Az utolsó óra.

Az év legrövidebb napján későn ébredek. A leeresztett redőnyök résein átszűrődő napfény mintákat rajzol a szemközti falra. Frissen sült gyümölcskenyérből, narancsból és teából álló egyszerű, mégis ünnepi reggelit készítek magamnak. S amire talán egész adventben nem volt példa, leülök és sietség nélkül, csendben fogyasztom el. Köszönettel, a teljesség igényével számolom, mennyi íz és illat elfér egyetlen apró tányéron: citrom, csokoládé, aszalt szilva és kajszibarack, dió, mazsola, rum, narancs. Az asztalon még tegnapról kiteregetve a tervek, receptek, jegyzetek, listák, s a karácsonyig még hátralevő napokra szétosztogatott tennivaló. Minden napra magamnak is valami extra meglepetés, szigorúan betervezve, déli alvás, séta a napsütésben, illatos, forró habfürdő.

Így advent végéhez közeledve eszembe jut a szőlőmunkásokról szóló példázat*. Egyesek már reggel elkezdenek dolgozni, mások csak délben fogadják el a gazda hívását, s vannak, akik még a tizenegyedik órában is ott állnak, tétlenül, egy hosszú, elvesztegetett nap végén. Végül mindhárom csoport munkásai ugyanazt a fizetséget kapják. Azok is, akik tíz órát dolgoztak, vagy ötöt, s azok is, akik csak egyet. Mert a szőlősgazda sokkal inkább jó, mint igazságos. Hála Istennek!

Ha csak egyetlen tanulságot vagy fontos dolgot mondhatnék, talán az lenne, hogy még nem késő. Még van egy kis idő. Az egyetlen órai munkának, várakozásnak, hitnek, szeretetnek is megvan a jutalma. Még nem késő bocsánatot kérni és szívből megbocsátani. S mindent újból kezdeni. 

 

Álltam valami messze piacon,
És tarka rongyként ráztam lelkemet,
Így tűnt a hajnal, így futott a dél,
És így jött rám a késő alkonyat.
Utolsó munkás és utolsó óra -
Most itt állok a szőlőhegy tövén,
Napszámodba szegődnék, Istenem.
Egy óra még, és itt van a sötét.
 

Ezt az utolsó órát add nekem. 

 

(Reményik Sándor, Utolsó munkás) 

* Máté evangéliuma 20:1-16