18.

Nem is tudom. Alig merem bevallani, hogy...én megpucoltam az ablakokat. És már fel van díszítve a karácsonyfa, s még nem fogyott el az összes süti. Délután pedig le szoktam ülni díszeket varrni a gyerekekkel az jótékonysági karácsonyi vásárra. A naponkénti jövés-menésben figyelmet fordítok arra, hogy lefotózzam a szép pillanatokat, hogy aztán másnap reggel, mikor egy órát szánok az adventi bejegyzésre, legyen mit tenni a kalendáriumba. Arról, ami fáj, amiben kudarcot vallok, s a tényről, hogy hetek óta nem tudok igazán meggyógyulni - épp annyira azért igen, hogy ablakot tudjak pucolni a csípős hidegben, - nem szívesen beszélek. Nem azért, mert jobbnak akarom beállítani az életemet, mint amilyen, hanem mindig is ilyen voltam, s nem látom okát, miért változtassak ezen, mikor annyi, az enyémeknél sokkal nagyobb baj van a földkerekségen. Néha megállok, s ha nem tudnám, hogy valaki más már elhordozta a világ bűnét és terhét, kicsit talán bele is tudnék roppanni az egészbe.
A szívem mélyén persze arra vágyom, hogy így is szeressenek. A kalendáriumot pedig csakis azért írom jól-rosszul, de minden évben - mert így szeretném megköszönni ami van, ami nincs s ami lehetne. Senkinek sem tökéletes az élete. Ha tudnám, hogy bárkit is  frusztrálok vagy elbizonytalanítok - rögtön törölném, mert nekem egyszerűen nem érné meg.
Szóval. Nem igazán számít, meg van-e pucolva az ablak, van-e süti, van-e karácsonyfa. Márta és Mária történetét is azért szeretem annyira, mert Jézus szavai mindig egyenesen a szívemhez szólnak: Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle. (Lukács evangéliuma 10: 41,42)
S ezzel a gondolattal elegánsan és örökre felszabadított az elképzelés alól, hogy  a mi helyünk csakis a konyhában ( vagy más konyha-szerű helyeken) lenne. Mindenki igazi kincsekre vágyik. Az igazi kincs pedig az, ami megmarad akkor is, ha minden mást elvennének tőlünk.