Én nem dolgozom

házon kívül, egyelőre nem is tudom, mit dolgozhatnék, mert délelőtt azért - kezet a szívre - lenne időm rá, és időnként nagyon irigylem azokat, akik hamar megtanulják az olyan kucifántos nyelvet is, mint a német és különben is remekül feltalálják magukat a jég hátán is és különben is mindig talpraesnek mint a macska, mert én erre nem vagyok képes. Nincs mivel különösképpen dicsekedjek, ha azt kérdezik tőlem, mivel is foglalkozom. Mert ha őszinte akarok lenni, akkor valami ilyesmit mondanék: "Az emberi természet megfigyelője vagyok, uram - felelte Pickwick úr."
S ha még őszintébb akarok lenni, azt is bevallanám, hogy még azt a kis semmi házimunkát is elhanyagolom, mikor eszembe jutnak "haszontalan" kis ötletek. Tegnap - s igazából erről akartam beszélni - varrtam a gyerekeknek is egy-egy kitűzőt, be is csomagoltam szépen, aztán a megfelelő pillanat az átadásra is kirendelődött, mikor a szokásos hétfői rohangálás és autóban-való-civakodás közepette kaptunk néhány nyugodt percet egy elrobogó vonat miatt leengedett sorompó jóvoltából, s én hátranyújtottam nekik a kis csomagokat.
Szeretem, hogy tudok emlékezetes, kedves pillanatokat szerezni a gyerekeknek.