Szeretek valami finomat sütni akkor, mikor senki sem számít rá.
Mondjuk csokis kuglófot, mondjuk valamelyik teljesen átlagos hétköznap délután. Valamelyik kedden. Mert mindegyik hétköznap hétköznap, de a keddi napoknál hétköznapabb a világon nincs, szerintem.
Szóval a kuglóf. Megsütöm, bevonom csokiöntettel, körberakom mandarinszeletekkel, tejszínből kemény habot is verek hozzá, majd lefotózom a telefonommal.
A fotót whatsapp-en szétküldöm a ház minden táján leledző gyerekeknek - nem fűzök hozzá semmiféle kommentárt.
A becsukott ajtókat kinyitom, hadd szálljon az illat - nem szólok mellé egyetlen szót sem.
De mire meggyújtom a gyertyákat, s elrendezem a tányérokat az asztalon, már ott is van mindenki, s el sem hiszik, hogy tudtam ilyen szépet sütni, hogy lehetséges az ünnep egy kedd estén is - de hát tudok szépet és lehetséges, minden lehetséges.
Mert olyan az Isten országa néha, mint a szelíd hivogatás, mint a váratlan meglepetés, s a világnak ezen elrejtett sarkában, ahol én élek, néha pontosan úgy néz ki, mint a hideg lépcsőházban terjengő kuglófillat.
