Újból

megpróbálkozni a paradicsomtermesztéssel, megtanulni gitározni,
elképzelni tudni a nemeuklideszi geometriát,
végre saját töltött káposztát főzni merni,
élni merni,
most más nem jut eszembe vagy túl személyes, és persze
embernek
maradni,
a hozzá illő méltósággal együtt,
egy nem éppen méltó világban,
ilyen sokat gondoltam ki magamnak jövőre.
Boldog Új Évet az egész világnak!

Nézegetem

az utolsó pillanatban elkattintott családi csoportképeket, maradjon mégis valami kézzelfogható. Majd elővesszük, mikor öregek leszünk és mondjuk: emlékszel, az volt a fiatalság. Ezeket a fotókat is gyüjtöm, nem mutogatni, ahhoz túl személyesek. Egyáltalán nem baj, hogy látszik jobboldalt a kisasztalon a rumli, vagy hogy belelóg a harmonikusnak szánt összképbe egy kinyújtott nyelvecske, morcos kis arc, behunyt szem, mittudomén. Ilyenek vagyunk. Ahányan, annyifélék, egy fényképnyit kihasitva éppen abból a tér és idő adta dimenzióból, ami nekünk adatott. Szerettem ezt a karácsonyt nagyon, köszönöm szépen.
(ui1.A kapott könyvekkel pedig elvagyok egy ideig, elmentem olvasni, majd jövök.)
(ui2. Szeretettel köszöntöm az összes kétszáz olvasót. Köszönöm a bizalmat, nem biztos, hogy meg fogom tudni hálálni. )

24.

Legyen egy szép, jó, békés és áldott Karácsonyunk...

23.

Hajnalban kelek, odakint minden teljesen sötét még. Rendbeteszem a tegnap összevissza hagyott konyhát, elmosogatom a csészéket, poharakat. Míg a kávémat iszom, arra gondolok, miről írjak ma...kézenfekvő arról írnom, hogy arra gondolok, miről is írjak ma.
Nézegetem a képeimet, talán legjobban azokat szeretem, amelyek Weimarban készültek. Szeretem a várost (ezt is, meg úgy általában), benne a nyüzsgést, benne magamat, ahogy mégis ki tudom azt zárni, ha akarom. Maga a hely talán inkább tökéletlen, mint tökéletes, inkább érdekes, mint szép, de gondolatokat ébreszt, ezért kedves nekem.
Szeretem azt a gondolatot, hogy a fárasztó, monoton dolgok - kinek mi - végzése közben, akárcsak a fazekak között, ott jár-kél az Úr. Takarítok végeláthatatlanul, bosszankodom, veszekszem, és egyszer csak eszembe jut, mindig is családra vágytam leginkább, s ha a "működtetése" ezt is magában foglalja, akkor ez így jó és tényleg jó. A szívmelengető családi képekben ott van láthatatlanul minden fáradozás, attól olyan szépek.
Vagy írok sokat, millió kis füzetbe, ide, oda, és néha, nagy ritkán megszületik valami értékes, egy szép mondat vagy valami, vagy nem születik, de legalább megpróbáltam.
Az Ige testté lett és közöttünk élt, és ebben a világ legszebb és legegyszerűbb mondatában ott látom azt a 33 évnyi teljesen hétköznapi, munkás, fáradságos napot.
Ilyesmik.
(Holnap még jövök nagyon röviden, de most szeretném megköszönni, hogy itt voltatok, írtatok, biztattatok és ezzel széppé tettétek számomra ezt az időszakot. Ennyi kedvesség a világon nincs, mint ami itt általatok betűkben testet öltött...)

22.

A mai napra virradó éjszakától, hajnali 01 óra 38 perctől kezdve egyre nagyobb szögben érik a napsugarak az északi féltekét, lassan hosszabbak lesznek a nappalok. Nagyon lassan, de akkor is. Maga a tudat, az a jó. Az év leghosszabb éjszakáján vagyunk túl, gondoltam milyen jó lenne picit ébren tölteni, mert csak, de aztán már az esti felolvasásba belealudtam, pedig én magam voltam a felolvasó.
Nem tudom. Annyi dolgom lenne, én meg itt ülök. Talán sose volt ilyen szép Adventem, talán pont amiatt az óvatlan pillanatbeli ígéretem miatt, hogy akkor mindennap írok, olyan ez, mint mikor egy útra indul valaki és menni kell, nincs mese, ha esik az eső, ha süt a nap. Az utóbbi években annyira féltem elindulni olyan új utakra, melyekhez elköteleződés kellene. Míg élek, gyűjtöm a bátorságot az élethez.
A mai reggelim egy szelet püspökkenyér volt, karácsonyra sütöttem, de minden nap előkóstolást tartok, úgyis csak én szeretem a családból. Tettem bele a saját készítésű birsalmasajtból, van benne dió, mogyoró, sok csoki, mazsola és mindenféle aszalt gyümölcs. Elélek rajta az ünnepek alatt.

21.

Éhesek voltunk tegnap zongoraóra után, szabad is volt mindkét asztal a pláza péksüteményesénél, volt almás táska is, ráadásul pénzünk is rá, meg hát különben is. Az üvegfal kedélyes kis elkerített sarkot biztosított a hatalmas tömeg ajándékok után való rohangálása közepette. Egyébként nem szeretem a közhelyeket. Inkább arra szoktam gondolni, a tömeg egyes emberekből áll, pont olyanokból, mint én, mindegyik embernek van valakije akinek valami szépet szeretne venni, akihez hazamegy egy fáradt nap után egy otthonos lakásba, s ha így nézem, nem bosszantó a kavalkád, még az sem, hogy ilyenkor szinte lehetetlen parkolóhelyet találni. Mert cserébe szabad asztalt meg igen, amelynél békés szívvel lehet kicsit megpihenni, s ez nemcsak pont olyan mint egy hétköznapi ünnep, ez már maga a közelgő Ünnep.

20.

Megkaptam az első karácsonyi ajándékomat. Egyáltalán nem számítottam rá... Személyesen csengettek be átadni, csodaszépen becsomagolt kis ajándékot. Én "csak" egy öleléssel tudtam megköszönni. Egyrészt mert minden szívből jövő ajándék önmagában létező és viszonozhatatlan, másrészt mert a világért sem rontanám el az ajándékozó örömét azonnali viszontajándékkal.

19.

Süteményt és pizzát sütöttem Bärbel gyerekeinek a héten, mert ő napokig mind csak dolgozott és nem tudott hazajönni a nagy hó miatt. Ó, hát nem kellett volna!, mondta ő tegnap, mikor jókedvűen becsengetett egy szál piros amarilisszel hozzákötve kis fenyőgallyal megköszönni, ó, hát nem kellett volna!, mondtam én örömmel, mert szeretem a szokatlan virágcsokrokat. A mi mindennapi boltosmesénk* ma is megadatott, gondoltam magamban a szívélyes parolázások közepette.
Szép, jó és békés negyedik adventvasárnapot!

* ( Boltosmesék, Mosonyi Aliz)

18.

"Templomba ment, az utcán sétált, a fel és alá siető embereket nézegette, gyerekek kobakját simogatta meg, koldusokkal állt szóba, földszinti konyhákba lesett be és emeleti ablakokra pillantott fel, és úgy találta, hogy minden örömöt tud okozni neki. Álmában sem gondolta volna, hogy egy séta - hogy bármi - ennyire boldoggá teheti."
(Charles Dickens, Karácsonyi ének)

Sétálni szeretnék én is így, mint Scrooge, talán korcsolyázni is, kenyeret sütni, egyszerű és tiszta szívvel jelen lenni a mai napban. Még reggel van, még vannak illuzióim s nem is nagyon félek ha estére mégis összetörnek, mindenféle dráma nélkül mehetnek a cserepek abba a dobozba, melynek materiális megfelelője ügyetlenségem kézzelfogható darabjait őrzi csésze és tányérdarabok formájában, hogy majd, valamikor a messzi jövőben mozaik legyen belőlük, színes mementót állítva érdekes, pótolhatatlan életemnek.

17.

A szétdobált, épp csak ajtón belülre vonszolt táskákból, kabátokból, miegymásból arra következtetek, itt a hétvége. Nem lehet mindig rendesnek és jónak lenni. Én sem vagyok mindig rendes és jó, csak annyi a különbség, én kibírom ugrándozások nélkül, ők meg nem, pedig ez bosszantja a szomszédokat. Odakinn havazik. Idebenn megáll az idő.
(Ez pedig ugyanaz a régi történet... )

16.

Olyan egyszerű és szép ez az Advent, mint a napok óta tartó csöndes szitáló havazás. Benti világunk leképezi a kintit.
Az ablakokat papírból kivágott hópelyhekkel díszítettük, szinte az összeset a gyerekek vagdosták ki, én pedig fehér cérnára kötöztem őket. Azt hiszem, sose volt még ilyen gyönyörű téli dekorációnk. A nem tökéletesen szigetelő ablakok mentén bejövő levegő állandó mozgásban tartja őket. Saját perpetuum mobile.
Tegnap este pedig meghallgattunk egy karácsonyi koncertet, az idei egyetlent és számunkra legfontosabbat. Sára hetente két órát énekel a gimnázium kórusában, ők készültek néhány dallal. (Az első sorban levő gyerekek mind új kórustagok, a friss kis gimnazisták, őket úgy becézik, hogy a "morzsák".)
A megszokott hajnali vajaskenyérkenések közben halkan rádiót hallgatok, magamban újraolvasom a jól ismert szavakat, számomra talán a legkedvesebb Karácsonyhoz kötődő mondatot. " Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal." (János ev. 1:14) A nagyon szép mondatok úgy beleíródnak a gondolataimba, hogy nincs szükségem könyvre, akkor bukkannak elő, mikor a legkevésbé várom. A vajaskenyerek között is ott jár-kel az Úr.*
Boldog csütörtököt!

* "A fazekak között ott jár-kél az Úr." (Avilai Szent Teréz)

15.

December 15., 23 óra

...Vég nélküli órák... Már tízszer bementem a konyhába, hogy leolvassam a rézbarométert, ezt a különös, egy láda sötét sarkában elrejtett dolgot, amire ráesik a lámpám élénk fénye . Olyan rossz idő van, hogy teljes lelkinyugalommal járkálhatok fapapucsban a lépcsőházban, alig lehet hallani. Nincs egy védett hely sem. A szélnek a kupola feletti aggasztóan hangzó vonítása még nehezebbé válik a gépteremben, de más zörejek is előbújnak felfele a lépcsőn: a víz hozzáverődése az alépítményhez, mint egy örökérvényű gyászének, a tompa csattanások a bejárati ajtóba.
Magamhoz vettem Martin régi újságjait, átolvastam mindet elejétől végig, még a tőzsdeárfolyamokat és a halálesetek rovatát is. Aztán kínos pontossággal levágtam a körmeimet. Még egyszer megszámoltam a lépcsőket: száztizennyolc; aztán a súlyok felemeléséhez szükséges forgattyúfordulatok: néhány száz egy óra alatt. Valószínüleg percekig pózoltam a keskeny konyhatükör előtt, grimaszokat vágva. Mit csinálok én itt tulajdonképpen?
Mit jelent őrültnek lenni? Az embereket egy kicsit csodálkozásra bírni, talán. Túl sok éve viselkedem teljesen nyugodtan. Az élet tompán és kellemesen, élhetetlenül folyik. Igen, új életet kezdeni, egy nagyot kiáltani, de ki vagy mi ellen? Ha már lázadnom kellene, akkor csakis és egyedül önmagam ellen.
Ez a lámpa, kerek, békés, kerek. A lángja tökéletesen nyugodt a nagy robajban. Úgy tűnik, mintha egy kegyetlen, derüs létre mutatna, valahol a távolban. Vajon nem lesz az ember maga is nyugodtabb, ha elég hosszan nézegeti? Én ezt egyáltalán nem akarom. A bűvkörében vagyok. A lámpa fogva tart. Rabul ejtett a fény, körbe vagyok véve, látványosság az arénában. Egy óriási tükör. Kit pillanthatok meg benne? Bizonyára nem egy ismeretlent.

0.30 óra

Éjfél fele végre elindultam felébreszteni Martint. Az ajtaja alól keskeny fénysugár szűrődött ki. "A jelzőtűz tiszta. Minden rendben van." Egy morgással válaszolt.
Beléptem a szobámba. Eszembe sem jutott eddig az ablakmélyedésben levő lámpa. Békésen megvilágította a keskeny szobát, a kedves, csupasz falakat, bebújt a viaszolt ládák mögé, az alkóv mellé, puha árnyékok. A robaj a messzi távolba húzódottnak tűnt hirtelen. Ez jól esett: csöndes öröm töltött el. Létezett itt valami, ami nem tűnt ellenségesnek. Olyan érzésem volt, mintha várnának rám. Egyszer csak minden ingerültség eltűnt belőlem...Most aludnom kell.

(részlet a december 15.-ei armeni naplóbejegyzésből, Jean-Pierre Abraham, Der Leuchtturm, Jung und Jung kiadó, 2010)

14.

Kiválasztani és megszeretni, akármilyen is, őt szépnek látni és vele olyan kalandokat élni át, mint senki mással, nekem erről szól a Diótörő meséje. Minden emberi kapcsolat erről szól. Nem azért szép, mert tanulságos, azért szép, mert szép. A belőle készült balettelőadás pedig biztosan még annál is szebb, egy másik decemberben majd mi is megnézzük. Addig is maradnak a kis videók és a rádió felhangosítása, mikor felismerjük félfüllel Csajkovszkij zenéjét.

13.

Végül megrendeltem németül. Merthogy magyarra még - azt mondták - nem fordították le, franciául pedig (még egyáltalán) nem tudok, hát ezért. Már megérkezett néhány napja, de nem akartam felbontani a borítékot, gondoltam annyit vártam rá, még várok egy kicsit. Szép a borítója, pont az a szürke, az a kék amit úgy szeretek, ami annyira jellemző a mostani fénytelen napokra. Néha magam elé képzelem, ahogy a világ különböző pontjain kezünkben a bögre kávéval pici szünetet tartunk az életünkben, és írjuk a saját naplónkat meg olvassuk a másokét, ilyen ez a könyv is, egy régi, egyedüllétben és magányban született napló, kávészünetre való...lassan fogom majd olvasni, hogy sokáig tartson.

12.

Ezt a bejegyzést rocksztár frizurával a fejemen írom. (Tegnap este vizes hajjal feküdtem le, nem volt már valahogy erőm megszárítani, aztán a férjem megsajnált és megszárította ő nekem, precízen és alaposan, így reggel láttam, minden szál hajam az égnek áll, de nem annyira rossz azért mint amilyennek hangzik, majd lelapítom valamivel.)

Mi már meg is gyújtottuk a harmadik gyertyát, tegnap. Ez úgy volt, hogy a gyerekek nagyon szerettek volna maguknak egy saját, külön, pici karácsonyfát. Ha már nem lehet nekik külön szobájuk, külön macskájuk (sajnos közös sem), pónilovuk, nem kaphatnak két méteres plüsskutyát, mittudomén. Hát így van nálunk két héttel korábban máris karácsonyfa a gyerekszobában. Nagyon szép. Szerintem nagyon fontos néha teljesíteni a gyerekek ésszerűtlen kívánságait. (Az enyémeket is.)

A mélységes lelki gondolatok mellett ilyen jelentéktelen(nek tűnő, de engem ezek éltetnek) történésekkel van kikövezve az én adventi utam. Mindkettő fontos. Nagyon szép, jó és békés ( meg hát amilyen sikerül) vasárnapot kívánok, mindenkinek.

11.

Nem tudok aludni. Iszom egy forró teát aztán megpróbálom megint. (Talán mégsem kellett volna tegnap este karácsonyi vásárba menni, akkor nem fájna tán megint ennyire a torkom, meg a fejem, meg a...de hagyjuk, Szerb Antal mintájára * mondom, amit mondok: A nátha magánügy, úrihölgyeknél...)
Sokkal szívesebben beszélek arról, amit tegnap villanyoltás után láttam a gyerekek szobájában. Anna elfüggönyözte az emeletes ágy alsó részét, ahol ő alszik, majd lámpafénynél szorgosan szétvagdosta egyik blúzomat (nem baj, úgysem akartam már hordani), és pici valamit varrt karácsonyi ajándékként a nővérének. Azért nem mondhatom meg mit, mert az titok. Így Karácsony körül csak úgy repdesnek a titkok a világban, nem illik észrevenni őket.
Elmentem gyógyulni, majd jövök.

* "A magányosság magánügy, úriembereknél". (Szerb Antal, Gondolatok a könyvtárban)

10.

Erre a pillanatra tisztán emlékszem, mikor a gyerekek legelőször csodálkoztak rá úgy igazán a karácsonyfa szépségére. Enikő itt azért nem látszik, mert még csak négy hónap múlva fog megszületni. Hosszasan örültek a csillogó mindenfélének és beleharapdáltak a fán lógó mézeskalácsokba. Aztán arra már nem emlékszem pontosan, Szenteste vagy másnap töltöttük a délutánt a gyermekügyeleten, mert Sára nagyon beteg lett. Arra sem emlékszem, hogy tudtam ébren maradni éjjel tanulni a soron levő vizsgáimra. Csak ez a kép maradt meg és a nagy öröm a kicsi arcukon. Már most nosztalgiázom, hát jól is nézek ki...

9.

Mikor olyan dolgokra, kapcsolatokra vágyom, melyek nem nekem vannak szánva, belebetegszik a szívem. Sose tudnék szebbet, igazabbat írni arról a másféle várakozásról, ami az Advent lényege...Legkedvesebb költőm szinte kivülről (és belülről) tudott szavait mindenképpen szerettem volna leírni ezekben a napokban, mert van ami elveszíthetetlen, van ami megunhatatlan.

Advent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk".
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és "jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi "meglepetés", lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a Karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van.
Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár. (Pilinszky János)

8.

Reggelenként kíváncsian várom, vajon mit fogok ma írni a kalendáriumba. Általában úgy ülök le az asztalomhoz, hogy fogalmam sincs róla. Jó kis feladatot adtam fel magamnak erre a 24 napra, azért feladat, mert ugyan mit meséljek eseménytelen életemről, napok óta jobbára csak vásárolni és orvoshoz léptem ki a lakásból...azért szeretem mégis, mert olyan jól rámutat arra, igazából nincs semmim, mégis naponta gondot viselnek rólam. Mindennapi kenyér, mindennapi betű. Ma reggel Pilinszky János egy előadásának ( A "teremtő képzelet" sorsa korunkban) írott anyagát olvastam, ezeket a sorokat aláhúztam ceruzával: "A valódi érték terített asztal, amihez mindenki hivatalos, ahol mindenki jóllakhat, anélkül hogy bárkit is megrövidítene. Az isteni kontextusban: legtöbbször más, aki az értéket megéli, s megint más, aki esetleg megírja. Mit számít? Isten az, s egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra."

7.

Ma reggel nem a legrövidebb uton jöttem haza az iskolából, ahova elkísértem a nagyobbakat (meg cipeltem a táskájukat), annyira fáradt voltam a második kialvatlan éjszaka után (a kicsi beteg, nem alszik jól, hát akkor én sem...), hogy úgy gondoltam, feltétlenül sétálnom kell egyet a még sötét utcákon, közben havazott csendesen, közben Handel Messiásából énekeltem részleteket, de csak magamnak, belül, mert akinek nincs túl jó hangja, az csak így belül de azért így is nagyon-nagyon szép...

6.

Egy évvel ezelőtt, emlékszem pont vasárnapra esett hatodika, és arra is emlékszem, egyedül mentem el istentiszteletre, kicsit mint mindig idegenül éreztem magam, mert én kicsit mindig idegenül érzem magam, és akkor mondták, álljanak fel akik aznap reggel semmit sem találtak a csizmájukban - én pont nem, mert hozzám mindig eljön a Mikulás - de felálltak vagy ötvenen és akkor ők mindannyian kaptak egy kis csokit, a prédikációra sajnos már nem emlékszem, de erre azt hiszem mindig fogok. Néha még azt is elhiszem, nem kell nekünk mindenáron idegenül éreznünk magunkat ebben a világban, nem azért mert jött a Mikulás, hanem mert Karácsonykor arra emlékezünk, Isten emberré lett, és akkor már csak emiatt is otthonos kellene legyen számunkra ez a hely.

5.

Én tudom milyen az, mikor összetörik egy nap, egy csésze, egy álom, az önmagamról alkotott szép(ítgetett) kép, mondanám is sokszor, nem az vagyok akinek messziről látszom, de maradjunk inkább annyiban, hogy tudom. Ez értékes tudás és nem olcsó az ára. Azért (is) van szükségem rá, hogy meg tudjak érteni másokat. Egy nem könnyű nap végén s egy egészen új elején írom ezt a korai adventi bejegyzést, legyen mit olvasni a második mécses meggyújtása mellé. Békés, szép vasárnapot kívánok, mindenkinek.

4.

Ma szeretnék egy pici hóembert építeni. Majd ha csöppet felenged ez a szokásos reggeli minusz húsz fok körüli világ. A gyerekek, nem tudom pontosan eldönteni, betegek-e vagy sem, de egy kis ápolgatás, meleg levessel ágyban való etetés ártani nem árt, jót tesz az léleknek is, testnek is. Ma egy rövid filmet is ideteszek, nézzétek meg ha van kedvetek (nem lesz sokáig elérhető). Az első hat perc az érdekes, Jutta családjáról szól. Merthogy szerintem ő az egyik legbátrabb, legmelegszívűbb ember akit ismerek és ezt úgysem olvassa, de attól én még titokban örülhetek, hogy ő a barátom.