Azt, ami nem sikerült, azt, amit elrontottam, amitől néha könnyes lesz reggelre virradva a párnám, amire hiába várok, amire már nem is várok, ami fáj, ami miatt szégyellem magam, amiről nem beszélek: ezeket hozom ma.
A hiányaimat hozom, miket nem is akarok már betölteni semmivel...semmivel, ami megvehető és olcsó és szórakoztató.
Legyen inkább minden szomorúság lehetőség, építőkövei az útnak, melyen - mint annyiszor máskor - ma is eljöhetsz hozzám. Találkozhatunk, mint annyiszor ebben az elmúló évben, a hegyen, ott, hol egy kiálló sziklára állva látni lehet az egész csodaszép tájat, s a távolban néha még a Dunát is.
Váljon minden üresség jászollá bennem, minden visszautasítás megértéssé, minden kudarc a vigasztalás puha takarójává.
Nagy gonddal, hosszasan keresgélem ma a szavakat. Megírom, majd kitörlöm őket, százszor is, ezerszer is. A szavak csak úgy vannak és csak úgy szépek. Más-más sorrendbe teszem őket, de minél inkább igyekszem, annál inkább bizonytalanná válok, s annál inkább nem tudom, nem tudom, nem tudom...ezért egyszerűen csak abbahagyom. Legyenek szavaim így, ebben a sorrendben is, az összes többi hiányosságommal együtt is, otthon és menedék. Lépj be. Isten hozott.
