Megteszem, amit tudok.
Ha írok valamit, azt nagyon lassan, nagyon gondosan teszem. Megválogatom a szavakat. Írok, törlök, újraírok, kihúzom a felesleges szavakat, kitörlöm az egészet, újraírom, ahányszor csak kell, végül elengedem.
Ha elengedtem, már nem olvasom vissza. Nem javítom. Nem bánkódom, hogy most sem lett tökéletes. Kis papírrepülőként hagyom, hadd fújja a szél, tegye hozzá mindazt, amit én nem tudok: lelket, értelmet, befogadó szíveket.
Ha vendégeket hívok, elkezdek lapozgatni a receptjeim között, majd bevásárlólistát írni, bevásárolni, főzni, asztalt teríteni, tányérokat, poharakat szépen elrendezni, poharakba citromkarikát tenni, a tányérok mellé egy-egy diót, vagy mandarint, kis vázába virágot, fenyőágat, s gyertyát is gyújtok mindig.
Ha megérkeznek, akkor leülök. Hagyom, hadd fújjon a szél, tegye hozzá igyekezetemhez mindazt, amit én nem tudok: barátságot, megértést, vidám beszélgetést.
Ha karácsonyra készülök, előtte mézeskalácsot sütök, kekszet, gyümölcskenyeret és zserbót. Ablakot pucolok, kalendáriumot készítek, adakozok, jótékonysági koncerten énekelek, ajándékot csomagolok, képeslapot írok, kottákat nyomtatok, és felolvasásra váró történeteket.
Ha ideér az ünnep, leteszek mindent: kötényt, tollat, fakanalat. Hagyom, hadd fújjon a szél, hozza el azt, amit én nem tudok: örömet, jóakaratot, békességet.
Rábízom magam arra, ami kiszámíthatatlan. Engedem magam meglepni, apró dolgoktól is lenyűgöződni, s nem elkeseredni, ha valami mégsem úgy sikerül.
A kegyelem szépségre talál mindenben.
Csak azt teszem meg, amit tudok.
Minden mást, a ragyogást, áldást - valahonnan egészen máshonnan várom.
