Azt hiszem, azon

megállapításra juthatok ma este, hogy én a kötésben, mint olyanban, élem ki a csapongásaimat. A szeszélyességeimet. Nemrég nekifogtam egy sál megkötésének. Kötöttem-kötöttem, és tulajdonképpen már majdnem kész volt. Akkor találtam a neten, holmáshol, egy jó leírását a zoknikötésnek, és elhatároztam, hogy megtanulok zoknit kötni. Ma vettem is zoknikötéshez való tűkészletet, de fonalat nem vettem, hanem elbontottam a majdnem kész sálat, így utólag nem is értvén önmagamat. Most aztán megint meg vagyok torpanva, mert amit kristálytisztán megértettem a múltkor a zoknikötéssel kapcsolatban, valahogy nem műkszik a valóságban. Szóval: felszedtem a szemeket szépen négy tűre, de ahogy kötöm a dolgokat, azt veszem észre, hogy a négy tűből marad egy, pedig mind a néggyel egyszerre kellene kötni, hogy úgy zokniformája legyen a dolgoknak. Ááá, már megint nem vagyok normális. De mondjuk így legalább értem, hogy miért vettem a zoknistűkészlettel egyidejüleg egy hatdarabos szép kis zokniszettet is magamnak...