Small talk: csevegés, fecsegés, könnyed társalgás. Bájcsevej. Mélyebb tartalom nélküli, laza társalgás. Ilyen és hasonló fordításokra lehet találni, ha valaki beüti a keresőbe az angol kifejezést. Mindig is abból indultam ki, nem egészen alaptalanul, hogy kifejezetten tehetségtelen vagyok ezen a területen. Csodálkozva veszem észre, hogy ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, mélységesen vonzódom az emberekhez, akiknek ez jól megy. Ők azok, akik képesek eddig titkos ajtókat is megnyitni bennem.
Tegnap arról meséltem a kolléganőmnek - az irodai konyhában, egy rövid, könnyed, laza társalgás keretében -, hogy a hétvégén meglátogattunk egy népzenei fesztivált a szomszédos kisvárosban, s olyan otthonos érzésem volt. Köszönhetően annak, hogy lépten-nyomon szólt hozzánk valaki, teljesen ismeretlenül. Elég volt csak elidőzni egy padon, mellettünk a kutyánk, máris minden kutyatulajdonosnak volt egy-két kedves szava, kérdése, tanácsa hozzánk. Mások a neve után érdeklődtek, s hogy milyen fajok keverednek benne.
Nemrég, egy itthonról végigdolgozott nap végén vettem csak észre, mennyire elmagányosodhat az ember, ha nincs kihez szólni. Egész nap egyetlen "danke" szót mondtam, mégpedig akkor, mikor észrevettem, hogy elfogyott a nyomtatóból a papír, és lementem a boltba újat venni, majd fizetéskor megköszöntem a kasszás hölgynek.
A small talk igazi művészet. Őszinte csodálattal viseltetem azok iránt, akik magas szinten művelik. Igazságtalan lenne kevesebbre tartani, mint más társalgási műfajt. Néha, paradox módon, pont azáltal elegyedek valakivel beszélgetésbe, hogy mindketten azon kesergünk, mennyire nem tudunk könnyedén társalogni.
Nem mindenkinek van lehetősége mély, tartalmas beszélgetésekre. Nem mindig van hozzá kedvünk, bátorságunk, emberünk. Mégis lehetséges kapcsolódni, lazán, játékosan, elvárások nélkül. Megadom rá magamnak az engedélyt itthon, a blogon - nem feltétlenül muszáj addig várni egy-egy bejegyzéssel, míg van érdemleges mondanivalóm -, a szűkebb-tágabb környezetemben. Mikor nehezen megy, egyszerűen csak kiülök a kutyámmal egy padra és várom, hogy megszólítsanak az emberek.
10 comments:
"...mennyire elmagányosodhat az ember, ha nincs kihez szólni." Átérzem, ebben élek.
annyira vidám kis írás ez, imádtam: végigmosolyogtam minden mondatát, azon pláne, hogy a kutyás hölgy kiül a padra és várja a csevejt :))))
kellenek ezek a felszínes(neklátszó)semmiről sem szóló csacsogások, jókedvet adnak
de kellenek a jó nagy és mély eszmecserék is (mindkettő arányosan), ahol minden ragnak szónak fontos jelentése van, ahol jól meg kell gondolni, milyen szavakat hogyan használok...a múltkor hallgattam Tompa Andreával egy beszélgetést (ide teszem: http://www.jamvk.hu/2022/05/31/unnepi-konyvhet-2022/ ), és dbben mondja, hogy amikor örökbefogadta a kisfiát, írt neki egy levelet és azt írta, mekkora öröm, hogy megtalálta, és ezt kijavította okos gondolkodás után RÁD találtamra...nagyon érdeke az érvelése
s
(kimaradt az "érdekes" szó végéről, bocsi :D
Az én Férjem pont olyan típus, hogy alig szól valamit. Ő szereti a csendet és halk szavú is. De :), engem vett feleségül, aki viszont szeretek beszélni és ezt folyamatosan is teszem. Nekem, az ilyen típusú embereknek igénye van arra, hogy valaki meghallgassa őket. Csak meghallgassa, nem kell megoldani, meg semmit. Jót tesz a léleknek. Az enyémnek mindenképpen. :)
Annyira szeretem, Márta, hogy mindenkivel szemben olyan megértő - és feloldozó - vagy. Néha annyira vágyom rá, hogy én is ilyen legyek.
Küszködöm én is ezzel a "nemtudokfelszínesencsevegni"-dologgal, és figyelem közben azt, aki meg igen. Néha talán irigylem is, ami persze bosszant, szégyellem magam, fura érzés. Aztán rájövök, hogy csak kicsit vágyom rá, néha. De tény, enélkül az ember tényleg egyszercsak azt veszi észre, hogy beszűkült relatíve a társasága.
Talán csak úgy, ahogy Te teszed, helyén kell tudni kezelni a dolgokat, mindent a megfelelő polcon tartani. És akkor rend van. Kívül, s belül is.
Az itteni legjobb barátnőm teljesen az ellentétem. Egyszer elmentünk ketten egy női hétvégére ahol senkit sem ismertünk. Ahogy beléptünk a terembe, ő hangosan elkiáltotta magát, hogy "Halihaló, én Susanne vagyok", majd sorban leparolázott mindenkivel és úgy tudott beszélgetni mindenkivel, mintha 1000 éve ismernék egymást. Szó szerint leesett az állam, hogy lehet ilyennek is lenni.:) Nagyon sokat tanulok tőle, de ő is tőlem, azt hiszem. Egyébként nagyon barátságos, èrdeklődő népség a mifélénk is, csak nehezebb ezt kifejezni, de igyekszem több teret adni, erősíteni ezt a részt is...egyszerűen csak lenni, csevegni, kapcsolódni az emberekhez.
..... valami hasonlót érzek én is egy barántőmmel kapcsolatosan, akivel túrázni, kirándulni járunk. Bárhol képes kapcsolatot kialakítani, a hegyen is. A legutóbb is, ugyanúgy, ahogy Te tetted, én is csak néztem, figyeltem, hogy hogy....? :) hát, ezt adja az, hogy mennyire mások vagyunk, mi emberek. Ami talán nem is baj.
Én szeretek mindenkihez szólni pár szót, a küldönchöz, postáshoz, a boltban az eladóhoz, az utcán szembejövőhöz, akivel már régebb óta kereszteződik az utunk. Pár lényegtelen szót, hogy "szép az idő", "látom, hogy nagy a csomagja, mindjárt, hazaér", vagy "további jó munkát, sokáig tart még?". Néha egész kedves beszélgetések alakulnak ki belőle, és mosoly derül a fáradt arcokon. Úgy érzem ezzel talán segítek gondok-bajok cipelésében, ha csak pár percre is.Egyébként én is mosolyogva olvastam Márta, a bejegyzésedet, mint Katalin. Így szép a világ, hogy az egyikünk ilyen, a másikunk meg amolyan. Aztán még tanulunk is egymástól. Ahogy én is a naplós írásodból, még mindig emésztgetem ...
Egyébként Svent én tacskónak gondoltam, de most képen látszik, hogy hosszabb a lába. Így még kedvesebb! A kutyásokkal is szoktam beszélgetni, persze mindig a kutyát dícsérem. Nekem sajnos most nincs, de én is vágyok rá, hogy kutyás hölgy legyek a padon. Majd még talán az is sorra kerül.
Post a Comment