Szerény véleményem szerint az életben a legegyszerűbb dolgokhoz szükségeltetik néha a legnagyobb bátorság.
Reggel felkelni, és elmenni dolgozni.
Megkérdezni a szigorú főnöknőt, mintha csak ő is egy hozzám hasonló esendő ember lenne, miért olyan szomorú.
Elmondani az igazat.
Bocsánatot kérni.
Elviselni, hogy nem bocsátanak meg.
Boldognak lenni. Mégis.
Hinni. Remélni. Búcsúzni.
A bennem túláradni akaró szeretetet továbbadni: hát ez a legnehezebb.
Mert akinek így rakták össze a lelkét, mint az enyémet, az folyton azt hiszi, hogy zavar, hogy butaságot talált ki, hogy túl kevés, mint ahogy ténylegesen túl kevés vagyok, vagy túl sok, mint ahogy ténylegesen és egészen biztosan volt már, hogy zavaróan és kétségbeejtően túl sok voltam.
S nagy bátorság kell néha egyszerűen csak a létezéshez is.
Lenni, és nem szégyenkezni miatta.
Lenni, pontosan olyannak, amilyen vagyok.
Továbbra is kitalálni, elkészíteni kis ajándékaimat.
Ezerszer is megfogalmazni ugyanazt az egyetlen üzenetet, s bevallani: kreativításom kimerül a szavak mindig más sorrendbe való rendezésében.
Ezerszer is piros masnit kötni rá s átnyújtani azoknak, kiket nagyon szeretek.
Például nektek.
Boldog adventet!
