, mit tett bele:

Ígértem pósztot a búcsúzásról is, de ezt most nem tartom be, mert nem akarok érzelgős lenni. Sírás volt. Főleg a fürdőbe bezárkózva. De úgy gondoltam ki, hogy már úgyis annyifelé hagytam a szívemből egy-egy darabot, hát Pápán is hagytam egy jó nagyot, de azért hoztam ide is belőle, mert az ember, ha már költözik, akkor nyitott szívvel tegye. Szerintem. Aztán meglátjuk, hogy sikerül a gyakorlatban. Azért beteszek ide egy képet a csodaszép tulipánjaimról, amit a gyüliben kaptam a gyerekektől.

Amúgy meg nagyjából kipakoltunk, összeszereltük a bútorainkat, feltettük a függönyeinket, kipróbáltuk, hogy süt az itteni sütő pizzát meg kuglófot, már felvilágosítottak, milyen fajta szemetet milyen színű zacskóba kell gyűjteni, meg ilyenek. És van net. Amiért csak majd kell fizetni, mert itt is annyira megbízhatónak tűnünk a népeknek, hogy a 60 eurós modemet csak úgy ideadták, és azt mondták, hogy csak majd májusban kell először fizetni az egészért. Mit mondjak...ha nekik megfelel, akkor nekünk is...:)

Most, hogy

ennyi sok idő után van netünk, fogalmam nincs, mitis-mitis írjak...Addig is, míg eszembe jut, inspiráljon mindenkit a Stadtschreiber, "akit" ma fényképeztem.

Sziasztok!!!

Roviden irok, mert itt tenyleg egy vagyonba kerul a netezes kavezoban, de ma szulinapom van, senkise kerdezze, hanyadik, mert nem illik, maradjunk annyiban, hogy prim szamrol van so, jo? :) Na, es ez az ajandekom. Itt vagyunk mar a harmadik napja, nagyon szep a kisvaros, a lakasunk, a lanyok allandoan Thomas gozmozdonyosat jatszanak, mert annyi vonatot latunk az ablakbol. A nemeteknek egy szavat sem ertem, hiaba tanultam, mondjuk, ezzel nincs mit dicsekedjek. Az elvalas otthonrol keserves volt, ez teny. Lehet, hogy majd irok errol egy csopogos postot, mert olyat meg nem irtam, es ezert. Ja, es koszonom a szulinapi udvozletet mindenkinek, mert most nincs idom kulon valaszolni mindenkinek. Nahat, mar le is jar lassan a net idom, pedig annyit tudnek most dumalni. De majd potolom, es nagy BBD-et tartok. Na tschuss! :)

S hogy írjak

valamit rólunk is...Sára hétfőn belázasodott, és még tegnap este is lázas volt, de ma azért elment elbúcsúzni az osztálytársaitól. A vizsgát Anna kiválóan letette, és tulajdonképpen Sára is, de neki megengedték, hogy otthon írja meg, én voltam a felügyelő, mert mi annyira megbízhatónak nézünk ki, hogy ilyesmit is ránk bíznak. :) Azt viszont itt és most megmondom, hogy soha, de soha ne bízzatok rám Raffaello csoki-őrzést.

Részlet egyik kedvenc mesémből,

amit nemmellesleg Oscar Wilde írt...merthogy holnap nagypéntek lesz, meg csak úgy.

Az önző óriás

...Nagy-nagy örömében lefutott a lépcsőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvágott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött haragjában és azt mondta:
-Ki merészelt sebet ütni rajtad?
Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át és két szög járta át kicsi lábát.
- Ki merészelt sebet ütni rajtad? - kiáltotta az óriás. - Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!
- Megállj! - felelte a gyerek, mert az én sebeim a szeretet sebei.
- Ki vagy te? - kérdezte az óriás, és szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt.
A gyerek pedig rámosolygott az óriásra és így szólt hozzá: - Egykor te játszani hagytál engem a te kertedben, de ma te jössz el velem az én kertembe, a Paradicsomba.
És amikor a gyerekek aznap délután leszaladtak a kertbe, holtan lelték az óriást a fa alatt,amely telis-tele volt fehér virággal.

Még mindig

itt vagyunk, tehát Pápán, mához egy hétre indulunk a nagy útra, de a cuccok már ott vannak a bérelt lakásunkban, amit én még nem is láttam élőben, de már nagyon szeretek, mert így döntöttem, és kész. A gyerekek holnap vizsgáznak. Kicsit alig van valamink most a lakásunkban, kölcsönkért matracokon alszunk, de elképzeljük, hogy nyaralunk, és így izgalmas végülis. Dobozolni már nem kell, ami jó, mert már annyira untam. És...mikor máskor, Oscar Wilde-ot olvastam a tegnap, nem tudom pontosan mikor, mert annyi mást is csináltam mellette, de egyszerűen muszáj a semmiből is időt szánnom az ilyesmikre, és igen, elismerem, elég érthetetlen egy szokásom ez, de hát mindenki úgy éli túl az ilyen nemszeretem időket, ahogy tudja. Tibi azt mondta, hogy a németországi lakásunk közelében dombok vannak, és a gyerekek szobájából rálátni a vasútra, ahol piros vonatok zakatolnak, és ez szerintem annyira szép lehet.
És, nahát, lesz mosogatógépem...nem tudom, örüljek-e neki vagy sem, mert akkor miről fogok én ezután olyan jó kis nyafogós-mosogatós pósztokat írni?!....

Köszönöm a

kommenteket, a régiektől s újaktól is...:) Semmi extra hír, csak a szokásos, ne is beszéljünk róla. Amúgy én most elindultam valami nyomtatványokat beszerezni, csak mit csináljak, ha pont utamba került ez a net-klub? :) Ja, soha jobbkor, de mikor már elegem van a mindenségből, olvasom a Narnia krónikáit, ezeket nem lehet megunni. Hihetetlen, mennyire jól van kitalálva az egész. Annyira tetszett, azt hiszem, a harmadik kötetben van, ahol Shasta megy a ködben, rohan, hogy még időben elérje a célját, és végig érzi, hogy valaki ott van mellette, és az elején fél tőle, aztán megszokja, és csak utólag jön rá, hogy Aslan volt az, s még utóbb jön rá arra, hogy azért ment a bal felén, mert ott húzódott végig egy nagy szakadék. Vannak ilyen dolgok, amire csak utólag jövünk rá, hogy mi miért volt. Na jól van, akkor viszlát, aztán aki még nem olvasta, az feltétlenül olvassa el ezeket a könyveket (csak 7 kötetből áll!:), és most megyek, és jól megkeresem, hol is kell olyan izé-orvosipapír-nyomtatványt beszerezni.

A jó ég tudja,

miért halmoz fel az ember ennyi cuccot az évek során...Homo tzuttzolosicusok vagyunk mindannyian, tisztelet a kivételnek, aki nem én vagyok. (Még a bébiruhák is megvannak, de most már rátukmálom őket másra. És reményeim szerint az ezen tettemhez kapcsolódó Murphy törvény most elkerül egyelőre...;) De legalább most hallgathatok zenét közben, mármint a cuccolás közben, mert míg férjem is itt sürgött-forgott, nem lehetett, mert a férfiak olyanok, bár nem akarok általánosítani, hogy csak egy dologra tudnak koncentrálni. Vagy csomagolunk, vagy zenét hallgatunk. Bezzeg mi nők...lám, én még blogot is tudok írni közben.

Még két

hét, míg elindulunk új választott...ööö...lakóhelyünk felé (majdnem hazát írtam, de ott még messze nem tartunk), ami ugye, ki tudja, mennyire végleges vagy nem...Holnaptól nem lesz netünk, bár néha biztos elmegyek net-kávézóba, ahogy időm engedi, de az más, mintha itthon lenne. Aztán megérkezve Bad Berkába, ott se az lesz az első, hogy beköttetjük, bár én nem bánnám.:) Mostanában sok dolognak búcsút mondok, dolgok, emberi kapcsolatok, amikhez ragaszkodtam, amikről azt hittem, nem tudok meglenni nélkülük, pedig csak EGY a szükséges dolog. ( Na jó, kettő, mert a kávézásról tényleg nem tudnék lemondani, bár ki tudja...;)
Közben csomagolok ezerrel, tanulunk a gyerekekkel is, akik persze rám haragszanak a nem mindennapi tempóért, amit diktálok...Közben kezdek szentimentálissá válni, és talán jobb is lenne, ha már nem nagyon találkoznék senkivel, mert sírás lesz a vége.(Bár a kedves, aranyos kis ikrekhez szívesen kimentem volna még...)
Na de, hagyjuk a pityogást, meg társait, mert mindjárt elkomorul itt ez a rózsaszín háttér, és azt senkise akarja. Csak szóltam, hogy talán elég lesz egy hónap múlva visszanézni ide, és addig is: legyetek jók, ha tudtok.

Ma kimaradt

az életünkből mind a csomagolás, mind a tanulás, szerencsére, mert jóból is megárt a sok. Igaz, hogy a reggelem elég bénán kezdődött, figyelembe véve azt a tényt, hogy egy általam kihúzott fiókot még azelőtt becsuktam, mielőtt kivettem volna onnan a kezem, de hát valamikor fel kell használni a kötszereket is, mert a kötszergyártócégek is meg kell éljenek valamiből. És nincs köze ehhez, de találtam egy verset, és tudom, hogy igaza van, csak tudnám, miért fáj mégis a szívem...

VILÁGLÁTNI

a világ mindenütt világ.
a szemek mindenütt szemek.
a fű is mindenütt kinő
(s ahol nem ott szík vagy homok).
a szó mindenütt szó marad
(minden nyelv érthető: beszéd).
fényt játszik mindenütt a fény.

mindenütt más fényt játszik a fény.
a nyelv mindenütt más csoda
(de mindenütt csoda marad).
más holtakból sarjad a fű
(más a holtak emléke is).
más szembe nézve más leszel.
a világ mindenütt világ.
(Somlyó György)

Kávészünet...

...mármint a csomagolásban, mi másban? Tibi is fúr-farag valamit, aztán jól elvagyunk. Házastársi konfliktusok mindenkinél vannak, ha valaki azt mondja, hogy náluk soha, oda beköltözök egy hónapra. Ma is...ő előre megbeszélt valami elintézendőt egy bizonyos dátumra, amit szerintem más dátumon kellene végrehajtani, mert az úgy sokkal logikusabb lenne. A végén meg az lett, hogy mindegyikünk azt gondolta, hogy úgy lenne jó, ahogy a másik gondolta eredetileg. Na de ezen már nem konfliktizálunk, mert jobb dolgunk is akad ennél. Neki az, hogy menjen, és mégiscsak áttegye az egészet arra a dátumra, amit én mondtam eredetileg (tudtok követni?), nekem pedig, hogy összetakarítsam a fúr-faragásának a nyomait.

Nem tudom, miért

csodálkozom, hogy drágagyermekeim úgy írnak leckét, hogy ahányszor csak tudnak, amilyen indokkal csak tudnak felállnak mellőle, kicsit esznek, kicsit játszanak, kicsit dumálnak, mikor mit. Én is pont ezt csinálom, kicsit blogozok, kicsit csokit kunyerálok tőlük, mert nekik van, nekem meg nincs (már), kicsit ez, kicsit az. Meg ilyenek. Mármint munka közben. Volna mit javítani a hatékonysági mutatóinkon.
Na, és egy ilyen elruccanásnál a következő cetlit találtam Anna tolltartójának támasztva: Mingyárt jövök, bárki is az! Meg ezt is: Itt vagyok, bárki is az!
Azt hiszem, én is gyártok ilyeneket magamnak, és ha Tibi keresne mondjuk a mosogatónál, vagy a vasalóállvány mellett, hát találna egy ilyen kis tájékoztatást, és akkor mindjárt megnyugodna...

Voltam

a szemközti boltban, ahol nagyjából használt ruhákat árulnak, és ahova a nők szeretnek járni, tehát én is, pedig amúgy nem szeretek vásárolni, de ez kivétel. És azért írom így körül, mert nem szeretem azt a szót, ahogy általában nevezni szokták, mindenki tudja, mi az...Szóval voltam, mert új áru jött, és ilyenkor ott a helyem, a fél Pápával együtt, mert ez így van rendjén. Elhanyagolva azt a tényt, hogy vettem magamnak vagy öt blúzt ( de ugyan ki számolja?!), ezenkívül kilóra vettem két német mesekönyvet. Még sohase vettem kilóra könyvet. Majd felolvasom a gyerekeknek a tökéletes német tudásommal és kiejtésemmel. Az egyiknek Pinocchio a címe, ami azért jó, mert így legalább tudni fogjuk, hogy miről szól. A másiknak pedig Fünf freche Mause a címe, és erről azért fogjuk tudni, hogy miről szól, mert egyéveseknek készült, és ezért sok benne a szép, színes kép. Kezdetnek azért nem annyira rossz.

Nahát, nem is

mondtam, tegnap voltam blogtalálkozón. Nem tudom, így hívják-e hivatalosan azt, mikor a blog által megismert ismeretlennel élőben is találkozik az ember...Anna majdhogynem Pápán lakik, de annyira azért mégsem, csak elég közel hozzá, és eddig azért nem sürgettük a találkozást, mert arra gondoltunk, kiki magában, hogy akiknek találkozni kell, azok úgyis találkoznak előbb-utóbb véletlenül is, de nem azért, mintha fatalisták lennénk, dehogyis. Aztán közbejött ez a mi leendő költözködésünk, s így megsürgetvén a sorsot tegnap az én családom meglátogatta az ő családját, és megismerhettünk többek között valami aranyos kicsi ikerfiúkat, akik olyanok, mint két tojás. Szóval, ezért is érdemes blogot írni. S ezúton is szeretném nekik megköszönni a tegnapi csodás délutánt. ( S csak úgy nemmellékesen mondom, hogy látogatás viszonzását kifejezetten elvárjuk...:))

Kíváncsi vagyok,

mások is úgy írnak-e blogot, hogy a post elején nem tudják, hogy mit is akarnak tulajdonképpen közölni a világgal? Mert én igen. Ma bepakoltam öt vagy hat dobozt, lehet, hogy többet is, de ki számolja? A postás mostanában minden nap hoz egy-egy számlát, de azt is, ki számolja? A gyerekekkel vért izzadunk ezzel az előretanulással, életemben ennyi kifogást, nyafogást még nem hallottam, és rájöttem, ez a korosztály még nem érti a komoly, felnőttes beszédet. Itt még nagyjából a megvesztegetés ( kislányom, ha megoldod még ezt a feladatot is, kapsz egy túrórudit!) és a fenyegetőzés működik, erre hadd ne mondjak példát, mert így is eléggé frusztrált vagyok.
Ami Putyint illeti :), hát ő már nem elnök, viszont jó előre bebiztosította magának a kormányfői posztot, kiszemelt utódján, Dmitrij Medvegyev-en keresztül, akit az orosz jónép most meg is választott elnökének. ( Te Dmitrij, ha megígéred, hogy engem választasz miniszterelnöknek, akkor én megválasztatlak téged elnöknek, jóóó? )Tehát szvsz a háttérből ugyancsak Putyin fog dirigálni, és végülis miért ne, ha ez így mindenkinek megfelel. Élelmesnek kell lenni a mai rohanó világban. :) És legalább az én putyinos címkém se fog kihalni.

Megszámoltam, ma

hétszer meséltem el életünk történetét különböző helyeken, dombokon, hegyeken, kibelezett kőbányák üregében... Igen, tényleg úgy van, hogy mindenkinek kicsit másképp, és ráadásul, mivelhogy Tibit is érdekelte, hogy kinek mit mondtam, neki megint el kellett mesélni az egészet itthon. Jó hír, hogy a népek őszintén kíváncsiak, aranyosak, és olyan mondatokra ragadtatják magukat, hogy : ha ti is elmentek, mi lesz itt a magyarsággal? :))) Még jó, hogy minden csoda három napig tart.
És, nahát...azt mondták a suliban, hogy úgy lesz jó, ha a gyerekek most teszik le az egész éves anyagból a vizsgát, ki is van tűzve a dátum, hogy akkor 18.-án, és meg is kapják a bizonyítványt. Végülis tökjó, csak most előre kell tanulni két és fél hónap anyagát, és nem tudom más hogy van vele, de én végkimerülést kapok attól is, míg a másnapi házit megíratom velük.
És becsomagoltam három dobozt, jóna, elég kicsi dobozokat, de aki a kicsit nem becsüli...

Ma reggel

mindenfelé (óvoda, iskola , gyerekorvos stb.) bejelentettem, hogy elköltözünk. Úgy érzem, mintha már legalább ezerszer elmondtam volna a mondókámat, talán egyszerűbb lenne magnóról lejátszani, vagy mittudomén. Mindenki sajnálja, meg visszavár, de azért természetesen mindenki sok sikert kíván. Mindenki tudja, mi az illendő ilyenkor.
Aztán nekiduráltam magam EU-s biztosítási kártyát intézni, felkészülve arra, hogy úgy járok, mint ahogy a szegénylegény a mesében. Tudjátok, amikor szeretne egy kis tejet, de a tehén nem ad, csak ha hoz neki füvet, de a rét csak akkor ad füvet, ha hoz neki esőt, de a felhő csak akkor ad esőt, ha hoz neki szelet, de a szél csak akkor fúj, ha....stb. stb. (Nem biztos, hogy pont így van, de az biztos, hogy van egy ilyen mese, és én csak nemrég értettem meg, hogy az egész tulajdonképpen a BÜROKRÁCIÁ-ról szól.) Szóval, nekem is mondták, hogy csak akkor tudnak EU kártyát adni, ha hozok igazolást a MÁK-tól (az a hely, ahol soha, senki nem veszi fel a telefont!), hogy én tényleg főállású anya vagyok. Kicsit értetlenkedtem, meg mórikáltam magam, és csiribú-csiribá, hát kiderült, hogy ha megnézi a számítógépében az ügyintéző, ott bizony simán meglátja, hogy én tényleg benne vagyok a rendszerben. Megspórolt nekem egy utat Veszprémbe, nagyon köszönöm.

Új címkét

avatok fel én most itten. A mártacsomagol -t. Mert én ennek most megadom a módját, és minden mozzanatról beszámolok, hogy ne csak én, ti is alig várjátok már, hogy vége legyen. Szóval, már vannak dobozaim. És ma este már nem, de holnap meg is töltök legalább egyet, és ahogy magamat ismerem, az elején még minden dobozra rászánok egy egész napot, és címkézem, meg minden, hogy aztán a végén, mikor már lenn az udvaron fog állni a nagy autó, csak úgy bedobáljam a dolgokat, ahogy sikerül alapon. Írtam már néhány listát különböző cédulákra, de mindet elkevertem, és holnap kezdeni fogok egy új füzetet, és mindet abba írok majd, és azt majd nem fogom elkeverni, mert mindent még én sem veszítek el. Még hátravan, hogy finoman megvittassuk férjemmel, mit vigyünk, és mit nem, de úgyis azt visszük, amit én akarok, mert én fogok csomagolni. És ti minden mozzanatról értesülni fogtok, de bocs, és aki most ásított egyet, az nézzen vissza egy hónap múlva, vagy kettő múlva, én is szeretnék már ott tartani. Azért élvezem ám, csak szeretek ilyen lájtosan panaszkodni, ugye, ha van kinek, miért ne...

Le vagyok kissé

amortizálódva mára, de nem azért mondom, mert ez baj lenne, csak el kell kezdeni valahogy...Délelőtt gyüliben voltunk, mint általában vasárnap, és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ülünk a félhomályban, áhítatban, meg ilyenek. Sőt. Jómagam a gyerekfelvigyázó, vagyki szerepét töltöttem be, és ezek szerint jószerivel lemaradtam a lelki dolgokról. A gyerekek, akik hozzánk járnak, nagyjából kétfélék: vannak a "mi" gyerekeink, és azon gyerkőcök, akik a szomszédos anyaotthon lakói, tehát nehéz háttérből származnak, ami ugye sokmindent jelenthet. Jómagam számára leginkább kihívást, hogy ezt a sokféleséget kezelni tudjam. Aztán havonta egyszer együtt ebédelünk, ami azt jelenti, hogy mindenki hoz valamit, és azt a végén együtt megesszük. Tökjó. Ilyenkor szokott véletlenségből egy hajléktalan barátunk is istentiszteletre járni :), és hát ő is leül közénk, szerintem jól érzi magát. Megható, ahogy mindig szedeget a kutyájának is kaját. Hát ilyenek vannak.
Aztán nekifogtam listát írni, hogy mi mindent kell becsomagolnom a közeljövőben, de ez annyira fejfájdító, hogy csak na. Gyorsan abba is hagytam. És közben azon csodálkozom, hogy ezek a gyerekek hogy tudnak egyfolytában beszélni. Én nem tudok egyfolytában beszélni, de ez szerintem genetikai dolog, valaki vagy tud, vagy nem. Így kerek a világ.

Ez van, ha

az ember péntek este nem tudatosítja eléggé magában, hogy másnap szombat van, tehát lehet reggel sokáig aludni. Ma reggel korán ébredtem, és sajnos végigkínoztam magamat az összes szokásos hétköznap reggeli ébredési fázison, mert azt hittem, hogy fel kell kelni, és sajnos csak sokára esett le, hogy nem is. Ezt azért megspórolhattam volna magamnak, főleg, hogy kint esik az eső, és olyan jó, mikor szombat reggel esik az eső, és nem kell korán menni sehovase. De mivelhogy tegnap este nem úgy feküdtem le, hogy ma szombat lesz, hát így jártam. C'est la vie, ha az embernek nincs baja, hát csinál magának. :)