Erre a hónapra, sőt, ha jobban belegondolok, erre az évre befejeztem az irodában a munkát. Az elmúlt hetekben valóban túlszárnyaltam önmagam, ha ugyan szárnyalásnak lehet nevezni a hajnaltól éjfélig való készenlétet és fáradozást. Életemnek ebben a szakaszában megtehetem. Öt évvel ezelőtt még nemet mondtam volna rá. Mindenkinek mindig máshol vannak a határai. S mindenki képes alkalomadtán kitágítani őket. Mert sokkal több nehéz feladat elvégzésére vagyunk képesek, mint azt valaha hittük vagy gondoltuk volna.
A határok néha, néhány gondosan megválogatott és valóban szükséges helyzetben azért vannak ott, hogy túllépjünk rajtuk.
Csak ne felejtsük el közben, hogy emberek vagyunk.
A feladat óriási. A munkának nincs vége, soha. Mi pedig nagyon is végesek vagyunk.
Az időnkénti szárnyalástól eltekintve inkább csak lépésről lépésre haladunk. Hol előre, hol hátra.
Elfáradunk. Túlterheltek vagyunk. Nem alszunk eleget. Nem vagyunk mindig erősek. Nem leszünk mindörökre fiatalok és szépek. Néha ki-kimarad a ragyogás, s egyszer majd örökre is.
Az én adventemhez ez is hozzátartozik, fájdalmasan, gyönyörűen: a határaim tudomásul vétele.
Az itt megtapasztalt béke valódi béke, nem olyan, amilyet a világ ad.
Megnyugszom a gondolat mélységében, hogy ember vagyok. Nem több, de nem is kevesebb.
(reggeli gondolatok a 147. Zsoltár 14. verse alapján: Békét szerzett határaidon, a búza legjavával tart jól téged.)
1 comment:
Jó, hogy vége az irodai munkádnak. Többet tudsz pihenni, vagy az otthoni munkádnak szentelni az időd, készülni a karácsonyra. Használd is ki!
Ahogy írod, ne felejtsd el, hogy ember vagy ( nem is akármilyen), és ennek megfelelően feszegesd, és vedd tudomásul a határaidat. Mert vannak.
Post a Comment