Képeslap Isle of Skye-ról.

Szeretettel üdvözöllek a világ egyik legkülönlegesebb vidékéről. Ma reggel továbbindultunk Inverness-ből, s bár én eredetileg feltétlenül fel szerettem volna utazni északi irányba, John O'Groats-ig, sőt, arról álmodtam,  komppal esetleg még tovább is, az Orkney-szigetekig, erről végül idő hiányában lemondtam. Majd legközelebb. Helyette a Skye szigetének egy részét jártuk be. Kopár dombok, szikár hegyek, legelésző juhnyájak, a tájat beborító hangabokrok, a tenger - mindez meghódította a szívemet. Készült néhány fotó, de a legtöbb szépséget csak néztem, teljes szívvel és jelenléttel. A legkedvesebbet küldöm el. Ez vagyok én, a végtelen közepén, amint megállok egy pillantra s azon tűnődöm, mély köszönettel, milyen messzire eljutottam...

Képeslapok a skót fennsíkról.

Mielőtt elindultunk, hosszasan nézegettem a térképet, megpróbálva összeállítani a lehető legszebb útitervet. 

De vannak belső térképek is. S mikor utazok, belül is útra kelek. 

Két dologban is tapasztalok egy másféle szabadságot.

Az első szívbemarkoló. Váratlan. Személyes. 

A második játékos. Alig ismerek magamra. Igazi small talk személlyé válok. Mindenkivel szóba állok. Az út szélén, egy lakókocsiból kialakított kávézóban nekem espressot készítő hölggyel. Szuvenírtárgyakat áruló eladókkal. Vétlen és véletlen járókelőkkel az utcán valamelyik útunkba eső kisvárosban, ahol nem is terveztünk megállni. Hegyi út szélén ballagó hátizsákos srácokkal, akik mind úgy néznek ki, mint Colin az Igazából szerelemben, s akiket elviszünk a legközelebbi település állomásáig.  

Az új helyek, helyzetek, a másik nyelv, hiába értem és beszélem sokkal tökéletlenebbül, mint az otthonit, szárnyakat ad. Megváltoztat. Kicsit más emberré válok. Bátrabbá. Felszabadultabbá. Barátságosabbá. Olyanná, amilyen mindig is szerettem volna lenni.

Egy nap Edinburgh-ban.

Csodálatos napom volt. Az angol teából, meleg mozarellás-paradicsomos péksüteményből és gyümölcsös-müzlis joghurtból álló reggelimet egy kávézóban fogyasztottam el, olyan nyugodtan, mint ritkán az utóbbi időben. Utána múzeumokban, kertekben, utcákon annyi inspirációt, gondolatot gyűjtöttem össze, hogy így estére úgy érzem, túlcsordul a szívem. Néha fotóztam, néha leültem csak néhány szóban feljegyezni, amit látok, nehogy elfelejtsem.

A teljes igazság kedvéért azt is megjegyzem, hogy zsúfoltak és szemetesek az utcák. Egy ideje sztrájkolnak ugyanis a szemétszállító munkások. Ezért szó szerint hegyekben áll a szemét, mindenütt. 

De nem erre fogok emlékezni, ha kérdezné valaki. Talán megemlítem, de nem ezt fogom aprólékosan elmesélni. Hanem azt, ami igazán szép. Ami valóban méltó a dicséretre. A buszvezető kedvességét, aki csak intett - mikor sehogysem tudtuk a jegyek árát aprópénzben összekaparni, visszaadni pedig nem tudott volna -, hogy szálljunk csak nyugodtan fel, mégis. Elmesélem Sir Walter Scott papucsát az Írók Múzeumában, a szürke kőépületek színes ajtajait, a formákat, a sok különleges dizájnt. A sokféleséget. Az ingyenes múzeumi belépőket. A nagylelkűséget.

Ugyanazt a napot, történetet, kapcsolatot sokféleképpen lehetne elmesélni. Vannak napok, amikor csak a szemetet látom. 

Ebből a maiból azt viszem tovább magammal, hogy nem szükséges retusálni. Felesleges hazudni, főleg saját magamnak. 

De mindig dönthetek úgy, hogy a legszebb, legnagyvonalúbb változatot tartom a legigazabbnak.

"An Anglican place of worship"

- olvastam reggel az interneten a Newcastle upon Tyne-i templomról, amit, mivel építészetileg ezt találtam a legszebbnek, kiválasztottam. Mert ha vasárnap, akkor istentisztelet. Bárhol a világon. Bármilyen nyelven. A legkülönfélébb felekezetek közösségeiben. Így ma (közben hétfő lett, tehát tegnap) - mivel Angliában vagyunk - egy anglikán templomban. A szenvedésről hallhattunk gondolatokat, és Isten szeretetéről. Viszem magammal a közös éneklés és imák emlékét. A lehető legszebb fogadtatásét. A csésze kávé ízét, amivel megkínáltak. Nem fogom elfelejteni, míg élek, a kedvességet, az érdeklődést, az áldást. Igyekszem megőrizni, és amikor, ahol csak lehet, továbbadni.

Útközben.

Tizennégy és fél órája úton. Autóval, repülővel. Ebből kilenc és fél maga az utazás. A többi várakozás. Mindkettő az út szerves része. Várakozni, útközben lenni sokféleképpen lehet. Örömmel, kíváncsian. Bosszankodva. Éhesen, jóllakottan. Éberen, álmosan. Lazán vagy szorongva. Konnektort keresve a telefontöltéshez. Olvasva. Hallgatva. Beszélgetve. Mindenen nevetve. El-eltévedve. Kávézókban, váróteremben, útszéli gyorséttermekben. Terminálokon, buszmegállókban, autóbérlő cégek irodáiban. Az úticél szépségeiből, ami miatt egyáltalán elindultunk, még semmit sem láttunk.

De ezekben a köztes terekben világok várnak felfedezésre. Szépség rejtőzik a legjelentéktelenebb, szentség a legprofánabb tevékenységekben. Millió lehetőség adódik a türelemre, nagylelkűségre. S a legfontosabb emberi feladatra: hinni abban, hogy megérkezünk. Mert megérkezünk. Újra és újra, s majd végleg is, egyszer s mindenkorra.

Még tart a nyár.

S én újból előveszem a világjáró koffert, mint darabka otthont, amit berendezhetek, kézipoggyász méretben. Színes és kockás, s telis-tele emlékekkel. 

Fáradt vagyok. Bizonytalanság, kisebb-nagyobb problémák így, az utolsó pillanatban is, a holnap hajnalra tervezett indulás előtt közvetlenül.

Azért előkészítek mindent, ami rajtam múlik. Leginkább az örömöt, s az utazókedvet. Kis zacskóba instant kávét, teafiltert. Útlevél, pénz, szállásfoglalás az első két-három napra. Napló, könyvek. Szentírás, zsebkiadásban. S ruhák, hét napra. Néhány fekete póló, a zöld mintás ruhám, egy farmer szoknya, két nadrág, egy kardigán. Egy nagy sál. Esőköpeny. 

Végül néhány szál levendula. Aki elindul, ne felejtsen el gyógyító, illatos kísérőkről gondoskodni az útra.

 

A belső hang.

Csütörtök hajnal, a konyhában. Nem kapcsolom fel a villanyt, a szürkeségben fogyasztok el egy kis tálka müzlit, a kisszéken ülve. Közben várom, hogy felforrjon a teavíz. S hallgatom a falióra ketyegését. 

Ez a nap legőszintébb pillanata. A jól ismert belső hang már javában beszél. Tűnődik. Véleményez. Analizál. Kritizál. Néha álmokat sző. Bármelyik irányba is induljon el, meghatározza az életemet.

Nem kell a legdrámaibb dolgokra gondolni. Néha csak annyi, hogy nem tudom eldönteni, jól áll-e a ruha, amit felvettem, vagy húzzak magamra utolsó pillanatban egy másikat. Illik-e hozzám ez vagy az a szín. Néha, bárhogy fésülöm, a hajam minden szála önálló életet él. 

Kicsi, ártatlan kérdések formájában üt rajtam rést a kételkedés. Meg-megállít. Arra késztet, hogy hozzámérjem magam a mércéhez, amit én magam állítottam fel szépség, intelligencia és jellem tárgyában.

Néha esélyem sincs. Megadom magam, szó nélkül.

Máskor hozok egy csendes, erőteljes döntést ott, a reggeli szürkeségben.

Eldöntöm, hogy jól áll a ruha. Legtöbbször úgysem a ruhával van baj. Eldöntöm, hogy rendben van a hajam. Hogy amit ma tudásban, jelenlétben, kedvességben adni tudok a világnak, akárcsak a mindennapi kenyér, elég. Nem előre, az életem összes hátralevő napjára. Csak ma. Egyetlen napig. Mindig csak holnap reggelig.

Miért szeretek itt lakni.

Németország, egy kis falu a bajor erdőben. Tizenöt-huszonöt km-es körzetben három olyan kisváros, ahol dolgozunk, templomba járunk vagy a hivatalos ügyeinket intézzük. 

Az itt, ahol szeretek élni, lehetne bárhol. 

Nem emlékszem még olyan, bármilyen átmeneti otthonra, ahol ne szerettem volna lakni.

Szeretek itt ébredni. Hallani, ahogy a szomszédok sorban felhúzzák a redőnyöket. Azt is tudom, ki kezdi és hány órakor. Szeretem a szemben lakó szomszéd jókedvét. A múltkor olyan erővel kezdett el énekelni, ahogy kilépett a házból, hogy majdnem kiejtettem ijedtemben a kezemből a kávéscsészét. Ismerem a környék összes túraútvonalát. Tudom, hol érik a málna, az áfonya. Észreveszem, ha kivágtak az erdőben egy fát. Ismerem az összes kutyát. Ha már itt tartunk, a macskákat is. Olvasom a helyi újságokat. Olvasom a környéken írt regényeket. Tudom, hol lehet venni helyben termelt tojást és tejet, s rendszeresen választok magamnak egy-egy bögrét  a kerámiaművészeknél, a szomszéd faluban.

Ha bárki kérdezi, mit szeretek ezen a helyen, vagy mit szeretek egy adott emberben, egy könyvben, szinte lehetetlen általánosságban válaszolni. 

Minél inkább szeretem, annál nehezebb. 

De minél kedvesebb, annál több részletet tudok felidézni, annál több hangulatot, mondatot, történetet, emléket. 

Számomra ez a szeretet.

 

Könnyek.

 

Általában váratlanul jelennek meg. Kiszámíthatatlanul. Tapasztalatom szerint bármi kiválthatja az érkezésüket. Egy jó hír. Egy rossz hír. Egy hogylétem felől érdeklődő kérdés valaki részéről, akitől nem számítottam rá. Egy váratlan dicséret. Egy keményen megfogalmazott kritika. Érdektelenség valaki részéről, akit szeretek. Egy hegycsúcsról nyíló kilátás a tájra. Bármelyik tó látványa. Egy karácsonyi film mesebeli boldogsága. Händel Messiása. Egy Pablo Neruda vers. Egy útszéli kereszt. A huszonharmadik zsoltár. Az érkező vonat látványa. A távolodó vonat látványa. Bármelyik másik könnybelábadt szempár. Az összes, rég nem látott gazdi hazaérkeztekor, drámai zenés aláfestéssel készült kutyás videó. A baracklekvár íze. Egy régi, már nem használt pulóver látványa a szekrényben.

Az ember soha, sehol nincs biztonságban. 

Maga Isten üzen általuk. Váratlanul jelennek meg.

S valami alapvetőt tárnak fel a lényünk mélyén rejtőző, szavakkal kifejezhetetlen szép titokból.

Jól csak a szívével lát az ember.

 

Az egy hete elhunyt Frederick Buechner The Eyes of the Heart című önéletrajzi könyvében olvasom, hogy egész életében próbált visszaemlékezni az édesapjára, akit már kora gyermekkorában elveszített. Szerette volna felidézni a hangját, az arcát, s hogy milyen érzés volt szeretni őt, vagy emlékezni rá. De bármennyire igyekezett, nem sikerült. Ezért ahányszor csak találkozott valakivel, aki ismerte őt, kérte, meséljen róla, mondja el, milyen ember volt. A válaszok nagyon hasonlóak voltak: kedves, jóképű, kiváló sportoló, jó táncos. S hogy mindenki kedvelte. Csakhogy őt nem ez érdekelte. Végül a saját lánya hívta fel a figyelmét, hogy valószínűleg rosszul fogalmaz. A "milyen ember volt" kérdés túl nagy, túl általános. Csak úgy lehet rá választ kapni, ha valamilyen kézzelfoghatóbb formában teszi fel. Például, visszaemlékszik-e az illető egy alkalomra, amikor közösen ebédeltek. Vagy teniszeztek. Milyen volt valamilyen politikai kérdésről vitatkozni vele. Utaztak-e együtt reggelenként a metrón, vagy beültek-e néha valahova meginni egy italt.

 

Ma ezt a gondolatot jegyeztem fel magamnak. Ezt viszem tovább, mint kihívást.

A történetek, gesztusok őrzésének fontosságát.

 

Nem szeretném kategóriákba sorolni az embereket.

Csak gyűjteni, méltatni, megköszönni a velük kapcsolatos apróbb, konkrét emlékeket. 

S olyan nagylelkűen értelmezni, olyan fényes szívvel és lélekkel továbbmesélni őket, amennyire csak lehet.

Tarte Tatin.

Még hátravan néhány óra a hétből, csinálj valami igazán szépet, hangzott a bölcs baráti tanács, miután végigdolgoztam - az alvási és kutyasétáltatási időket leszámítva - hat teljes s hozzá még egy fél napot. 

A sétákból egyébként, mint a gyerekek, mindig hozok haza valami apróságot. Kis tobozokat, virágot, falevelet. Gondolatokat. Mostanában mindig egy-két almát is a zsebemben. 

Ezekből terveztem valami igazán finomat. 

S mert eszembe jutott, mennyire szerettem valaha mindennapi tevékenységeket fotózni, elővettem hozzá a porosodó kamerámat. 

Így búcsúzom a lassan véget érő héttől, így köszöntöm a lassan elkezdődő újat: lassan, szépen, szeretettel.

Az elmaradt bejegyzés pótlása.

Ha tudnék, szeretnék futni, akkor, azt hiszem, csakis valami lassú, eseménytelen, hosszú távú változatban lenne esélyem. Ott, ahol ha egyik szakaszon nem ragyogtam, a másikon még bizonyíthatok. Ahol az egész út számít. Ahol nem az időt, gyorsaságot, eleganciát figyelik - ezek is mind fontosak - , hanem a megbízhatóságot, a kitartást. Természetesen nem csak a futásról beszélek, természetesen nem csak az abszolvált vagy elmaradt bejegyzésekről. Bár azt én sem tudom, honnantól számít valami az igazi életnek, mettől meddig számít csak felkészülésnek, vagy metaforának. Sokszor abban sem vagyok biztos, mi az, ami valóban számít. De a szívem mélyén azt hiszem, minden számít. Az út egészének szempontjából minden apró lépés és továbbindulás hallatlanul fontos.

Köszönöm.

 

Csendesen várnak a csészék a hajnali fényben. Úgy várnak, mint a szívem. Üresen, tisztán. Készülődve. Szolgálatra készen. Tegnap este már nem fértek az asztalon, napközben csak gyűltek, tornyosultak a mappák között. Nap végi imaként, bár van mosogatógépem, kézzel mostam el őket. Egyenként. Vigyázva. Mindegyik csésze egy-egy köszönöm. 

Minden gondolatot megfogalmazhatnék, minden napot elmesélhetnék legalább százféleképpen. Úgy, hogy mindegyik változat igaz lenne. Ez a mindennapok nagy gazdagsága. A sokféle nézőpont, érzelem, a keresés, az őszinte megértés vágya. 

Nap végén megpihenek. Ha becsülettel szembenéztem a felmerülő kérdésekkel, békére találok bizonytalanságban. Nem ejt kétségbe a befejezetlen gondolatok, tennivalók sokasága. Az összes lehetséges változatot egyetlen, megharcolt, alaposan végiggondolt szó felé vezetem. Köszönöm.

Hajnalban.

Abban a pillanatban ért házunk elé a kukásautó, mikor elkezdtek zúgni a harangok. 

Én valahol a kettő között, résnyire nyitott ablaknál, középen, az ebédlőben felállított ideiglenes irodában, egy laptop előtt. Néhány percig, míg a szemét be nem kerül az autóba, keverednek a hangok. 

Az egyik tömjénillatú pillanatokat idéz, színes templomablakon át rám sugárzó fényt.

A másik fáradt estéket, mikor még összeszedem az utolsó erőmet s elmosogatok.

Az egyik ünnepélyes. 

A másik mindennapi. 

Mindkettő imádságra indít.

Mindkettő szent.

Jó reggelt.

 

Hajlamos vagyok túlcsordulni. 

Ez a gyengeségem, ez az erősségem. 

A gyermekem mondta, mikor hazajött egy-két napra, hogy anya, te olyan vagy, mint a tűz.  

Én vagyok az, akit szembenevetett a minap egy barátnője, mikor azt próbáltam neki elmagyarázni, hogyan kell szépen, kedvesen nemet mondani. 

Ha olyasvalaki kell, aki éjfélkor még nekifog kenyeret sütni, vagy reggel nyolckor úgy áll fel az asztaltól, hogy már dolgozott aznap négy órát: itt vagyok. Hajat mosok, kiszellőztetek, beadom a kutyának a gyógyszereket s főzök egy második csésze kávét. Kezdődhet a nap.  

Persze. Tudom. Fontosak a határok. Elengedhetetlen az egyensúly, a self-care. 

De a világnak olyanokra is szüksége van, akik túlcsordulnak. Akik égnek. Akik időnként az erejüket meghaladva dolgoznak, a határaikat túlszárnyalva szeretnek. 

Törékeny edény a bánat.

 

Már ébredéskor a kezembe veszem. 

Le nem tenném egész nap. 

Néha azért muszáj. A konyhapultra, a laptop mellé. 

Zajlik az élet, határidők lebegnek a fejünk felett.

Időnként majdnem elfelejtkezem róla.

Majd észbe kapok. Magamhoz ölelem újra.

Drága kincsként hordozom. 

Az is. A szeretet ára.

 

Táncoló kis pillangó a remény.

A lelkét is kiteszi egyetlen mosolyért.

Közelről nézve látni, 

mennyire tépett a szárnya,

mennyire apró és egyszerű,

elgyötörten is milyen gyönyörű.

Írásgyakorlat.

 

Este van. Az asztalon, az asztal melletti polcon különböző tárgyak. 

Mindegyik egyedi történettel. 

Egy félig üres tintásüveg - múlt karácsonyra kaptam ajándékba egy töltőtollal együtt, amellyel azóta is minden nap írok, pici, nyugtákból hajtogatott papírhajók - a lányom készítette őket még mielőtt elköltözött, már nem tudom, mit vásároltam, de az egyiken a "Kleine Schätze" szavak olvashatóak, s én ennek megfelelően őrzöm őket, egy doboz gyufa - legutóbb, tegnap este, a vendégeinknek előkészített gyertyafényes vacsorához használtam őket, egy illatos, száradó gyógynövénycsokor a kis, fehér porcelánkannában - a falu postahivatalában vettem három euróért, a bejárat melletti asztalkán valaki saját készítésű horgolásokat, hímzéseket tesz ki rendszeresen eladásra, néhány napja virágcsokrok is voltak egy vederben, először elmentem mellette, majd visszafordultam és kiválasztottam egyet. 

Mindegyikről, mindenről lehetne írni, színesen, hosszasan.  

Az élet tele van apró történetekkel, melyeket túl ritkán tartunk a fénybe.  

A felszínes rétegeket ha lebontogatom, mindegyik mélyén ugyanaz a magot, ugyanazt a lényeget találom.

De ez végtelenül személyes. Majdhogynem titok.

Ezért mindenki csak saját maga keresheti meg.

Vasárnap.

Imádkoznak az utcák. 

Valaki számontartja rajtuk a lépések nyomait. 

Összegyűjti a sport- és tűsarkú cipők, a bakancsok, szandálok lenyomatait.

Össze az apró tappancsokét az aszfaltról.

Átragyogtatja a reggeli napsugarak fényét az út szélére esett, kettéhasadt műanyagpoharakon.

Őrzi a macskakövek közé szóródott konfettiben az elmúlt ünnepek emlékét.

Egyszerre éneklik a világ utcái, hogy kyrie s hogy gloria.

Irgalmazz, Uram, annak, aki elveszett, eltévedt vagy összetört.

Dicsőség és gloria, Uram, minden ragyogásért, a remény minden, a kétségbeesésnek ellenálló, apró morzsájáért.

Ámen.

A szív számít.

 

Eredetileg azért léptem be ebbe könyvklubba, mert szeretek olvasni - mondja -,  maradni pedig azért maradok, mert szeretek veletek beszélgetni. Mindketten hamarabb érkezünk, együtt választjuk ki az asztalt, majd mindketten kávét rendelünk. Ő az, aki legkésőbb csatlakozott a csoporthoz, s egy ideig minden alkalommal megemlítette, mennyire idegen neki a könyv, s mennyire furcsa, hogy néhány, egymásnak tulajdonképpen ismeretlen ember rendszeresen találkozik.   

Szinte biztos voltam benne, hogy elmarad. 

Aztán egyszer csak, ki tudja mitől, hogyan, megtört a jég. 

Szinte láthatóan, hallhatóan omlottak le a láthatatlan falak. 

S azon talán valóban, még nekem is gondolkodnom kellene, miről is szólt a ma megbeszélt fejezet. 

De a kedvességet, őszinteséget, a derűs hangulatot nem fogom elfelejteni.

Az emberi lélek apró gesztusokban megnyilvánuló végtelen szépségeit őrzöm, míg élek.

A szépség néha halkan érkezik.

Egy lépcsőházba tévedt s gyengéden a balkon korlátjára helyezett pillangó hosszas időzésében. Egy éjszakán s egy fél napon át gyűjtötte a bátorságot a továbbrepülésre, majd végül akkor szánta rá magát, mikor senki sem figyelte. 

A hajnal csendjében. Az éjszakára szorongó gondolatok, érzések nyomták rá a bélyegüket. A reggeli fény eloszlatja az árnyakat. Nyilvánvalóvá teszi a helyzetek, a néha rosszul eső szavak mögött rejlő szív fájdalmát, jóságát. Segít meglátni a lényeget.

A házunk tele vendégekkel. Fiatalok. Kedvesek. Még javában alszanak. Azt hiszem, ez a legszebb. Egy régi, zeg-zugos ház, a szobákban napon szárított, friss ágyneműhuzat, az asztalokon virág, a tűzhelyen teli fazekak. 

Egy-egy régi, zeg-zugos szív, mely keresi és megteremti a szépet.

A világ összes szépsége közül - mindenütt, ahol lélegzik és él és dobog -  ez a legszebb.

Reggeli gondolatok.

Minden nap írsz a blogodba? - kérdezte kíváncsian valaki, aki egyébként nem is olvassa. Csak néha minden nap. Általában adventben. De néha máskor is, mint például most, ha kihívom saját magamat. S nem bánod meg? Az efféle kihívásokat? Persze hogy megbánom. Általában már a második nap. 

Előre tudom, hogy utólag majd még sokszor, sokszor megbánom. 

Mint ahogy az összes többi kalandot is, aminek valahol valaha nekivágtam. 

Hit, család, házasság, tanulmányok, feladatok, álmok, haza, otthon, otthonok, országok, házak, lakások, nyelvek, barátságok - nekem mindegyik nehéz. Mindegyik nagyon fontos.

Meg-megbánom az elindulás merészségét, mikor reggelenként ott állok üresen, érzésem szerint érdemtelenül, mert az élet eme hihetetlen gazdagságát egyszerűen nem lehet kiérdemelni. 

A szent dolgokhoz nem lehet, nem szabad magától értetődöttséggel nyúlni.

Szeretnék minden reggel a szívem mélyéig megrendülni. 

Ha úgy tetszik, rendszeresen megbánni az elindulást, majd mégis továbbmenni. 

Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy könnyű. 

Mert semmi sem könnyű, aminek tétje és értéke van. 

Ha nem is mindig tudom, merre, azt tudom, hogyan: mindig szeretettel.