12.

A konyhaasztalon, - melynek társaságában az egész délelőttömet tervezem tölteni, - van: egy termosz forró tea, mellette méz, hogy segítsen átvészelni a megfázást, mellette egy halom könyvelési feladat, ezeket délutánig meg kell oldani, mellette egy gyertya, mellette egy piros ruhájú angyal, emellett a számítógépem, amin meg kellene írni a mai adventi bejegyzést, aztán a Szentírás, a fekete notesz, néhány receptes füzet, és még itt vagyok én is.

Én, mint egyetlen ezen a világon, akinek pont ilyen a szíve, az érzései, a gondolatai.
A kérdésre, hogy ki vagyok, ugyanúgy nem tudok igazán válaszolni, mint a lányom, aki megnézegeti magát a tükörben, és megállapítja, mennyire szép...Én megnézem magam a tükörben, és nem értem, mitől ilyen fáradt az arcom. Csak azt tudom, hogy egyetlen vagyok, ezért pótolhatatlan, mint minden ember, mert mindenki valakinek a testvére, barátja, gyermeke, apja, anyja, valakinek a legfontosabbja. Másokkal együtt vagyunk egyetlenek.

Hogy mikor melyik a legkedvesebb zsoltárom, az nagyon változó, mert mindig az, amelyiket olvastam. Most éppen ezt, és azért éppen ezt, mert lenyűgöz, hogy a mód, ahogyan neveljük gyermekeinket, megértéssel és sokkal, de sokkal nagyobb irgalommal, mint szigorral, az egy hasonlat. Kifejezi Isten gondolatait, mi pedig - minden küszködésünkkel együtt - metaforák lehetünk az Ő nagy, ragyogó, mindent betöltő szívén...

"Amilyen irgalmas az apa fiaihoz,
olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz.
Hiszen tudja, hogyan formált,
emlékszik rá, hogy porból lettünk."
(103. Zsoltár - részlet)