Hétfő.

 

Egy még sötét, csendes ház a legszebb hely elkezdeni egy újabb hetet. Szinte kézzelfoghatóvá válik az adventi várakozás. A redőny, bár még messze a virradat, felhúzva. Odakint az utcalámpák bevilágítják a havas utcát, idebent néhány gyertya az asztalt. Homályos fénybe vonja a laptopot, a papírokat, a gyümölcsöskosarat, a mappákba rendezett, a hétvége folyamán elvégzett munkát. A tálcát, melyen az illóolajokat, ollót, golyóstollakat, gyufát tartom. S a kis befőttesüveget, félig tele az összegyűjtögetett, kis cetlikre írt mindennapi szépségekkel. A félig üres része is tele van, mindazzal, amit észre sem vettem vagy elfelejtettem.

Mert ugyan nem akarom, hogy valami makacs, félreértelmezett, a napokat csupa hasznos dolgokkal telezsúfoló szorgalomból kifolyólag úgy meneteljek el a életemet megáldó csodák mellett, hogy nem méltatom, nem köszönöm meg őket. A hajnalt a dombok fölött. Az alulról halvány rózsaszínné váló felhőket. Az öltéseket a lassan elkészülő ajándékokon abban az öt percben, ami még indulásig hátravan. A saját barkácsolású, nagy papírcsillagokon átragyogó napfényt. Händel Messias-ának kezdő szavait: Tröste dich, mein Volk...

De azt is tudom, hogy mulasztásaimnak is, a hiányoknak is helye van. Annak is, amire már nincs erőm, vagy kedvem. Ami mégsem sikerül.

Megőriznek attól a téves elképzeléstől, hogy az adventet meg kell, vagy elő lehet teremteni. 

Néha nem tudom készíteni az Úrnak útját. 

Mert túl nagy a rendetlenség bennem. Az asztalomon, a papírjaim között. 

Mégis reménykedhetem - igazi, megalapozott, adventi reménységgel - hogy ilyenkor az Úr útjai fognak megtalálni engem - ott ahol vagyok, úgy ahogy vagyok.