Még mindig keresem a megfelelő mértéket. Hol túl sok vagyok, hol túl kevés. Néha az agyukra megyek, mert túl sok mindent akarok. Máskor megbántom őket azzal, hogy túlságosan a háttérbe vonulok.
Mindegyiknek másra, máskor, más-más intenzitással lenne szüksége.
Belőlem pedig csak ez az egy van.
Az egyetlen, ahol úgy érzem, nincs mit elrontani, az az anyaposta. Rendszeresen leülök írni nekik. Gépelek, préselek, ragasztok. Matricákkal díszítek minden borítékot. Eltelik az egész nap csupán csak azzal, hogy dedikálom a könyvemet. Mindegyiknek hosszasan, egyedien. Tudva, hogy valószínűleg csak jóval később fog sokat jelenteni.
A lehetetlent szeretném: egy összehajtogatható égboltot.
Hogy amikor elfogy az, ami van, elő-elővehessék. S mint egy nagy, kék, menedéket nyújtó sátrat, maguk fölé terítsék, mikor a legnagyobb szükségük van rá.
5 comments:
♥
Ennél szebb nincs is, hidd el!
Milyen szép az a gólyás fémdoboz, Márta!
Tetszik az anyaposta szó. :) Jól kitaláltad.
Olyan “mártás-stílusúak” ezek a képek 💛 nagyon tetszenek!
Post a Comment