15.

December 15., 23 óra

...Vég nélküli órák... Már tízszer bementem a konyhába, hogy leolvassam a rézbarométert, ezt a különös, egy láda sötét sarkában elrejtett dolgot, amire ráesik a lámpám élénk fénye . Olyan rossz idő van, hogy teljes lelkinyugalommal járkálhatok fapapucsban a lépcsőházban, alig lehet hallani. Nincs egy védett hely sem. A szélnek a kupola feletti aggasztóan hangzó vonítása még nehezebbé válik a gépteremben, de más zörejek is előbújnak felfele a lépcsőn: a víz hozzáverődése az alépítményhez, mint egy örökérvényű gyászének, a tompa csattanások a bejárati ajtóba.
Magamhoz vettem Martin régi újságjait, átolvastam mindet elejétől végig, még a tőzsdeárfolyamokat és a halálesetek rovatát is. Aztán kínos pontossággal levágtam a körmeimet. Még egyszer megszámoltam a lépcsőket: száztizennyolc; aztán a súlyok felemeléséhez szükséges forgattyúfordulatok: néhány száz egy óra alatt. Valószínüleg percekig pózoltam a keskeny konyhatükör előtt, grimaszokat vágva. Mit csinálok én itt tulajdonképpen?
Mit jelent őrültnek lenni? Az embereket egy kicsit csodálkozásra bírni, talán. Túl sok éve viselkedem teljesen nyugodtan. Az élet tompán és kellemesen, élhetetlenül folyik. Igen, új életet kezdeni, egy nagyot kiáltani, de ki vagy mi ellen? Ha már lázadnom kellene, akkor csakis és egyedül önmagam ellen.
Ez a lámpa, kerek, békés, kerek. A lángja tökéletesen nyugodt a nagy robajban. Úgy tűnik, mintha egy kegyetlen, derüs létre mutatna, valahol a távolban. Vajon nem lesz az ember maga is nyugodtabb, ha elég hosszan nézegeti? Én ezt egyáltalán nem akarom. A bűvkörében vagyok. A lámpa fogva tart. Rabul ejtett a fény, körbe vagyok véve, látványosság az arénában. Egy óriási tükör. Kit pillanthatok meg benne? Bizonyára nem egy ismeretlent.

0.30 óra

Éjfél fele végre elindultam felébreszteni Martint. Az ajtaja alól keskeny fénysugár szűrődött ki. "A jelzőtűz tiszta. Minden rendben van." Egy morgással válaszolt.
Beléptem a szobámba. Eszembe sem jutott eddig az ablakmélyedésben levő lámpa. Békésen megvilágította a keskeny szobát, a kedves, csupasz falakat, bebújt a viaszolt ládák mögé, az alkóv mellé, puha árnyékok. A robaj a messzi távolba húzódottnak tűnt hirtelen. Ez jól esett: csöndes öröm töltött el. Létezett itt valami, ami nem tűnt ellenségesnek. Olyan érzésem volt, mintha várnának rám. Egyszer csak minden ingerültség eltűnt belőlem...Most aludnom kell.

(részlet a december 15.-ei armeni naplóbejegyzésből, Jean-Pierre Abraham, Der Leuchtturm, Jung und Jung kiadó, 2010)