Nos, úgy

tűnik, ebben a családban én vagyok a leggyengébb láncszem. Soha, senki nem beteg, Annácska is egy nap alatt lezavarta a gyengélkedést, én meg itt köhögök vagy két napja, de úúúgy, hogy hadd ne meséljek róla. Nagyon bosszant. Pedig ebédre vendégek jönnek, és addig vagy rendbe jövök, vagy orvosi maszkban szervírozom fel az ételt. Mindegy, nem is erről akartam írni. Tegnap is egész nap energiátlanul tettem-vettem, aztán este egy kád forró levendulasós fürdővízzel kényeztettem magam, közben egy Polcz Alaine könyvet olvasván. Az a jó, hogy a legsemmilyenebb nap is tulajdonképpen jó, annyi szép és örömteli dolog ér, ha jól belegondolok. Például visszatérve a tegnapra, emlékszem, hogy csak úgy ültem, és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha most valaki jól meglepne - és utána becsöngetett a szembeszomszédnő, és adott egy tányér friss, még meleg süteményt. Hááát...annyira finom volt, mert objektíve is finom volt, de a tény, hogy mintha meghallotta volna az önző kis kívánságomat, attól még finomabb lett az egész. S ugyancsak visszatérve a kádban olvasott könyvre ( ez most az összevissza visszatérések bejegyzése!), hadd osszam meg veletek is egy részét. Tulajdonképpen egy idézet az idézetben:

"A hozzá vezető út ugyanaz, mint amelyik embertársainkhoz vezet. Ezt a szolidaritást az evangélium azzal magyarázza, hogy azonosítja az Istenhez és a felebarátunkhoz való viszonyunkat...
Ha ezt az azonosítást komolyan vesszük, be kell ismernünk, hogy nemcsak egy általános elfogadásról vagy visszautasításról van szó, hanem ez az azonosítás a kapcsolatok minőségére is vonatkozik...Ez azt jelenti, hogy ha gyűlölöm a felebarátomat, gyűlölöm az Istent is, ha félek az emberektől, félek az Istentől is,, ha nincsenek barátaim, az Isten sem barátom. Ha sértegetem az embereket, ugyanakkor az Istent is megsértem, ha fölényesen semmibe sem veszem őket, valamiképp az Istenről sem veszek tudomást. Ha figyelmes vagyok az emberekkel szemben, az Istennel szemben is az vagyok, de ha kihasználom őket, az Istent is eszközül igyekszem felhasználni, a céljaimnak alárendelni. Mikor lenézem az embereket vagy ítélkezem felettük, Istennel is azt teszem. Mikor nem hallgatom meg a felebarátot és szenvedése iránt érzéketlen vagyok, az Istenre sem hallgatok és közömbös vagyok iránta. Aki igazságos a felebaráttal szemben, az Istennel szemben is az, aki szereti a felebarátját, az Istent is szereti, aki pedig becsapja, az Istent is be akarja csapni.

- Az Istent emberi szívünkkel szeretjük. Nincsen két szívünk: egy makulátlan, tiszta, fennkölt, hogy az Istent szeresse, és egy másik, amely önző, beszennyezett és emberi tapasztalatok alapján bizalmatlan. Csak egy szívünk van, és csak azzal szeretjük az Istent és az embereket..."

"Lassanként rájöttem, hogy emberi kapcsolataink és Istenhez való viszonyunk szoros párhuzamban vannak, a legkisebb hatás is kölcsönös és megérezhető. Későbbi beszélgetések folyamán kitűnt, hogy mások is ugyanezt tapasztalták...Végül, mikor azt hittem, hogy felfedeztem a puskaport, rájöttem, hogy az evangélium lépten-nyomon ezt hangsúlyozza."

(Az idézetek Jálics Ferenc "Tanuljunk imádkozni" c. könyvéből vannak, melyet Polcz Alaine idéz a "Nem trappolok tovább" c. könyvében, melyből most én idéztem itt, ebben a rózsaszín blogban.)

Remélem, mindenki értékeli, hogy ilyen hosszút pötyögtem be, és ha lesz olyan, aki el is olvassa, annak örülni fogok, de ha nem, akkor is örülök, mert így, hogy ma nem mentem istentiszteletre, ez a gondolatsor különösen sokat jelent nekem, elélek rajta egy darabig. Legyen egy szép vasárnapotok! ( Már csak egy hét Adventig! :))