Jól csak a szívével lát az ember.

 

Az egy hete elhunyt Frederick Buechner The Eyes of the Heart című önéletrajzi könyvében olvasom, hogy egész életében próbált visszaemlékezni az édesapjára, akit már kora gyermekkorában elveszített. Szerette volna felidézni a hangját, az arcát, s hogy milyen érzés volt szeretni őt, vagy emlékezni rá. De bármennyire igyekezett, nem sikerült. Ezért ahányszor csak találkozott valakivel, aki ismerte őt, kérte, meséljen róla, mondja el, milyen ember volt. A válaszok nagyon hasonlóak voltak: kedves, jóképű, kiváló sportoló, jó táncos. S hogy mindenki kedvelte. Csakhogy őt nem ez érdekelte. Végül a saját lánya hívta fel a figyelmét, hogy valószínűleg rosszul fogalmaz. A "milyen ember volt" kérdés túl nagy, túl általános. Csak úgy lehet rá választ kapni, ha valamilyen kézzelfoghatóbb formában teszi fel. Például, visszaemlékszik-e az illető egy alkalomra, amikor közösen ebédeltek. Vagy teniszeztek. Milyen volt valamilyen politikai kérdésről vitatkozni vele. Utaztak-e együtt reggelenként a metrón, vagy beültek-e néha valahova meginni egy italt.

 

Ma ezt a gondolatot jegyeztem fel magamnak. Ezt viszem tovább, mint kihívást.

A történetek, gesztusok őrzésének fontosságát.

 

Nem szeretném kategóriákba sorolni az embereket.

Csak gyűjteni, méltatni, megköszönni a velük kapcsolatos apróbb, konkrét emlékeket. 

S olyan nagylelkűen értelmezni, olyan fényes szívvel és lélekkel továbbmesélni őket, amennyire csak lehet.