mint megállóban várakozó, ki addig is, míg meg nem érkezik a busz, szóba áll egy utassal, megtanul néhány új spanyol szót, ír egy verset, vagy csak úgy magában gondol valami szépre
mint angyalra váró kisgyerek, ki számolja a napokat, s hogy hányat kell aludni még addig, míg előre örülhet annak, hogy elkezdhet előre örülni a karácsonynak
mint az a néhány elszánt ember, ki egy Sarajevo-i repülőtér melletti ház pincéjétől kiindulva 800 méteres alagútat épített a háború ideje alatt, hogy élelmiszert, gyógyszert, információt juttassanak a megszállt városba, s kihozhassák onnan a sebesülteket - Tunnel of Hope, így hívják, a Reménység alagútja, jelképe annak, hogy mindig lehet tenni valamit, ha mást nem - láttam egy fotón - megállni, mint az idős bosnyák hölgy, s friss vízzel kínálni az alagúton át érkezőket
mint Ábrahám, Izsák és Jákób, mint József, mint Mózes, mint Erzsébet és Mária
mint Martin Luther King, Dietrich Bonhoeffer, mint Nelson Mandela
valami nagy belső tartással, kitartással,
de daccal is, kis lázadással,
figyelmesen és udvariasan,
pazarlóan és találékonyan,
törékenyen, esendően, emberien,
mindennapian, időnként ünnepien,
imádsággá formálva veszteséget, fájdalmat,
leülni néha, átbeszélni Istennel az álmokat,
tervezni, rajzolni, jegyzetelni,
papírt-tollat mindig kéznél tartani,
mint a reménység hétköznapi harcosai, kik megváltoztatják maguk körül a világot, s ha mégsem, a saját szívüket legalább
talán így érdemes várni
- örökös adventben -
arra, aki eljön, aki már itt is van, aki soha el sem ment,
s ki nem ígért olyat, hogy nem ér minket bánat,
csak azt, hogy velünk marad,
míg világ a világ, s még két nap
