Örök lakótárs.

Olvasom, mint minden reggel, az evangélikus útmutató szerinti mai igét, de még előtte, így új hónap elején a decemberi útravalót: " Ujjongj, örülj, Sion leánya, mert jövök már, és veled fogok lakni – így szól az Úr." (Zakariás 2:14) 

Nevetnem kell. Egy újabb vendég aki meghívatja magát! S még csak nem is egy hóembernyi hosszúságú délutánra, hanem örökre, lakótársnak! Hogy aztán pillanatok alatt tisztában legyen vele - amit bármelyik kedves vendég előtt nagyszerűen el tudok rejteni -, milyen fáradékony vagyok, s milyen hamar elveszítem a kedvemet. Tudni fogja, hol tartom a szennyest, hogy esténként néha morzsásan hagyom a konyhapultot, hogy a fiókokban újból rendetlenség van, s legalább egy hónapja nem vasaltam. Tudni fogja, a kutya után valóban rengeteget kell takarítani. Azt is, hogy nézek ki reggelenként, milyen magas a villanyszámla, hol tartom az édességet, s hogy időnként akadozva működik az internet. Nem lesz idő retusálni a defektjeimet. Helyreigazítani a folyton széteső imázst.

De az is lehet, nem azért jönne, hogy én szolgáljak neki.

Mikor elfáradok, talán teát főzne. Bátorítana, aludjak csak nyugodtan egyet munka után. Lehet, mire észreveszem, már ki is teregette a ruhákat, nem csak másnap jutna eszébe, mint nekem, hogy lejárt a mosógép. Eljönne velem megsétáltatni a kutyát. (Egyáltalán, végre valaki, akiről biztosan tudni, hogy szereti a kutyákat!) Eltakarítaná helyettem a havat. Esténként megbeszélnénk a nap eseményeit s römiznénk is még lefekvés előtt. A morzsákat néha ő is elfelejtené, márcsak azért is, eszembe se jusson azt érezni, mindenben alulmaradok.

Nem elítélni jön. 

Nem kiszolgáltani magát.

Hanem segíteni hordozni a mindennapok s legfőképpen önmagam terhét.