Ha

engem majd ( a kellően távoli jövőben persze) úgy és olyan szívfájdalommal fognak elsiratni, mint ahogy Annácskám az ebben a bejegyzésben is szereplő ( segítek : hátul, a második sorban ) rózsaszín műanyag malackát, - ( aki volt olyan szemtelen eltűnni köreinkből ) - akkor meg leszek majd elégedve...S miközben persze ezerrel keresem a kis szökevényt, mondhatni tűvé teszem miatta a lakást, mert majd' megszakad a szívem ezt a mérhetetlen bánatot látva, nem akarok arra gondolni, hogy az életben sokkal értékesebb dolgokat is el fog majd talán veszíteni s hogy nem, nem szabad olyan nagyon megszeretni semmit, vagy legalábbis csak úgy, hogy közben legyen kész bármiből-bármikor "papírhajót" hajtogatni és szépen elengedni a patakon lefelé, de ez utóbbit talán először nekem kellene megtanulnom szerintem, vagy nem is tudom, nekem már csak az a fontos, hogy azok a drága kisírt szemek megint ugyanolyan vidámak legyenek, mint a szemtelenmalac, illetve hát becsületes nevén Svántyen ( szép németséggel leírva: Schweinchen :) eltűnése előtt.
Ui. Már felajánlottam neki, hogy elmegyünk Weimarba és veszünk egy ugyanolyat, de erre azt mondta, hogy Svántyen csak egy van...