Olyan az adventi öröm, mint alászálló hópelyhek tánca az erdőben. Olyan, mint mikor állok a fenyők között, s csak nézem a sok apró, lassú zuhanást.
Nem lehet kikövetelni, megvenni, rabul ejteni, magamnak megtartani.
Az örömöt csak elfogadni lehet, és továbbadni.
Volt egyszer, hogy sötétség borult a hősnő szívére.
Fején félrecsúszott a korona.
Nem kiabált, nem sírt, nem csapta be maga mögött az ajtókat. Hallgatott.
Ő csak szomorú volt, mert nem tudta, mit főzzön ebédre. De igazából nem ezért volt szomorú, hanem azért, mert végtelenül elfáradt. De igazából nem ezért, hanem mert magára hagyottnak érezte magát. De igazából nem is ezért. S míg megpróbálta kitalálni, mitől fáj a szíve annyira, hogy majd' megszakad, egyszer csak megérintette karját egy kéz, s egy kedves hang annyit mondott csak:
Én szeretlek téged, Anya.
Olyan az adventi öröm, mint nyitott tenyérre leszálló kismadár. Mint a hópehely. Mint a pillangó. Mint a csók. Mint a mosoly, mint a könnycsepp, mint a vers, mint a meglebbenő függöny, mint az emlék, mint az álom.
Nem lehet kikövetelni, megvenni, rabul ejteni, magamnak megtartani.
Az örömöt csak elfogadni lehet, és továbbadni.
