Ilyesmi lett

az adventi naptárunk. Most teregettem ki a borítékokat...Épp idejében, végülis.

Aprócska kis adventi meglepetést,

pont olyat, amilyet szeretek...ezeket a sorokat találtam ma reggel az iwiw-es postaládámban, egy ismeretlen blogolvasótól. Köszönöm! :)

"Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön,emberek,jön,jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készül,emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek,
hogy emberek lehessetek!"

(Wass Albert)

Nos, idén

is időben elkészült, közös munka eredményeként az adventi koszorúnk.



Ma pedig órákig szöszmötöltünk ilyesmi sütemények készítésével. És most még órákig takarítanom kell a konyhát, na jó, nem ám, de tényleg nem.

(U.i. Úgy tűnik, úgy általánosságban véve kifogytam a szavakból, ezért inkább - úgy általánosságban véve - más szófűzéseit olvasom, de néhány képet azért fel-fel teszek, mert ez az időszak a gyerekekkel tényleg szívmelengető. )

Vasárnap

megkezdődik az Advent, ami ugye a várakozásról szól, de mi a várakozást is kellőképpen megvárogatjuk. A főtér lassan kezd ünnepivé válni. 30.-án egész nap mindenféle műsor lesz, és felállnak az adventi vásár bódéi is. Többek között Enikő is fog énekelni az ovisokkal...Úgy szeretek ebben a kicsi városban lakni, mert lehet olyan dolgokat szervezni, amiben szinte mindenki részt vesz. És élvezem, hogy ismer a postás, a sarki autósoktató, meg úgy egyáltalán, mind több ismerős arc van mindenfelé. Tökéletes hely nekem, aki nem szeretek sem kitűnni, de sem eltűnni a tömegben. Visszatérve a vásárra, Sára és Anna tegnap egy CD-felvételen :) voltak, ugyanis a focicsapat felénekelt néhány karácsonyi dalt, és ezeket a CD-ket majd a vásárban fogják árulni, a nem túl tömött kasszán segítendő.

Egy másik dolog, ami szerintem már nagy előrelépés kommunikáció terén: régebben beszéltük Sárával, hogy itt neki bárki bármit mond, ő mindenre csak azt mondja, hogy : "Ja." Merthogy nem egészen értette, mit kérdeznek tőle, és inkább mindenbe beleegyezett. Van itt egy Peta nevű fiatalember, aki sokat játszik Sárával, és tegnap a buszon is mellette ült uszodábamenet. Visszafele is megkérdezte, hogy lehet-e a párja, de mivel Sára közben már mást választott, szépen megmondta, hogy most nem, és hogy miért nem. "Látod, Anya, már nem mondok mindenre igent!"...Mit mondjak, nagy kő esett le a szívemről ...:)) Na, hát ilyen lányom van nekem.
( És milyen jó, hogy már csak öt nap van Adventig!)

Bent és kint...

Nos, úgy

tűnik, ebben a családban én vagyok a leggyengébb láncszem. Soha, senki nem beteg, Annácska is egy nap alatt lezavarta a gyengélkedést, én meg itt köhögök vagy két napja, de úúúgy, hogy hadd ne meséljek róla. Nagyon bosszant. Pedig ebédre vendégek jönnek, és addig vagy rendbe jövök, vagy orvosi maszkban szervírozom fel az ételt. Mindegy, nem is erről akartam írni. Tegnap is egész nap energiátlanul tettem-vettem, aztán este egy kád forró levendulasós fürdővízzel kényeztettem magam, közben egy Polcz Alaine könyvet olvasván. Az a jó, hogy a legsemmilyenebb nap is tulajdonképpen jó, annyi szép és örömteli dolog ér, ha jól belegondolok. Például visszatérve a tegnapra, emlékszem, hogy csak úgy ültem, és arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha most valaki jól meglepne - és utána becsöngetett a szembeszomszédnő, és adott egy tányér friss, még meleg süteményt. Hááát...annyira finom volt, mert objektíve is finom volt, de a tény, hogy mintha meghallotta volna az önző kis kívánságomat, attól még finomabb lett az egész. S ugyancsak visszatérve a kádban olvasott könyvre ( ez most az összevissza visszatérések bejegyzése!), hadd osszam meg veletek is egy részét. Tulajdonképpen egy idézet az idézetben:

"A hozzá vezető út ugyanaz, mint amelyik embertársainkhoz vezet. Ezt a szolidaritást az evangélium azzal magyarázza, hogy azonosítja az Istenhez és a felebarátunkhoz való viszonyunkat...
Ha ezt az azonosítást komolyan vesszük, be kell ismernünk, hogy nemcsak egy általános elfogadásról vagy visszautasításról van szó, hanem ez az azonosítás a kapcsolatok minőségére is vonatkozik...Ez azt jelenti, hogy ha gyűlölöm a felebarátomat, gyűlölöm az Istent is, ha félek az emberektől, félek az Istentől is,, ha nincsenek barátaim, az Isten sem barátom. Ha sértegetem az embereket, ugyanakkor az Istent is megsértem, ha fölényesen semmibe sem veszem őket, valamiképp az Istenről sem veszek tudomást. Ha figyelmes vagyok az emberekkel szemben, az Istennel szemben is az vagyok, de ha kihasználom őket, az Istent is eszközül igyekszem felhasználni, a céljaimnak alárendelni. Mikor lenézem az embereket vagy ítélkezem felettük, Istennel is azt teszem. Mikor nem hallgatom meg a felebarátot és szenvedése iránt érzéketlen vagyok, az Istenre sem hallgatok és közömbös vagyok iránta. Aki igazságos a felebaráttal szemben, az Istennel szemben is az, aki szereti a felebarátját, az Istent is szereti, aki pedig becsapja, az Istent is be akarja csapni.

- Az Istent emberi szívünkkel szeretjük. Nincsen két szívünk: egy makulátlan, tiszta, fennkölt, hogy az Istent szeresse, és egy másik, amely önző, beszennyezett és emberi tapasztalatok alapján bizalmatlan. Csak egy szívünk van, és csak azzal szeretjük az Istent és az embereket..."

"Lassanként rájöttem, hogy emberi kapcsolataink és Istenhez való viszonyunk szoros párhuzamban vannak, a legkisebb hatás is kölcsönös és megérezhető. Későbbi beszélgetések folyamán kitűnt, hogy mások is ugyanezt tapasztalták...Végül, mikor azt hittem, hogy felfedeztem a puskaport, rájöttem, hogy az evangélium lépten-nyomon ezt hangsúlyozza."

(Az idézetek Jálics Ferenc "Tanuljunk imádkozni" c. könyvéből vannak, melyet Polcz Alaine idéz a "Nem trappolok tovább" c. könyvében, melyből most én idéztem itt, ebben a rózsaszín blogban.)

Remélem, mindenki értékeli, hogy ilyen hosszút pötyögtem be, és ha lesz olyan, aki el is olvassa, annak örülni fogok, de ha nem, akkor is örülök, mert így, hogy ma nem mentem istentiszteletre, ez a gondolatsor különösen sokat jelent nekem, elélek rajta egy darabig. Legyen egy szép vasárnapotok! ( Már csak egy hét Adventig! :))

Hull a pelyhes...

Első dolgom,

miután hazaértem ma reggel, természetesen a Brekihez vezetett. Csak épp a kabátot, cipőt vettem le. Ezt a kis táskát varrtam, nyilván nem azért, mert most sürgősen szükségünk lenne egy ilyenre, hanem mert kezdésnek mindenki ilyet varr. Nyilván nem estélyi ruhával kell kezdeni. Erőt véve magamon, nem sorolom fel a hibáit, hanem örülök neki, és bízok benne, hogy akad majd valami miegymás, amit tartani lehet benne, hogy ne csak "szép" legyen :), hanem hasznos is.

Például ma

több öröm is ért. Olyan örömök ebben a borongós, szeles, édes novemberben, amelyeket én szereztem saját magamnak. Először is, most sikerült nem zárolni a bankkártyát. Aztán az így megszerzett pénzzel felvértezve találtam egy kézimunkaboltot, ahol beszereztem egy csomó csodaszép hímzőfonalat. Például ilyeneket.



Aztán varrtam két kis akármit Sárának és Annának, de holnap Encinek is fogok. Például ilyeneket:



S hab a tortán, hogy pont ma megérkezett egy nagyon régi, de jól működő varrógép is, aki zöld, és az a neve, hogy például Breki. Mert arra gondoltam, hogy így, hogy itthon vagyok, meg minden, legalább tanuljak valamit, és a varrás az is valami. Mindenesetre több, mint a semmi. Így néz ki Breki. Igaz, még jól át kell tanulmányozzam, hogy hol az eleje és hol a vége, de már a szívembe zártam.

Amúgy

nagyon értek hozzá, hogy összekeverjem a barátaim szülinapját, értem ezt úgy, hogy néhány nappal előtte vagy utána köszöntöm fel őket merő jóindulatú zavarodottságból...de remélem, most eltaláltam a richtig dátumot...:) S ha már itt van ez a blog, akkor ezen keresztül kívánok az egyik legeredetibb, legszínesebb embernek, akit ismerek, nagyon boldog szülinapot, mégpedig a következő közismert dallal, mintegy válaszként arra a mondatára, hogy: "szoval mi is az elet... mitol szep az elet... mitol van ize az eletnek egy-egy ember eleteben, ha itt vagyok pl. en, aki nem tudom atadni az izet ami allitolag rajtam is lathato, erezheto..."

Kissé el vagyok

kenődve, de mondjuk az is igaz, hogy lassan és biztosan kezd levenni a lábamról egy vírusféle. Szóval van itt torok meg fejfájás, minden, amit akartok...de nem akarok olyasmiről írni, ami nyafogás, mert azzal nincs megoldva semmi, csak másnak is elveszem kedvét. Különben sem érek rá most betegnek lenni, mert egyrészt ápolni kell Annát, aki ma reggelre lázas lett, és még kismillió más dolog is van. Nade, éppen ezért vagy talán ennek ellenére, készítettem ma néhány nemérdekes képet, mert nekem a fényképezés az terápia...arra késztet, hogy meglássam a kellemes, szép dolgokat ebben a rohanó világban. Ha nem felejtem el, délután is folytatom.



A többiek még alszanak...közben én álmosan készítem a reggelit és tízórait a családnak.



Készül az adventi naptár...24 darab borítékba mindenféle finomságok kerülnek. Ezenkívül megírok 24 darab lapocskát is, amiken mindenféle közös tevékenységek lesznek, például olyanok, hogy felolvasás, éneklés, barkácsolás...



Délelőtt mindig tanulok valamennyit. Sok kicsi sokra megy állítólag.



Csodás a november is...az óvoda mellett ilyen szép kis levelek vannak.



Bár Enikő már evett, az én ebédemből is kiszedegeti a tejszínes gombadarabkákat.

Esti kép...

...olyan jó kis békességes...Anna, mint mindig, fúr-farag-alkot. Mindenféle szépséges dolog készül a Mikulásnak. Szóval. Ha akarom, ha nem, hangolódnom illene lassan az Adventre, pedig most inkább nem szeretném, mint szeretném, de hát engem itt senki se kérdezett.:)

Valamiszép...

Már majdnem

azzal kezdtem ezt a pósztot is, hogy ma este, vacsora után kimentünk kicsit sétálni, mert hogy a gyerekek akkora csetepatét rendeztek, hogy azt már nem lehetett bírni...de ez nem lenne igaz, mert mi igenis nemcsak akkor megyünk sétálni, ha már verik szét a ház oldalát, mert amúgy is, például ha már fáj a fejünk a sok nyígástól. Vannak ilyen frontos napok...de amúgy tényleg édesek. Reméljük, sok-sok unokánk lesz egyszer...:)) (Jut eszembe, vissza kell varrjam Sára sapkájának az egyik szárát, amit Anna tépett le "véletlenül" séta közben.)
S ha már séta a sötétben és szélben...előkaptam az ágy alól a fényképezőállványt is, s a fényképezőmasinát, s még hozzá egy szett pótelemet, mert az mindig kellene, ha éppen nincs nálam. S ezeket a képeket sikerült készítenie Tibinek, de ÉN mondtam neki, hogy mit fényképezzen. Azért csak ennyit, mert az elemek lemerültek, s aztán a pótelemek is lemerültek, vagy tán fel sem voltak töltve rendesen, pedig személyesen felügyeltem a feltöltési folyamatot, mondjuk ez látszik is. De nem baj, mert lesz még itt frontátvonulás, s lesz még itt esti séta, meg feltöltött pótelem is, s ennek megfelelően még több ilyen szép kis éjjeli fotó is.

"Gut gemacht, Sára!"

Valaki nagyon boldog a dicsérettől...:) Mellesleg a buksisimogató hölgy nemcsak a gyerekek edzője, hanem tőle béreljük a lakást, remekül locsolja a (még élő) virágaimat távollétünkben, és ő pakolta tele finomságokkal az asztalunkat is, mire hazatértünk szabiról. Egy remek ember.

Ez volt

a második vagy a harmadik német könyv, amit kiolvastam...nehezen "adta meg" magát, kétszer futottam neki, mert ugyan ez is egy Frauenroman, de nem a legkönnyebb nyelvezettel íródott. Négy nő barátságáról szól, és arról, hogyan élik meg, amikor egyikük halálosan beteg lesz. Nem véletlenül lettek barátnők, hanem tudatosan hoztak létre egy kis társaságot, és minden héten valamilyen más témáról beszélgettek - aztán ez átalakult kötetlen barátsággá. Nagyon tetszett. És arra gondoltam, milyen jó lenne egy ilyen csoporthoz tartozni, ahol önmagam lehetek és úgy fogadnak el, amilyen vagyok. Mert más az, ha családilag barátkozunk más családokkal, és totál más szerintem, ha egy nőnek barátnői vannak, vagy egy férfinek barátai. Meg arra is gondoltam, ha nem volt ilyenben részem Magyarországon, akkor itt nullához tendál az esélyem erre.
Ehhez képest, mi történik lassan: összebarátkoztam egy másik hölggyel is, akivel minden reggel találkozunk az iskolabusznál. Ő is ismeri Juttát, és ma meghívott mindkettőnket egy kis tízóraira ( meg vagy egy liter kávéra...:) Nem tudom, de olyan jó volt beszélgetni, és tényleg beszélgetni. Mikor a másik látja azon túl, hogy kedves és vidám vagy, azt is ami esetleg bánt ebben az életben. És úgy tud bátorítani, hogy hirtelen könnybe lábad tőle a szemed, mert érted, hogy érti, hogy érezheted magad. Ritkaság az ilyen. Szóval, remélem, hogy szépen kialakul a saját "Garten den Frauen"-ünk, és milyen jó, hogy néha a titkos kívánságaink pont ott válnak valóra, ahol nem is számítunk rá.

Tulajdonképpen, megmondom

őszintén, elég nehezen találtam itt a helyem, mióta visszajöttünk otthonról. Persze, ahhoz tartom magam, hogy otthonról haza jöttünk, de mégis. A három hét alatt sok német szó is kiszállt a szitaagyamból persze. Nade...hála - többek között - Juttának, aki olyan, de igazán, hogy kirángat engem az erődítményeim mögül, ahova szeretek visszavonulni, mikor bizonytalannak érzem magam - kezd visszatérni az, aminek vissza kell térnie. Ma délután például egy csomó ilyen kis manót alkottunk a gyerekeinkkel tobozból és dióból...Nyilván magamnak is készítettem egyet. Nyilván egyfolytában beszéltem, nyilván rém helytelenül, de nyilván pont erre van szükségem, hogy újból belesimuljak az itteni életbe.


Na meg tanulni se ártana.

Ennek a visszafogott,

szolid kis gospelkórusnak sikerült igazán derűt csempésznie az ugyancsak visszafogott, szolid kis estémbe...:)

Tegnap elvittem

a gyerekeket egy orgonakoncertre, mert például Sára eddig abban a meggyőződésben élt, hogy az orgona az olyan, mint a nagybőgő, csak még annál is nagyobb. Ma este pedig részt vettünk a városi Szent Márton napi felvonuláson. Ez körülbelül azt jelenti, hogy összegyűl a nép az evangélikus templomban, ahol van egy kis éneklés, miegymás, és onnan lámpásokkal meg fúvós zenével átvonul a katolikus templomhoz. Annával és Enikővel mentem, mert Sárának edzésre kellett mennie - illetve egy darab kölcsönkapott lámpással, ami amúgy nem kevés bosszúságot okozott nekem...Mivel meg kellett osztozniuk rajta, mindig az a leányzó duzzogott, amelyiknél éppen nem volt a lámpás - én balga, azt hittem, már vannak annyira értelmesek, hogy ez ne így legyen, de persze nem...De azért jó volt. Legalábbis az unokáimnak majd biztos ezt fogom mesélni.

A kézimunkázás és én.

Régen, mikor még kézimunkaóráink voltak, nagyon nem szerettem. Ez meg is látszott sose-hordott girbegurba sáljaimon és kis varrásaimon. Aztán rákaptam a gobelinezésre, mikor a gyerekek picik voltak, mert ezáltal kapcsolódtam ki, mikor véletlenül senki se csüngött rajtam... Néhány év kihagyás után most van egy neverending keresztszemes varrásom, de meglesz az, csak lassacskán...És most legújabban a kötés, ugye. Amivel nem az a legnagyobb bajom, hogy amit megkötök egyik nap, kibontom másnap, vagy olyan zoknit sikeritek, amit egyesek fel sem ismernek :)...hanem azon tulajdonságom, hogy ha nekifogok valaminek, akkor egyfolytában azzal foglalkozok, míg rá nem jövök, hogy is kell pontosan csinálni. S ha egész nap egy dologgal foglalkozom, akkor nem tudom ki foglalkozik a többivel, ugye. Egy ilyen tegnapi káoszos + furazoknis nap után, aminek már levontam a tanulságait, jól esett ma ráakadni az alábbi kis Karinthy szösszenetre...:) (De mondjuk a zokni másik felét jó lenne azért megkötni valamikor.)

"SÁLAT HORGOL

Neked is vannak leányaid? – kérdeném az öreg, eszelős Lear királlyal, ha leányaim volnának. Leányaim nincsenek, viszont őnagysága sálat horgol egész nap.

Több hete horgolja a sálat.

Nem ő kezdte. Nem, azt nem lehet mondani, hogy ő kezdte. Olga kezdte a dolgot, és ha Olga horgolhat sálat egész nap, akkor nem szégyen sálat horgolni, az Olga megengedhetné magának, hogy annyi sálat vegyen… És mégis horgolt azzal a megokolással, hogy ez is egy spórolás, és horgolt mindenütt, ahol megjelent, látogatóban és kávéházban és hangversenyen és moziban, mindenüvé magával vitte a horgolást. Horgolt nappal és horgolt éjjel, áthorgolta az éjszakát, és az ura megesküdött nekem, hogy egy percre se tette le… és addig horgolt, míg őnagysága elkönyörögte tőle a horgolást, hogy ő majd folytatja, és mikor Olga türelmetlenül visszakérte, nem adta vissza, és inkább vett Olgának pamutot és tűket, hogy kezdjen újat, és most már ketten horgolnak, sőt hárman, mert Terka is horgol, mindent abbahagytak, nem bridzselnek és nem jojóznak és nem járnak randevúra, vagy ha járnak, elviszik magukkal a horgolást, valami nagy mulatsága nem lesz belőlük az illető ismeretlen, jobb sorsra érdemes fiatalembereknek.

És horgolja a sálat, sárga és kék mintával, és a sál egyre hosszabb lesz, végigfolyik a szobán, át fog nőni a padlón, mint Barbarossa szakálla, meglátjátok, ez a sál, ez a sál, legalább húsz motringot vett azóta, és még mindig kevés, és nem megy ki a konyhába, mert összezsírozná, és két hete vendéglőből hozzuk az ételt, méregdrága és rossz, és ma azt álmodtam, hogy a sál utánam csúszott az előszobába, mikor menekülni akartam, és elkapta a lábam és rám tekergőzött és a nyakamra csavarodott, mint egy csörgő izé, és őnagysága ébresztett fel, jóságosan megbökve a horgolótűvel, hogy miért ordítok álmomban – és ahogy csodálkozva és hunyorogva néztem a sálat, és relatíve, ahhoz képest, mióta horgolja, rövidnek találtam, s annak a gyanúmnak adtam kifejezést, hogy talán felfejti nappal, amit éjszaka horgolt: őnagysága sértődötten jegyezte meg, hogy kinek nézem őt, ő nem egy Szemirámisz, egy Messalina vagy hogy hívták azt az izét, azt a Lopedevegát vagy Pelepomádét, a Homérosz feleségét, akit az Odüsszeusz írt.

Várom, hogy egyszer mégiscsak befejezi, és kiadja a kezéből. Lesz mire felkötni magam. Félek, nem tudom kivárni, meg aztán túl drága mulatság lesz nekem – inkább megveszem kettő ötvenért azt a sálat a bolt kirakatából, amit „lenézett” magának mintául ő is meg az Olga is meg a Terka is, hogy majd spórolni fognak, és maguk kötik a sálat, a Terka is meg ő is meg az Olga is, utóbbi annál inkább, mert az ura közben tönkrement, és betársult, titokban a pamutkereskedésbe, ahonnan őnagysága a pamutot vásárolja."

A Mikulás

szíves figyelmébe ajánlva...:)

Azt hiszem, azon

megállapításra juthatok ma este, hogy én a kötésben, mint olyanban, élem ki a csapongásaimat. A szeszélyességeimet. Nemrég nekifogtam egy sál megkötésének. Kötöttem-kötöttem, és tulajdonképpen már majdnem kész volt. Akkor találtam a neten, holmáshol, egy jó leírását a zoknikötésnek, és elhatároztam, hogy megtanulok zoknit kötni. Ma vettem is zoknikötéshez való tűkészletet, de fonalat nem vettem, hanem elbontottam a majdnem kész sálat, így utólag nem is értvén önmagamat. Most aztán megint meg vagyok torpanva, mert amit kristálytisztán megértettem a múltkor a zoknikötéssel kapcsolatban, valahogy nem műkszik a valóságban. Szóval: felszedtem a szemeket szépen négy tűre, de ahogy kötöm a dolgokat, azt veszem észre, hogy a négy tűből marad egy, pedig mind a néggyel egyszerre kellene kötni, hogy úgy zokniformája legyen a dolgoknak. Ááá, már megint nem vagyok normális. De mondjuk így legalább értem, hogy miért vettem a zoknistűkészlettel egyidejüleg egy hatdarabos szép kis zokniszettet is magamnak...

Óvoda-blues (már megint)

Ő az. Aki így ugrándozik az ágyon indulás előtt, hogy aztán ne és ne akarjon ott maradni az oviban, vagy ha ott is marad, nem és nem vesz részt semmiben. A három hét szabadság nem tett jót Enikő ovis karrierjének. Nem baj, századjára is újrakezdjük a beszoktatást, míg egyszer csak iskolások nem leszünk. Ma megkértek, hogy maradjak én is ott Enikővel, hátha úgy jobb lesz. Végül is jobb volt, mert legalább beszélgettem az óvónőkkel, a gyerekekkel, teljesen beálltam ovisnak így harmincon túl - Enci meg élvezte, de csak addig, míg én is ott voltam. Mikor el akartam jönni, kezdte a szokásosat. Szóval így vagyunk. Azt már meg sem merem említeni, hogy megzsaroltam, azt ígérvén, délben elmegyünk cukrászdába sütizni, ha befejezi a sírást. Be is fejezte azon nyomban. Emberek, szerintem nincs még a földön ilyen, hogy a gyerek nagycsoportos korában is így ódzkodjon az ovitól. Közben meg olyan aranyos, hogy nem lehet rá haragudni, csak remélni, hogy egyszer és egyszer csak megjön neki is a kicsi esze.( Végül is az anyja is meglehetősen antiszociális, mégse látszik rajta annyira már...vagyis most már semmiben sem vagyok biztos.)


P.S. kép :)

Az a gyanúm, hogy a

november az ködös hónap lesz. Legalábbis ha extrapolálom azon tény tudomásul vételét, hogy mióta visszajöttünk, még nem szállt fel a köd egy árva percre sem, akkor így lesz valahogy. Mondjuk nekem mindegy, én a ködöt is szeretem.

Eleget téve

a kiPCzési játék örömteli kötelezettségének akkor én most megemlítem: Amilgade-t, Kötéltáncos-t, Idrah-t, Kanyát és Szentpyr-t, és remélem, hogy nem felejtettem ki senkit. Köszi, hogy gondoltatok rám. Amúgy fogalmam nincs, mit írjak magamról, egyrészt azért, mert szerintem már mindent leírtam, amit lehetett,(emlékeztek még a 100-a listámra? :), másrészt meg addig is változhatok, míg leírok valamit és akkor már nem lesz érvényes a dolog...harmadrészt meg, inkább másról olvasnék most, mint magamról.

...közben eltelt egy jó idő, mert vettem ma egy német karácsonyi dalos karaoke dvd-t, és énekeltünk egy csomót Sárával, és ennek köszönhetően teljesen elment a (nemlétező ének)hangom, mert túl magasra állították be a hangszerelést, és hát én legalábbis inkább cincogtam, mint énekeltem, de cincognia is kell valakinek.

Szóval, még mindig nem tudom, mit is írjak magamról, de azt hiszem, amiket írok, azok eléggé jellemeznek, így hát nem is gondolkozom tovább. Közben meg kezdek kíváncsi lenni, hogy ki is lesz az amerikai elnök.

Mindenféleségek

A legeslegkedvesebb képem az elmúlt hetekből


Ez most olyan, mint mikor valaki 7 hónap után beszabadult egy magyar újságárushoz


Mamával az ő kedélyes kis szobájában


Sáráék az Apu készítette díszszekér előtt


A családom

Én, amikor hegyet másztam...

Én, amikor vagányul elindultam


Ilyen a világ, mikor az ember csak fekszik a fűben, aztán nem gondol semmire


Adventi hangulat a hegyen...igaz, hogy a kis kunyhó amúgy rém koszos volt, de a gyertyafénynél majdnem kiolvastam egy Polcz Alaine könyvet


Emberrel alig találkoztunk...amúgy meg, most látom: nem is csoda, ha fel vagyok töltődve ilyesmi tájak szemlélése után


Én, amikor kócosan a csúcson

Gondoltam, előbb

elrendezem a gyerekeket, aztán gyorsan elolvasom, mit írtatok az elmúlt három hétben - de hát a reader több száz bejegyzést mutat...Jóóól van, látom, szorgosak voltatok, én meg azt hiszem, ma éjjel nem is alszom.
Olyan, de olyan jó volt annyi emberrel találkozni, régi és nemrégi barátokkal, rokonokkal, nemrokonokkal, blogosokkal, nemblogosokkal - bajban lennék, ha mindenkit fel kellene sorolni...és hiába válogattam össze gondosan és örömmel kis ajándékokat ennek-annak, mert mindig sokkal többet kaptunk cserébe, mindenféle értelemben. Egyszerűen, mostanában látom, úgy működik minden, hogy amit (vissza)kapok, az mindig sokkal több. És ma este is, ez a jól megpakolt asztal...Na jó, nem ömlengek tovább, mert rájöttem, már szinte idegesítő az, mennyire szépnek és jónak látok mindent mostanában. Nem igazán lehet velem politikai húzásokon rágódni, vagy jól felháborodni miegymásokon - és ez, belátom, uncsi tud lenni nagyon, nem is tudom, miféle álomvilágban leledzem. Amúgy meg, volt időm olvasni is, és picit, de tényleg picit öltögetni is, meg hegyet mászni, havon csúszkálni, zokogós pánikrohamot leküzdeni úgy 2400 m magasságában, csodaszép esküvő minden pillanatát élvezni csodajó társaságban, finom süteményeket enni, meg sült tököt - ennél többet ki kívánhat magának, nem?

Nos,

hazajöttünk... és még mielőtt bármit mondanék a kilencésfél órás út után (említettem már, milyen jó lenne olyan családi autóban utazni, ahol a hátsó ülésen levőket látni lehet, de hallani nem?...) - EZ a látvány és ennyi finomság fogadott a konyhaasztalon...meg bemelegített lakás, és viruló virágok. Hogymikvannak.