Akkor

egy kis ideig most virtuális szempontból a minőségi csöndek embere leszek ...:) Szép nyarat nektek!
Szeretettel: én.

Mind

halogatom, odázgatom a dolgokat, de most már akárhogy is muszáj nekifognom csomagolni. Öt személynek, három hétre. De úgy, hogy legyen elég ruha és cipő meleg és hideg esetén, napsütésben és esőben, tengernél és hegyekben, autóbanhányáskor - asztalnálleevéskor...elvileg már rutinom kellene legyen ilyesmiben, mégis...Viszont. Elhatároztam, felhagyok az évek óta űzött fejfájós-morcos pakolászási stílusommal, és első lépésként a csomagolást is a várvavárt nyaralás szerves részének nyilvánítom. Szóval nem egy olyan dolognak, amin túl kell esni valahogy, mert akkor már a nagyon hosszú autóutat is egy ilyen dolognak lehet (szoktam) látni, meg aztán a lehurcolkodást a partra is, meg a felhurcolkodást a hegycsúcsra...szóval, hova sietünk, nem?! És ha már odaértünk, ahova sietünk, akkor meg elkezdünk jól visszafele sietni? Hát ilyesmi filozófikus kérdések feltevésére jutottam, s egy jó kérdés feltevése néha fontosabb, mint maga a válasz. ( S különben is annyi szépidézetet lehet olvasni arról, hogy nem is a cél a cél, hanem az odáig megtett út, na az a cél...)
Második lépésként elfogadtam a lelkem mélyén azt a tényt, hogy nyilván így is - úgy is itthonhagyunk valamit. Ha eleve ezzel számol az ember, akkor nagy meglepi és döbbenet már nem érhet.
Harmadik. Örülök, hogy nem halasztgattam a végtelenségig szeretett kis virágaim és kertem gondozására alkalmas személy(ek) kiválasztását és megkérését is. Majd tűzök ilyen kis cetliket a cserepekre, hogy melyik virág mennyi vizet igényel. Nem is tudom mi lenne, ha még állatunk is lenne, úgy hozzá tud nőni az ember szíve minden kis aprósághoz.
Negyedik. Most felálltam és gyorsan odatettem az útleveleket. Legalább az itthon ne maradjon.
S végül de nem utolsó sorban még főzök szépen egy kávét, aztán leülök és átgondolom a dolgokat, mert mindenek előtt a fejemben kell rendnek lennie, s különben is még itt van az egész holnapi nap a csomagolásra, nem kell azt annyira nagyon elsietni.

Ui. Amúgy ebben az egész csomagolásban az a jó, azonkívül hogy gyökeresen megváltoztattam a pakolási filozófiámat ugye, hogy végre használtuk is valamire Tibi szuper, de már régóta az ágy alatt porosodó horgászfelszerelését. Ugyanis a vadiúj fekete fürdőruhám a szemem láttára csúszott le a zongora mögé és hát valamivel ki kellett onnan halászni.

Ezek

az utolsó idei képek a levenduláimról...Ma begyűjtöttem az egyetlen bokor virágait, most pedig kicsi csokrokba osztom és megszárítom őket.

Kerti beszámoló...megint :)

Kezd érni a málna az esővízgyűjtő hordók mögött-mellett levő bokrokon.


Egy kis vitorlás tutaj készülget itt, mégpedig egy olyan tutaj, amelyik a tengerről álmodozik.


Érik a feketeribizli...


...meg hát az eper is.



Ezt a kis érdekes színű gyönyörűséget hosszasan megnézegettem. A múltkor egy kis kígyót is láttam, na azt nem nézegettem ilyen ámulattal, de azt elfogadom, hogy a kiskígyónak is lennie kell valahol. (Érdemes rákattintani a képre, mert gyönyörűek a szárnyai!)

Annyi

minden mást kellene most csinálnom aztán mégis ideragadok, de ez is fontos, mert "nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik" (Mt. 4:4), és én még mindenféle más által kigondolt és leírt gondolatokkal is, (mindig is úgy tartottam, hogy az ember legzseniálisabb feltalálása a leírt betű volt, s ezt mindinkább így gondolom...).
A következő kis esszérészletben minden, de minden benne van, amit magamról, az életemről mostanában gondolok, amit szeretnék elérni valamilyen formában, igaz ez a forma tökhomályos előttem, (bár nem szeretném lebecsülni akár a jó öreg rózsaszín blogomat is, mint formát - mert minden, a leghétköznapibb dolog is válhat azzá, hát nem tudok betelni ezzel a gondolattal...), és annyira fejbe tud vágni, mikor valaki ki tudja mondani, le tudja írni a kimondhatatlan dolgokat. Na mindegy, jobban úgy sem tudom körülírni, meg nem is kell. (Különben is összehajtogatott-formába kell hoznom a megszáradt ruhákat, s az is nagyon fontos ám.)

"A látszólag jelentéktelen dolgok kultusza mindig is jellemzett, ehhez most legfeljebb még több közvetlenség, még több mesélési szándék adódott hozzá. Szeretném megosztani az olvasókkal amim van, ami nekem jutott, pontosabban ami mindünknek nap mint nap kijut, csak esetleg megfeledkezünk róla, nem figyelünk rá. A kötetnyitó vers, a Bűvésznek lenni hasonlatát felhasználva bűvész szeretnék lenni, aki egészen köznapi dolgok (galambok, zsebkendők, labdák, kesztyűk, egyebek) segítségével mutat be meglepő trükköket. Sokan elvágynak, kifelé vágynak az életükből, talán a Dallasba, talán egy Cannes-i díjkiosztóra, egy afrikai szafarira vagy egy királynői fogadásra. Pedig köztudott, hogy az állandó flancolás unalma is igencsak gyilkos tud lenni. Én így fogalmaztam meg szerénytelen igényemet egy helyütt: „Nincs más vágyam, csupáncsak / lenni épp akkorának, / amekkora vagyok”. Vörösmartyval szólva, „kinek virág kell, nem hord rózsaberket”. Vegyük inkább birtokba szerény, de saját életünket a maga teljességében, a pontos és hibátlan tárgyak, az álmok, a fantáziaképek, a tükröződések, e hétköznapi mikrocsodák tömkelegével együtt!" (Lackfi J. : Mikrocsodák tömkelege)

Ilyen kis

képeslapokat készítünk a tanító+óvó+logopédus(remélemnemhagytamkisenkitsem)néniknek egész éves munkájuk megköszönése okán.



Ezt pedig én kaptam, nem tudom nemmegmutatni...a kis tintarajz a kedvencem. Meg persze az összes többi kismillió szeretettel készült rajzocska, amiket cipősdobozokban tárolok az ágy alatt.

Olyan

nagy kedvességgel invitálódtam Zsuka által a mondj hat lényegtelen dolgot magadról című legújabb körjátékba, hogy most aztán törhetem a fejem a hirtelen lényegessé váló lényegtelenségeken...Én már öreg blogger vagyok kérlek, részt vettem már pár ilyesmiben, s ha nem muszáj, akkor inkább elkerülöm mostanság, de nem azért, mert ünneprontó lennék, csak hát mindig arra gondolok, annyi más érdekes dolog van a világon önmagamon kívül. Szóvalakkor:
Egy. Nem vagyok csapatjátékos, messzire elkerülöm például a labdajátékokat is - néha pedig nincs szerencsém. Augusztusban ugyanis részt veszek egy anya-lánya focimérkőzésen, s most legalább tudjátok, milyen lényegtelen dolog miatt nem várom annyira az augusztust. (Ó, hadd essen az eső akkor...:)
Kettő. Nem szeretek telefonálni, jaj de mennyire nem. Persze, ezen lényegtelen dolog nem tart vissza attól, hogy azokkal, akikkel nem lehet másképp, így tartsam a kapcsolatot. ( S most legalább lelepleződött azon titkom is, miért nem vagyok soha elérhető a messengeren, vagy a skyepon...) S mikor a német mobilom csörren meg, néha még egy "Uram, irgalmazz"-ot is elrebegek, arra gondolván, ha már mindenáron fel kellett engem hívjon az a kedves ember, legalább lassú és érthető művelője legyen Goethe nyelvének...
Három. Nem vagyok egy kifejezetten small talk embertípus, de most legalább már nem irigylem azokat, akiknek ez semmilyen nehézséget nem okoz. S most elbizonytalanodtam, hogy létezik-e egyáltalán olyan kifejezés, hogy small talk, vagy én találtam ki, de hát igen, létezik, s ebben a pillanatban találtam egy olyan oldalt is, ahol állítólag megtanítanak ezen - ismeretlen társaságban olyannyira életfontosságú - képesség elsajátítására, úgy hogy az is lehet, hamarosan érvényét veszti ezen típusjegyem.
Négy. Nehezen tudom ám a hatot összeszedni, szerintem nekem nincsenek is lényegtelen dolgaim...
Öt. Többször is álltam már a blogozás abbahagyásának peremén, de ez mondjuk tényleg lényegtelen, mert eddig még nem tettem meg.
Hat. Most mennem kell ébreszteni a gyerekeket, s ez egyáltalán nem lényegtelen, mert olyan jó, hogy van kit ébreszteni...ha nem lenne, akkor is biztosan boldog lennék valamilyen formában, mert lényegtelen dolgok - így a hatodik pont végére már biztosan tudom - nincsenek, és hát nem az a lényeg, hogy mi adatott nekem ebben az életben, hanem hogy találjam meg az örülnivalót benne.

Élünk-

-halunk, mi P. lányok, például az ilyen leírások lassú, komótos, magunk elé képzelős, kacarászós felolvasásáért: " A jövevény káprázatos, halványkék, könnyű nyári selyemruhában pompázott; a ruha az összes lehetséges helyen puffos, redőzött és húzott volt. A hölgy fején egy irdatlan fehér sifonból készült, és három hosszú, valaha jobb napokat látott, most már kissé molyrágta strucctollal díszített kalap trónolt. A kalap karimájáról egy jókora fekete pöttyökkel bőven teliszórt rózsaszín sifonfátyol hull alá, s a válla felett lebegett, mint két könnyű zászló."
Ha a lányaim szép választékosan fognak magyarul beszélni ebben a nagyonnémet környezetben, ( s erre minden reményem megvan, hiszen ma is Enikő a "még egy kis dinnye elragadtatna" mondattal kápráztatott el:), abban nagy szerepe lesz Anne Shirley-nek ( na meg persze az őt zseniálisan lefordító Szűr-Szabó Katalinnak...)

Egy ideje

szívesen olvasom Lackfi János verseit, nemcsak az övéit persze, vannak más zseniális kortárs magyar költők is s hála az internetnek, tudhatunk róluk, olvashatjuk őket...sőt, többet mondok, kapcsolatba léphetünk velük. Én megtettem s így született egy olyan vers, aminek én adhattam a témáját s ez is valami, nem? :) Kedvcsinálóként még bemásolok két kedvenc Lackfi-verset, hátha másnak is megtetszik. :)

Öt pár

Mikor az öt pár zoknit (együtt olcsóbb)
megvettem a mosolygó deresedő
kis kínaitól
semmi különös nem jutott eszembe
legfeljebb annyi: fura őszülnek ők is
fura hogy ilyen kínaiak
szóval amire mindenki gondol ilyenkor
ámde mikor nekiláttam
a zoknimosásnak
ha tizenöt vizet eresztettem
hát tizenötször
dőlt egyre dőlt a fekete lé fekete zoknit gyártani tehát egyszerű
végy egy fehéret fesd be feketére
de visszafelé ugyanígy
végy egy feketét mosd ki fehérre
íme a csekély emberi erő mozgatta
perpetuum mobile avagy Sziszifuszként
görgetem a gombócot a tiszta vízben
mely mire fölérek már mindig fekete
szóval a kis deresedő kínai
tudott valamit a hiábavalóságról
s tudását zokniba csomagolva át is adta nekem

Alma

Vettek pár láda almát
hogy majd tél végéig kitart
néha átválogatták
kiszedték a rohadtakat
s azokat ették meg előbb
kivagdalták a terjedő
erjedő barna foltokat
De mire elfogy egy adag
az ember újra válogathat
A téli hónapok alatt
nem ettek csak rohadtat

Elkezdtem

begyűjteni a kertből a fűszernövényeket és az első csokor levendulát. Meg van eper is és a minap begyűjtöttem az összes rebarbarát. Ez utóbbiért nem rajongok különösebben, de ma este szerettem volna egy kis eperrel együtt lekvárt főzni belőle, csak aztán esti séta lett helyette és most már azt hiszem, belealudnék a lekvárkevergetésbe, ha hozzáfognék. Inkább megyek Amélie-t nézni...

Olyan kis

édesek...ahogy táncolva (hogy máshogy?!) mennek át a parkon...


...vagy egyensúlyoznak át a gerendákon, lépnek bele kötelezően az egyetlen tócsába, ami létezik errefelé...


...vagy barátkoznak minden útba kerülő cicával, ha akarja az a szegény állat, ha nem...



(s persze akkor is édesek, mikor végigveszekszik az útat vagy a szívbajt hozzák rám, mert kilépnek az autók elé, s mikor szemtelenkednek velem és meglökdösik a kistestvérüket...s milyen jó, hogy az ilyen pillanatok valahogy sose kerülnek lencsevégre s néhány év múlva úgyis el fogom felejteni, hogy a csomagban ez is benne volt...)

Eszembe

jutott ez a film...:) Az ámélie-k köztünk élnek.:)

Ennek a

gyönyörűségnek a színes változata egy bejegyzéssel lennebb van ( jobb alsó sarok), és azt leszámítva, hogy kissé lefejeztem a felső szirmát, szerintem nagyon szép. (Apropó lefejezés: múlt hétvégén részt vettünk egy búcsúpartiféleségen, ahol a házigazda kívánsága az volt, hogy a vendégek családonként legyenek megörökítve egy polaroid géppel, és a fotót azon nyomban beragasztották egy albumba...a fényképező hölgy pedig szépen sorban mindenkit úgy fotózott le, hogy a homlok de minimum a fejbúb nem lett megörökítve...:)))

Ami a

virágokat illeti, nyílnak a rózsák (van piros, sárgáspiros és fehér), a levendulabokor szebb és élénkebb színű, mint bármikor illetve a szegfűk és a fehér liliom épp nyílás előtt van ( jó lenne ott ülni és meglesni a nagy pillanatot...)

Már

vagy egy hete nem voltunk a kertben, mert állandóan esett az eső. Amikor meg nem esett, és majdnem elindultunk, akkor meg emiatt kezdett el esni. De ma valami gyönyörű napsütés kerekedett és mi kint töltöttük az egész délutánt. Nagyon sokat dolgoztam, és még kell is, mert rengeteg gaz keletkezett a semmiből, de mivel még mindig látszik, hogy városi lány vagyok, aki nem szokott hozzá a kerti munkához, néha megpihentem, s egy ilyen pillanatot használt ki Sára, hogy megörökítse az utókornak az ő jó édes anyját meg a tarkabarka takaróját.

Tudom ám,

hogy kismillió ilyen kézben-kis-növényt-tartós pillanatot kaptak már lencsevégre a világon, épp ezért feltétlenül nekem is kellett egy saját, igaz nem túl jól megkomponált kép. Annál is inkább, mert ez a kis rózsa ámulatba ejt itt engem néhány napja, ugyanis nem volt egyéb egy egyszerű kis botnál, aztán egyszer csak elkezdett pici rügyet bontani, most pedig ilyen kis lendületesen teregeti szét a leveleit...egész nap nézegetem, s ha lenne annyi időm erre, le sem venném róla a szemem, de tényleg.

Mellesleg

ma este partizánakciókra hajlamos részem felülkerekedett tétova önmagamon. Így történhetett meg, hogy megembereltem magam és igenis megmetszettem azokat a rózsákat. Egy nap, amikor nem éltem hiába. :)

Jókedvre hangoló képek magamnak

Apró léptekben ugyan, de készül a tarkabarka takaró, már éppen akkora, hogy egy fázó cica megmelegedhetne alatta...:)



Ez pedig a frissen főzött eperlekvárom ( éjjel fél egykor rakosgattam az üvegekbe) a frissen sütött kenyéren.

Én igazán

igyekezni fogok, de nem tudom, meddig fogom még kibírni, hogy meg ne metsszem a szomszédos biztosító iroda előtt hervadozó, kókadozó kis rózsabokrokat...

Ha jól

belegondolok, már csak azért is megérte embernek születni, hogy ezt elolvashattam:

itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén,
vagy a lét peremén, hol a hang
meg a fény elenyész
(Fodor Ákos: Sose bánd)

(Ó egek, hogy lehet ennyire szépen sorba fűzni a közönséges betűket?...)

Szeretem

a gyerekek spontán bekérezkedését hozzánk...:) És legalább ilyenkor hallom, hogy beszél az én kis Annám németül.

Ezt a

kis édes papírpillangót a gépem sarkán Enikő hajtogatta nekem a leírt betűimet őrzendő...:)

Olyan jó,

amikor mindenféle megmagyarázhatatlan dolgokba keveredek. Ilyenkor mindig azt képzelem, egy regény főszereplője vagyok, vagy ha nem is, legalább egy pici mellékszereplője. Például ma, mikor éppen azon bosszankodtam a kertben, hogy a fűnyírás kellős közepén adta be a kulcsot a fűnyíró és most olyan kis felemásan néz ki ott minden, szóval pont akkor megjelent a kapuban egy ismeretlen ember, és vele még két ember, szóval akkor ez már három ember. :) Mondja, hogy keresik a Familie Prodán-t. Mondom, hogy mi vagyunk, de ezen aztán annyira elcsodálkozott, mintha nem tudná, hogy aki keres, az néha talál. Érdeklődött, hogy tudok-e magyarul (miazhogy!:) és akkor legyek már szíves beszélgetni a vendégeivel egy kicsit. Nos, ők magyarok voltak, németül nem nagyon tudnak, itt dolgoznak valahol a közelben és mivel szeretnék, ha a gyerekük is hamarosan kijönne ide, egy tanárnőt keresnének neki, aki segítene majd a nyelvtanulásban. És azért gondoltak rám, mert azt hallották, hogy én az lennék, márminthogy tanárnő.
Amit így utólag furcsállok, a következők: hogyan keveredtek pont oda, hiszen a kertek a város legszélén vannak, elkerítve, senki sem jár ott merő véletlenségből, honnan tudták a nevemet és főleg, miből gondolták, hogy tanárnő lennék? :) A német fickót meg is kérdeztem, honnan az egyoldalú ismeretség, és azt mondta, hogy hát mindenki szokott látni, ahogy autózok a városban. (Ja tényleg, még mindig magyar rendszámmal közlekedünk.) És értem, hogy nem nagy városról van szó ( 8000 lakos), de akkor is, fogalmam sem volt róla, hogy ennyire kilógok-kilógunk a többiek közül. A tanárnős dolgot pedig csak úgy tudom megmagyarázni, hogy sokat megyek erre-arra a lányokkal, és ha csak egy kis időre megállunk valahol játszótéren vagy bárhol, akkor én előkapok egy könyvet és olvasok, gondolom, emiatt tűnhetek annyira intellektuálisnak és nem az agyonhordott lila kardigánom miatt. :)
Az igazság viszont az, hogy egyáltalán nem akarom tudni, mi a magyarázata ezeknek a megmagyarázhatatlan dolgoknak, és remélem, soha nem is fogom megtudni, mi az a hiányzó láncszem, ami ezeket a dolgokat amúgy kristálytisztává tenné, mert olyan jó ilyen sejtelmes majdnem-pici-mellékszereplőnek lenni egy nem túl izgalmas, számomra mégis titokzatos történetben...:)

Mindenféle kis megőrzendő pillanatok...

Lendületben...:)


Szomjasak a kiskacsáim...:)

Van, amit

képtelen vagyok megunni, például a levenduláimat. Olyan kis gyönyörűek... Ugyanúgy szeretem őket virágként, mint ahogy a cicámat szeretném állatként, ha lenne.

Könnyekig

meghatódva tudnám sajnálni magam, ha akarnám, hogy lemaradtam a tegnapi budapesti Michael W. Smith koncertről...Ha keresztény zene, akkor nekem ő a number one. (Szeretem én módjával az orgonamuzsikát is félhomályos templomban, de hát ízlések és pofonok ugye.) Kérdeztem öcsémtől, hogy na, milyen volt, és a részletes beszámoló ugyan még várat magára :), de egy annyit odapötyögött, hogy "nagy buli volt..." :) Itt lehet olvasni amúgy egy jó kis leírást a koncertről és közben jó keresztényi magatartással próbálok örülni azoknak, akik ott lehettek.
Rengeteg kedvenc számom van, de most csak egyet teszek be ide. Ja, és ti tudjátok, de egyes zenéket csak fülhallgatóval, maximális hangerőn érdemes hallgatni. :)



Meg még egyet, Isten dicsőségére. :)

Ez

én vagyok, amikor rácsodálkozom az egyik legszebb helyre meg legédesebb bogyókra ezen a világon. S ma estétől kérlek szépen, nemcsak kedvenc íróm, kedvenc színem, kedvenc virágom van, hanem legkedvesebb helyem is...ahol jó ücsörögni, nézelődni, szomorkodni, boldognak lenni...Egy egyszerűen szépséges kis helyecske, amely csak arra várt, hogy valaki kedvencévé váljon.

Egy kis

virág anyának...:)

Ezt a kis

horgolmányt tegnap vagy tegnapelőtt kezdtem el, ugyanis rájöttem, olyan érzékeny vagyok a hidegfrontra - érzékenységem csillapíthatatlan fejfájásban és összevissza kóválygásban nyilvánulva meg, de mindegy - mint egy nagymama, így arra gondoltam, kipróbálom ezt a szép kis nagymamamintát ilyenképpen is. Ilyen színesen - körkörösen. Ha nem lesz kedvem továbbhorgolni, akkor lesz belőle egy kis portávoltartó kendő a számítógépemre, különben lehet még belőle párnahuzat is, vagy falvédő, ha annál is nagyobbra horgolom, akkor takaró valamelyik gyereknek, ha annál is nagyobbra, lehet belőle takaró amelyik alá mindhárom gyerek befér, és ha még annál is nagyobbra, akkor meg sem állok, míg körbe nem horgolom ezt az egész világot.

Bevallom

férfiasan, hogy nem voltam tegnap szavazni. Mehettem volna ugyan, ha előtte egyszer beballagok a Rathaus-ba jelezni szavazási szándékomat, de egyszerűen hihetetlen, mennyire nem tudnak lelkesíteni az ilyen dolgok. Anyósommal ellentétben, - aki pontosan negyven évvel idősebb, mint én és apósommal, aki ötvenkettő évvel hamarabb született, és tényleg, kétszer is meggondolják, hogy elinduljanak-e valahova a fájós lábukkal - szóval beszéltünk velük telefonon, és elmondták, hogy kétszer is elmentek szavazni, mert először csak ott vették észre, hogy otthon maradt apósom személyije, és mikor másodszor is nagy nehezen elmentek ( ők igenis tudják még, mi az, hogy hazafias kötelesség ! :), akkor meg kiderült, hogy a személyi az le van már járva.
Viszont este meghallgattuk a magyarországi választási eredményeket meg a politológusok hozzászólásait, mert ez utóbbiakat nagyon szeretem hallgatni, nem tudom miért.
Ami engem nagyon meglepett, az a nemakarommegneveznimelyikszélsőségespárt hihetetlen előtörése...Nagyon szomorúnak tartom, hogy ez előfordulhat. És burkolják bármilyen demokratikus bugyolába a mondanivalójukat, nagyon nem tetszik, amit akkor látok, ha azt lefejtem. Na mindegy. Amin viszont meghökkentem, hogy kérlek, van egy olyan tömörülés az Európai Parlamenten belül, hogy eurószkeptikusok. (Az előbb említett nemkedvespárt is oda fog tartozni amúgy.) Ez a demokratizmus netovábbja tényleg, hiszen ezek a jóemberek pont azért fognak harcolni az európai uniós képviselőség adta jogaikat kihasználva, hogy a kenyéradójuk minél jobban szétessen. Hogymikvannak.

Ha

engem majd ( a kellően távoli jövőben persze) úgy és olyan szívfájdalommal fognak elsiratni, mint ahogy Annácskám az ebben a bejegyzésben is szereplő ( segítek : hátul, a második sorban ) rózsaszín műanyag malackát, - ( aki volt olyan szemtelen eltűnni köreinkből ) - akkor meg leszek majd elégedve...S miközben persze ezerrel keresem a kis szökevényt, mondhatni tűvé teszem miatta a lakást, mert majd' megszakad a szívem ezt a mérhetetlen bánatot látva, nem akarok arra gondolni, hogy az életben sokkal értékesebb dolgokat is el fog majd talán veszíteni s hogy nem, nem szabad olyan nagyon megszeretni semmit, vagy legalábbis csak úgy, hogy közben legyen kész bármiből-bármikor "papírhajót" hajtogatni és szépen elengedni a patakon lefelé, de ez utóbbit talán először nekem kellene megtanulnom szerintem, vagy nem is tudom, nekem már csak az a fontos, hogy azok a drága kisírt szemek megint ugyanolyan vidámak legyenek, mint a szemtelenmalac, illetve hát becsületes nevén Svántyen ( szép németséggel leírva: Schweinchen :) eltűnése előtt.
Ui. Már felajánlottam neki, hogy elmegyünk Weimarba és veszünk egy ugyanolyat, de erre azt mondta, hogy Svántyen csak egy van...

Egy ideje

gondolkozunk azon, hogy mi is legyen a lányok focizásával...Már több, mint egy éve járnak hetente kétszer edzésre, plusz majd' minden szombaton menni kell valahova mindenféle versenyekre. Na ez utóbbihoz nekem általában nincs kedvem és hát hol megyünk, hol nem. Aztán a heti két edzés előtti nyafogásokat is nekem van szerencsém végighallgatni, még akkor is ha tudom, mikor már ott vannak, akkor élvezik a játékot. Az egy év alatt az is kiderült, hogy az anyagének elöröklésének köszönhetően nem lesz belőlük sportoló vagy ilyesmi, de szerintem egy ilyen csapathoz való tartozás olyan dolgokat tanít meg a kicsiknek, ami szükséges egy értelmes élet szép megéléséhez - és itt nem a versenyszellem kialakítására gondolok, hanem olyanokra, hogy összetartás, meg kitartás, önbizalom kivívása egy csapaton belül, szóval ilyesmi hangzatos dolgokra...Másrészt azt sem szeretném, hogy ez egy kényszer legyen számukra. Milyen jó, hogy megint van min tipródni! Mindenesetre hamarosan itt a szünidő (még három hét), és addig eldöntjük, hogy ősztől folytatjuk-e vagy sem. Bárhogy is legyen, köszönettel tartozunk az elmúlt évért és felteszek néhány képet a szombati versenyek hangulatát megőrzendő...

A maci minden meccsen ott van...:)



Bemelegítés játék előtt...



Ma nem kellett elutazni, mert nálunk szervezték a versenyt. Ilyenkor mi anyukák sütivel készülünk, kávét főzünk, ilyesmi.



A csapatok, a bírók és egy kis kezdés előtti speech. :)



Egy mindenkiért, mindenki egyért...:) (Mindig is kíváncsi voltam, mi a csudát sutyorognak ilyenkor a csapatok)

Nembaj, hogy

rávágtam az ujjamra az autóajtót, nembaj, hogy odaégettem a húst, nembaj, hogy félresikerült tortába sütöttem bele oktalan szomorúságom... különben is ilyenkor lágyabb a hangom és szebb a mosolyom - hihetetlen, a gyerekek milyen szépeket tudnak mondani - hát vigyáznom kell már csak miattuk is, vagy talán mégsem, mert nem titok, hogy ez egy ilyen világ, ahol mindenféle búbánat is van, s hiába olyan nevetségesen aprócska az én pakkom a mások hatalmasához viszonyítva, s hiába érzek lelkiismeretfurdalást még emiatt is ( hát normális vagyok én?)...szóval ha már feelingblue, akkor legyen az olyan, mint amikor szép kis papírhajókat hajtogatunk, kicsit dédelgetjük, csinosítjuk, talán még virágot is teszünk bele meg apró üzenetet, aztán szépen útjára bocsátjuk, hadd vigye a patak a messzi távolba.
( Meg írjunk fennkölt butaságokat rózsaszín blogokba, hogy legyen majd másnap mit kitörölni akarni. Apropó blog, meg ilyesmi műfaj, már a twitteren is vagyok, de hogy minek?!...
Ui. Nem is szeretem a rózsaszínt. A kék, az a szép kis levendulakék a kedvenc színem.)

Vannak

olyan dolgok az életemben, amit vagy nagyon szeretek vagy nagyon nem szeretek csinálni. S van olyan, ami hol az első, hol a második kategóriába sorolódik. Például abban egyetérthetünk, hogy nagyon szeretek olvasni, mindenfélét és bármikor, s abban is egyetérthetünk, hogy a Bibliát is nagyon szeretem olvasni, ha viszonylag rendszeresen teszem, mert akkor valahogy mind többet szeretném tenni, de ha elszokom tőle, akkor lassan már nincs is kedvem elővenni. A Biblia egyszerűen más, mint a többi könyv, teljesen egyedi és nemcsak azért, mert önmagában egy egész könyvtárat jelent.
Mondjuk én -bevallom férfiasan,- még nem olvastam el elejétől-végig, bár egyszer nekifutottam, de aztán - lelkesedés megcsappanása okán - szépen abbahagytam. Nemrég vettem egy német fordítást és mostanában azt olvasom, és mivel azért általában emlékszem a magyar szövegre is, vagy megnézem, érdekes sokszor más megvilágításból látni ugynazokat a dolgokat. Az igazi az lenne persze, ha egyszer eredeti nyelven olvasnám, de nem táplálok reménytelen álmokat valami régmúlt nyelv megtanulásával kapcsolatban, mikor nyilván látom, hogy a nem túl nehéz németet sem fogom soha az életben normálisan beszélni, szóval maradjunk csak szépen a realitások talaján.
Ami most mégis arra késztet, hogy megint és újra nekivágjak ezen drága "lelki kenyér" végigolvasásának, az az a tény, hogy nemrég beszélgettem valakivel, aki már sokszor megtette ezt és meg is mutatta a szétolvasott Bibliáját, amit majd a lányának szándékozik örökségül hagyni. Engem ilyen személyes beszélgetések, a ragadós lelkesedés a másik ember arcán nagyon tudnak motiválni.
Közben keresgéltem a neten és találtam egyfajta útmutatást, ami segít, hogy ne maradjon ki semmi - ugyanis magamat nagyon is jól ismerve, tudom, hogy képtelen lennék az elejétől a végéig sorban olvasgatni, összevissza meg csak úgy lehet, ha azért van benne egy leheletnyi koncepció azért - és itt találtam is valamit, valami érdekeset éspedig: minden nap valamilyen más "műfajt" olvasok. Hétfőn a törvényeket ( Mózes), kedden történelmi eseményeket, szerdán zsoltárokat, csütörtökön a költészeti műveket, pénteken a próféciákat, szombaton az evangéliumokat, vasárnap pedig Pál leveleit. Szóval így. Ma kezdtem, s ha egy év múlva azt írom a blogba, hogy befejeztem, akkor azt jelenti, hogy nagyon kitartó és rendes voltam, ha nem, akkor is nagyon rendes leszek, mert én legalább elindultam.

És

virágba borult az én kis kedvencem is. Ennél szebb kék a világon nincsen...

A csoko-

ládévirág elvirágzás után is ilyen kis gyönyörű:



És eddig például nem tudtam, hogy a zsályának virágja is van, pici kék virágja, olyasmi kék, mint amilyen a levenduláé...



És ezek édes kis sáriszemek, mondjuk most éppen nem kér semmit, de amúgy pont így szokott nézni, ha csokiért kuncsorog. :)

Jut eszembe, hogy

el ne felejtsem legközelebb eszembe juttatni, hogy el ne felejtsek ruhacsipeszt venni, hogy mikor legközelebb újra kiteregetem a kimosott ruhát (pólókat, zoknikat, mindenféle alsó és felsőneműket stb. ), legyen mivel odaerősítsem a már említett pólókat, zoknikat, mindenféle alsó és felsőneműket a szárítóra...mondjuk persze ezt abban az esetben, ha nem akarom az ilyen szeles napokon a különböző, nem feltétlenül publikusnak szánt ruhadarabjaimat a postaládánkban viszontlátni...És még persze abban az esetben is, ha nem akarom, hogy az alsószomszéd és alsószomszédné úgy emlegessenek, mint az őrült magyar nőszemélyt, akinek időnként az ő területükre szállingóznak a mindenféle nempublikus ruhadarabjai.

Évente

egyszer, Pünkösdhétfőn, minden német malom megnyitja kapuit és bárki bemehet nézelődni. Nagyon szép régi-régi malmok vannak a környéken. Megnéztünk egy igazi fából készült szélmalmot és két vízimalmot, ezekből az egyik vízimalomban tényleg ma is készítenek lisztet, a másikban pedig, ha jól láttuk, áramot fejlesztenek a víz segítségével. A kedvencem a szélmalom volt, azt nem használják már, de nagyon vigyáznak rá, láthatóan szeretettel őrizgetik az utókornak az arra elhivatottak. Ezt az elhivatottságot nagyra értékelem, mert ez az a plusz, ami arra késztet embereket, hogy önkéntesen és a kötelezőkön túlmenően tegyenek valamit a közös értékekért. Ez itt különböző egyesületek révén valósul meg. Például kis városunk kb. 8000 lakosú, de ha jól számoltam, 32 egyesület működik benne, minden elképzelhető és elképzelhetetlen célokat megvalósítandó.