Le vagyok kissé

amortizálódva mára, de nem azért mondom, mert ez baj lenne, csak el kell kezdeni valahogy...Délelőtt gyüliben voltunk, mint általában vasárnap, és ezt nem úgy kell elképzelni, hogy ülünk a félhomályban, áhítatban, meg ilyenek. Sőt. Jómagam a gyerekfelvigyázó, vagyki szerepét töltöttem be, és ezek szerint jószerivel lemaradtam a lelki dolgokról. A gyerekek, akik hozzánk járnak, nagyjából kétfélék: vannak a "mi" gyerekeink, és azon gyerkőcök, akik a szomszédos anyaotthon lakói, tehát nehéz háttérből származnak, ami ugye sokmindent jelenthet. Jómagam számára leginkább kihívást, hogy ezt a sokféleséget kezelni tudjam. Aztán havonta egyszer együtt ebédelünk, ami azt jelenti, hogy mindenki hoz valamit, és azt a végén együtt megesszük. Tökjó. Ilyenkor szokott véletlenségből egy hajléktalan barátunk is istentiszteletre járni :), és hát ő is leül közénk, szerintem jól érzi magát. Megható, ahogy mindig szedeget a kutyájának is kaját. Hát ilyenek vannak.
Aztán nekifogtam listát írni, hogy mi mindent kell becsomagolnom a közeljövőben, de ez annyira fejfájdító, hogy csak na. Gyorsan abba is hagytam. És közben azon csodálkozom, hogy ezek a gyerekek hogy tudnak egyfolytában beszélni. Én nem tudok egyfolytában beszélni, de ez szerintem genetikai dolog, valaki vagy tud, vagy nem. Így kerek a világ.