Korán sötétedik, nagyon korán.
Mire összekészítem a salátát, a répát, s kimegyek megetetni a kert végében telelő nyulakat, már a köd is leszáll a hegyre, nem csak a sötét.
Aztán kilépek a hátsó kapun, s elindulok felfelé a dombon, mintha csak a lelkem köré folyton felépülő szűk, kicsi világokból lépnék ki egyetlen nagy elhatározással.
Odakint fúj a szél, csizmám alatt ropog a hó, a köd felett tündökölnek a csillagok, s a csillagok felett is valahol ott ragyog a hideg végtelen.
Nagyon fázom, de nem akarok még visszamenni. Addig nem, míg szabaddá nem válok, s itt legbelül másokat is fel nem szabadítok.
Ne legyen több harag, ne több elvárás, szemrehányás, önmarcangolás, kérlelhetetlenség, keménység. Egyszerűen csak ne legyen.
Gondolataim nekivágnak a hegyeknek. Tekintetem útra kel a ködön át, s ha nem is látom éppen, az égbolt szépsége akkor is megvigasztal.
Nem érzem, csak tudom:
mi innen, közelről megélve elviselhetetlen kudarc, az onnan, a végtelenből nézve talán nem más, mint Isten hozzám hajló szigorú, lélegzetelállító, ragyogó szeretete.
