Vállkendő.

És akkor eljön néha egy-egy pillanat, amire nem lehet felkészülni. 

Amit nem lehet kivédeni. Aminek lehetetlen ellenállni. 

Amikor, mint a mesebeli hallgatag királylány,

képtelen vagyok letenni kezemből a megkezdett kötést. 

Kötök ülve, állva, járkálva, fekve. 

Kötök kint és bent. 

Munka közben, pihenés közben. 

Mintha nem lenne sürgősebb dolgom, 

mintha nem létezne más a világon, 

csak a következő sima vagy fordított szem. 

Mintha legalábbis határidő szorítana,

vagy azzal, hogy sietek, jóvá tehetnék valamit, 

amit valaki valahol tönkretett. 

Éjfél utánig üldögélek a lámpa fénye mellett.

S hajnalban kelek, hogy még napfelkelte előtt 

a gombolyag végére érjek. 

Néha nincsenek imába formálható szavaim.

Ezért kötök.

Nem csak úgy lazán, langyosan, hobbiként.

Hanem mintha rajtam múlna, 

hogy puha, meleg kendő kerüljön

a didergő világ vállára.