Oly korán van még, s a sötétség is annyira sűrű odakint, mint amennyire a szokásos kora hajnali ébredések előtti órában ez csak lehetséges.
Nincs is ébren a világon senki más, csak a Mikulás és én.
Sietés nélkül bújok bele a mai napba, összeborzolja hajam, míg áthúzom, mint egy pulóvert, a fejemen.
Hideg van. Fekete póló, fehér kardigán, egy csepp parfüm, örömeim, bánataim, sorsom, arcom, a mai munkám az irodában, s a töprengés, mit főzzek ebédre, testem és lelkem, az élethez való rendíthetetlen kedvem - egyszóval mindent, mi vagyok és még lehetek, egyenként veszem magamra, mint hozzám tartozót.
Ja, és a piros bakancsom. Piros bakancsomtól messzire futnak az utamba keveredő hétfejű sárkányok.
Tükör mellett véletlenül ha elmegyek, pici mosoly saját magamnak is jár, meg sok kedves gondolat, mintha én nem is én lennék, hanem valaki más, akit nagyon szeretek.
Mintha én nem is én lennék, hanem valaki más, akit Isten ma azért ébresztett kicsit korábban mindenki másnál, hogy nyugodtan meg tudjon inni velem egy csésze kávét idefent a hegyen, a konyhaasztalnál.
