Szemüveget hordanak, kapucnis kardigánt, miniszoknyát, fülhallgatót, szakadt farmert, magassarkú cipőt, némelyikük 42-es bakancsot.
Megnevettetnek, elgondolkodtatnak, s szemembe mondják az igazat, amikor az szükséges.
Képeslapot küldenek Párizsból, postán csokoládét, könyvet, emailben receptet, szép idézetet, aktuális kedvenc dalt.
Egyikük rendszeresen kis szívet karcol hajnalban az autóm szélvédőjén nyíló jégvirágmező szélére.
Manapság már ritkábban énekelnek betlehemi mezők felett, ily modern időkben inkább csak kihangosított telefonba a messzi távolból, miközben rendbe rakom még nap végén a konyhát.
Jó hírt hoznak, óvnak, intenek, féltenek. Őrzik az álmokat, a verseket, lehetőnek látják azt is, amiről úgy vélem, nem lehet.
Otthon vannak itt is, ott is, összeér a szívben a lent és a fönt, a menny és föld egyszerűen csak attól, hogy léteznek.
Nincs nekik szárnyuk, fejük fölött glória nem ragyog.
Én mégis tudom:
köztünk járnak-kelnek ma is a karácsonyi angyalok.
