23.

Hajnalban kelek, odakint minden teljesen sötét még. Rendbeteszem a tegnap összevissza hagyott konyhát, elmosogatom a csészéket, poharakat. Míg a kávémat iszom, arra gondolok, miről írjak ma...kézenfekvő arról írnom, hogy arra gondolok, miről is írjak ma.
Nézegetem a képeimet, talán legjobban azokat szeretem, amelyek Weimarban készültek. Szeretem a várost (ezt is, meg úgy általában), benne a nyüzsgést, benne magamat, ahogy mégis ki tudom azt zárni, ha akarom. Maga a hely talán inkább tökéletlen, mint tökéletes, inkább érdekes, mint szép, de gondolatokat ébreszt, ezért kedves nekem.
Szeretem azt a gondolatot, hogy a fárasztó, monoton dolgok - kinek mi - végzése közben, akárcsak a fazekak között, ott jár-kél az Úr. Takarítok végeláthatatlanul, bosszankodom, veszekszem, és egyszer csak eszembe jut, mindig is családra vágytam leginkább, s ha a "működtetése" ezt is magában foglalja, akkor ez így jó és tényleg jó. A szívmelengető családi képekben ott van láthatatlanul minden fáradozás, attól olyan szépek.
Vagy írok sokat, millió kis füzetbe, ide, oda, és néha, nagy ritkán megszületik valami értékes, egy szép mondat vagy valami, vagy nem születik, de legalább megpróbáltam.
Az Ige testté lett és közöttünk élt, és ebben a világ legszebb és legegyszerűbb mondatában ott látom azt a 33 évnyi teljesen hétköznapi, munkás, fáradságos napot.
Ilyesmik.
(Holnap még jövök nagyon röviden, de most szeretném megköszönni, hogy itt voltatok, írtatok, biztattatok és ezzel széppé tettétek számomra ezt az időszakot. Ennyi kedvesség a világon nincs, mint ami itt általatok betűkben testet öltött...)